Fülünk a hallásra – Halmosi Sándor Hány világ című verséről

Hány világ

Hányan haltak meg eddig egy olyan
világért, amiben szabadon lehet beszélni.
Hány világ kell még elpusztuljon,
hogy végre megszólíthatók legyünk?

Történetfilozófiai hangot üt meg, és létbölcseletbe fordul ez az egyensúlyosan kétosztatú négysoros (a költő Katharok című, 2022-es kötetéből), mely a párhuzamos mondatszerkesztés retorikai erényével is él. Első két sora a szólásszabadságért – s általában: a szabadság eszményéért – sorsukat áldozókra emlékezik.

A második versmondat ugyancsak a „Hány” kérdő névmással indul, de tartalmának kifejezettebb nyomatékot ad, hogy kérdőjel végzi be (s így a vers egészét is). (Az első mondatot záró pont eldönthetetlenné teszi, hogy sóhajos felkiáltást vagy rezignált kérdést intonál-e a beszélő.)

Az első, a harmadik és a negyedik sor jambusi nyugalmat formáz, a második túlnyújtózik a rendezett ritmus keretein: ez a metrikai megtöretés formálisan jelzi a mondottak disszonanciás feszültségét.

A föliratot is beleértve háromszor csendül föl a „Hány” kérdése-kétsége; ez a jelképes számszerűség jelképes erejűvé növeszti a dilemmát. Ezt fokozza a cím többértelműsége: elsődleges olvasatban a harmadik sor elejét látjuk itt kimetszve; de a szöveg egészéhez igazítva sugalmazza azt is: több világ létezett és létezik – a szabad beszédnek korszakai, térségei és fokozatai vannak. Olyannyira, hogy teljes és tartós változatával még adós a történeti idő: erre az emberi veszteség („haltak meg”) és a világkataklizma („elpusztuljon”) közti nagyságrendváltás is utal.

A vers e ponton lép túl a nemes ideák gondolati körén, az egyetemes emberi jogok földi etikáján.

A megszólítható szabadok képzete kétirányú olvasatot enged. Az emberek közti kommunikáció mint kommunió vágyát éppúgy magában foglalja, mint azt a reményt, hogy az ember a  transzcendencia szavát értő-megértő – s egyáltalán: meghalló – lény legyen; hogy személy váljék az egyedből; de annak tudatában: nincs egyszemélyes ember. Megtalálkozások vagyunk.

„Pedig ki kellene hogy jussak / a szabadba, a szabadságba” – zárul Pilinszky János Pedig című verse. A bűnből kimenekítő kegyelemről a metafizikus esszéirodalom is sokat tud (mert sokat sejt). Tábor Béla így fogalmaz: „Azt, amit a hit Istennek nevez, a történelem nyelvén úgy hívják: szabadság.” A vers mottója is lehetne ez a szentencia. Kivált, ha szintaxisát egek felé fordítjuk: Azt, amit a történelem nyelvén úgy hívnak: szabadság, a hit Istennek nevezi.

Fotó: Pixabay; Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.