Hittel a legjobbakkal – Adventi művészéletkép Bátor Tamással

Kultúra – 2022. december 23., péntek | 15:50

Sparafucile, Ferrando, Sarastro, Rocco, Gurnemanz, Ozmin, Pater Guardian… – néhány szerep, ami ma is azonnal beugrik Bátor Tamással kapcsolatban. Különleges, rendkívül pozitív kisugárzású személyiség, és egy olyan mélybasszus hang birtokosa, amelynek megítélése szépség és kiműveltség terén soha nem volt kétség vagy vita tárgya az opera világában.

Mégis váltott, hogy műfaj- és ügyszeretetét egy másik szerepkörben gyakorolhassa. Jelenleg a Művészetek Palotája és az Operaház művészeti tanácsadója, aki a világ legjelentősebb komolyzenei előadóival és együtteseivel tartja a kapcsolatot. Rá nyugodtan mondható: olyan hivatással bíró, missziós ember, aki mindent tud erről a kivételes, sok tekintetben spirituális szakmáról. Ezúttal is izgalmas, sikeres évet zárt, amelyet azonban beárnyékolt az „élet rendje”, a veszteségek elkerülhetetlensége. 

– Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy keresztény családban születtem. Édesapám, Bátor István egyházi vonalon indult el, a Thököly úti domonkos közösségben, ahol többek között Bede Istvánnal, Horváth Józseffel volt együtt a noviciátusban. Amikor a rendet 1950-ben feloszlatták, jelentkezett a veszprémi teológiára. Rövid ideig volt ott, az Állami Egyházügyi Hivatal nem engedélyezte a folytatást, mert akkor ő már építésznek tanult. Veszprémben ismerte meg Bőzsöny Ferencet és Bagi István püspököt. A Szentlélek segítségével 1956-ban találkozott édesanyámmal, összeházasodtak, megalapítva a családunkat. Édesapám építőipari vállalatnál dolgozott. Egyszer, amikor meglátogattam a munkahelyén, odasiettek hozzám a munkások és felváltva újságolták: „Képzelje, a maga apja ebéd előtt felállva imádkozik, és az összes nőnek kezét csókolommal köszön! Minket pedig megkérdez, hogy vagyunk…” Édesapámnak tényleg mindegy volt a származás, munkakör, anyagi helyzet, rend, rang, mindenkivel megtalálta a hangot. Ezt a hozzáállását, a folytonos derűt mi, gyerekek is átvettük tőle, követjük a példáját. Szerintem nincs olyan probléma, amit ne lehetne megbeszéléssel, jó szóval, mosollyal megoldani. Ez a mai nehéz világban különösen fontos lenne.    

– Hányan vannak testvérek? 

– Négyen, fiúk. A bátyám, István, én vagyok a második a sorban, Gyuri öcsém Szombathelyen szemészorvos és a legfiatalabb, Péter, aki Botond néven ismert szerzetes, Hargitafürdőn építi a pálos közösséget. Nagyon jó a kapcsolatunk. Ritkán tudunk találkozni, de sokat beszélünk, követjük, kivel mi történik, és ahol tudunk, segítünk egymásnak. Kezdettől fontos volt számunkra a hitünk melletti kiállás. A kommunista rendszerben hittanra, templomba jártunk, és mind a négyen a Piarista Gimnáziumban végeztünk. Csak jó élményeim maradtak abból az időszakból: boldogan ministráltam, a mise után mindig betértünk a cukrászdába, otthon pedig várt minket a vasárnapi ebéd. Az esti közös ima rendszeres volt; édesapa felosztotta, ki melyik részét mondja a Miatyánknak, aztán a Bibliát olvastuk; érdekes részeket választott ki az Ó- és az Újszövetségből egyaránt. Édesanyám reggelenként énekelve jött be hozzánk. Úgy ébresztett minket, hogy jó kedvvel, pozitív életérzéssel indítsuk a napot. Ezek az élmények máig, hatvankét évesen is hatnak; kísér az a szeretetet, amit a szüleinktől kaptunk. Zongoratanárnő járt hozzánk, aki apáca volt. Margit néninek hívták, csodálatos teremtés. Az év végi vizsgajátékom után megjegyezte: „Művészi hajhoz művészi teljesítmény jár. Kérem többet gyakorolni.” Beírattak hegedűt tanulni, aztán népi táncolni. Majdnem bekerültem a népi együttesbe is, de a budapesti Piarista Gimnáziumban másfelé vettem az irányt. A hegedű és a zongora mellett elkezdtem foglalkozni az énekléssel is. Vagyis végül jó „kottista” lettem, ami segített a pályán.

