Harangszavú múlt – Emlékkönyv Tüskés Tibor halálának évfordulójára

Akik ismerték, azok tudták és tapasztalták, hogy nem csak nevében volt Tüskés, hanem a valóságban is. Bántottsága okával is szembesülhettek: egy Mészöly-próza közlése miatt elmozdították a Jelenkor éléről, illetve környezete, a köz- és irodalmi élet notabilitásai nem értékelték súlyához mérten alkotótevékenységét. Gerincét nem roppantotta meg az idő. Áldó hatalmak oltalmában élt, a mérték és az érték embere volt mindenkor. Katedrán állva, szerkesztői asztalánál ülve, neves kortárs szerzők gyűrűjében és az általa útnak indított ifjú tehetségek paroláját őrizve. Örökre elköteleződött az igazság képviselete, a líra és a próza nyelv- és nemzetmentő szerepe és a jobbítás szándéka mellett.

Tüskés Tibor halálának tizedik évfordulójára a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány jelentetett meg emlékkönyvet Pécs önkormányzatának támogatásával. A kötetet Szirtes Gábor szerkesztette nagy körültekintéssel, az irodalmi horizont kitágításával, és teret engedve az özvegynek, Nagy Annának is, aki verseivel bűvöli az olvasót. Szirtes Gábor szerkesztői tudatossága, Tüskéshez fűződő kapcsolata, bizalma, rokonszenve és az, ahogyan szellemi örökségét ápolja, tanulandó minta. Példás folytatója, egyengetője, patrónusa és népszerűsítője ő mindannak, amit idősebb pályatársa képviselt, aki idén nyáron ünnepelhetné a 90. születésnapját. Szirtes és könyvsorozata nélkül – úgy hiszem – gyorsabban hamvadna a líra és a próza parazsa. Legalábbis Pécsett. Szerencsénk van, bizakodhatunk, hiszen ég a tűz, az irodalom tüze, melyet körülülve szavaknál melegedhetünk, és tanulhatunk. Nagy Gáspár – versében is – Pannónia számadójának tekintette Tüskés Tibort, akinek halálával Szirtes Gáborra hárult ez a nehézségeiben is gyönyörű, ám felelősséggel teli szerepkör. 

Ahogy végigolvastam az emlékezéseket, az irodalomtörténeti értekezéseket, a tekintélyes életmű értő elemzését, a Tüskésnek ajánlott verseket, a megrendítő nekrológokat – többek között Alföldy Jenő, Bartusz-Dobosi László, Bertók László, Kabdebó Lóránt, Kalász Márton, Monostori Imre, Pomogáts Béla, Rónaky Edit, Mauer Teodóra, Szondy György, G. Tóth Károly, s végül, de nem utolsó sorban Szirtes Gábor írását – kristálytisztán kiviláglott: Tüskés Tibor legalább három ember életét élte, olyan sok munkát vállalt és keresett magának. Pilinszky, Kodolányi, Nagy László, Illyés Gyula, Veres Péter, Rónay György pályaképét taglaló monográfiái mellett a „kaposmérei” dombok szülöttével, a jóbaráttal, Fodor Andrással folytatott levelezése egyszerre volt passzió és misszió. Takáts Gyula, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Csorba Győző, Pákolitz István és még sok más író, költő szellemi közege is vonzotta, de a megtartó és felemelő, a bölcsőringató vidék földrajza, élete is. No, meg a könyvtár és a szerkesztőség légköre, először Pécsett, a Jelenkornál, majd Kaposváron, a Somogynál – Kelemen Lajos és Rozsos Gábor baráti társaságában –, aztán a Pannónia Könyvsorozat kapcsán. A tanítás módszertana, az ismeretterjesztés is közel állt hozzá. 

Mint ahogyan Isten is.

Hiszen tudatában volt annak, hogy a Teremtő munkatársnak hívta, és ehhez bámulatos energiát, lehetőséget és kiteljesedést kínált számára. Tüskés Tibor pedig nem akart az adósa maradni.

Szépen kirajzolódik ez számos írásból. Élete vége felé maga is megrendítő nyíltsággal mesélt erről Kocsis Klárának a Derűs borúlátó című, a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent „beszélgetőkönyvben”, amelyben személyes imáját is közreadta. 1988. december 11-én ezt írta Fodor Andrásnak: „Talán nem éltem egészen hiába, s amíg mozdulni tudok, tenni, cselekedni, jelet hagyni szeretnék.” Ez meg is adatott neki, még a szívműtétje után is. Feleségén kívül talán Szirtes Gábor ismerte őt a legteljesebben, ezért az általa írt nagy ívű esszében tárul fel előttünk a leginkább a Tüskés-életmű számtalan ága-boga, egy huszadik századi író örömökkel és keserűséggel tarkított útja, amely Szántód, Nagykanizsa, Pécs és Balatonfenyves négyeséből vezetett a halhatatlanságba. 

„Tüskés a méltánytalannak ítélt kritikákra, támadásokra, a szekértáborok küzdelmére, a társadalmi és az irodalmi élet kritikus jelenségeire munkával, újabb és újabb művekkel válaszol” – írja Szirtes. Úgy véli, Tüskés Tibor ars poeticájának is tekinthetők ezek az 1982-ben Fodor Andrásnak írt gondolatok: „Honoráriumot majd lehet emelni, magyar könyvek külföldi fordításait is meg lehet szervezni, újabb drámákat is bemutathatnak majd a színházak, de egy nemzeti irodalom sorsa, az írók felelősségvállalása, a kölcsönös megbecsülés, egymás munkáira figyelés – ahogy ez Illyés, Németh pályáján végigkísérhető, ami talán még József Attilának sem hiányzott mindig – mondom, az írás tisztessége és tisztasága nagyobb ügy ezeknél.”

A kötet szerkesztőjének jó ízlésére vall az emlékkönyv címe, amely Tüskés somogyi születésű, Háromfáról induló és Sopronban élő pályatársa, a költő és műfordító Kerék Imre egyik verssora.  A könyvészetileg is figyelemre méltó, Harangszavú múlt című kötet nemcsak emlékeztet, hanem üzen és figyelmeztet is. Hátlapján részlet olvasható Tüskés 1961. december 21-én Fodor Andrásnak írt leveléből: „Az ér valamit, amit az ember maga megcsinál, az agya, keze eredménye, s ha az méltó az érdemre, majd megbecsülik, megmarad a neve.”

A József Attila-díjas Tüskés Tibor, Baranya megye és Nagykanizsa díszpolgára ebben is tévedhetetlen volt.

(Tüskés Tibor emlékkönyv – Harangszavú múlt. Szerk.: Szirtes Gábor, Pannonia Könyvek, Pécs, 2019)

Lőrincz Sándor

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 15-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.