– Idén hunyt el az édesanyja, akit jelenlegi hivatásának gyakorlása, a művészetmenedzselés és a nemzetközi kapcsolatok képviselete mellett éveken keresztül ápolt.   

– Édesapámat 1983-ban vesztettük el, szívinfarktust kapott. Óriási csoda volt számomra, hogy édesanyám milyen szeretettel, határozottsággal állt mellettünk. Minden energiáját ránk fordította; amikor kellett, szigorú is tudott lenni, kordában tartott minket. Öt évvel ezelőtt demencia miatt magába szállt, így szükség lett az állandó ügyeletre. Nem akartuk, hogy idősek otthonába vagy elfekvőbe kerüljön. István bátyám azt javasolta, édesanya térjen vissza a családi házba, ő majd felügyeli, én pedig beszálltam az ápolásába. Gyakorlatom volt ebben, ugyanis az 1980-as években én ápoltam a híres énektanárt, Révhegyi Ferencnét, aki engem is tanított. Olga néninek olyan növendékei voltak, mint Ágai Karola, Andor Éva, Andrejcsik István, Bándi János, Bartha Alfonz, Bede-Fazekas Csaba, Bende Zsolt, Kováts Kolos, Melis György, Sass Sylvia, Polgár László, Rozsos István és Szűcs Márta, Dénes Zsuzsanna, Farkas Katalin... A Zeneakadémia rektora, Ujfalussy József felhívta a figyelmünket, hogy Olga néni elfekvőbe kerül, ha valaki a növendékek közül nem vállalja el az ápolását. Olga néni a „szimpatikus szőke fiút” választotta. Engem. Jók voltak a tanulmányi eredményeim, így a Zeneakadémia delegált e felelősségteljes feladatra. Nagy stressz volt, rohantam az órákra Forrai tanár úrhoz, Batta Andráshoz, Kovács Sándorhoz, Bartalus Ilonához és a többiekhez, közben ment az éneklés. Révhegyi Ferencnénél kezdtem, utána Bende Zsolt vett át, aki szinte a pótapám lett. Olga néni ápolásába édesanyám, az orvosi egyetemre járó Gyuri öcsém és a nagycsalád is besegített. Nehéz feladat egy fekvő beteggel foglalkozni, szeretet nélkül nem is lehet elvégezni. Olga nénit még a klinikai halálból is visszahoztam. Éjszaka egyszer átmentem hozzá, és úgy láttam, nem lélegzik, mozdulatlanul feküdt. Elkezdtem rázni, egyszer csak kinyitotta a szemét: „Fiam, a folyosó végén láttam a fényt, várt rám Feri, a férjem… Miért hívtál vissza?” Erre hirtelen csak azt tudtam mondani: „Mert Olga nénire szükségünk van.” Tényleg legendás oktató, igazi pedagógus volt, egy nagy nemzedék kiváló tagja, rengeteget tanultam tőle, és felejthetetlen történeteket mesélt nap mint nap. Négy és fél éven keresztül gyakoroltam nála azt a szociális munkát, amit aztán harminc évvel később az édesanyámnál. Mély és érdekes tapasztalat volt számomra ez az időszak. Egy demenciában szenvedő beteg általában nehezen viseli, ha másra, idegenre szorul. A velük való törődésre sokszor arrogánsan reagálnak. Én kezelni tudtam az ilyen helyzeteket. Letérdeltem édesanyám mellé, megfogtam a kezét: „Anyuka, imádkozzunk!” „Igen?” – kérdezett vissza zavartan. Megnyugodott; elmondtuk a Miatyánkot, a Szent vagyot. Aztán hívtam, hogy megyünk fürödni. Persze vonakodott, úgy kellett őt mindig rábeszélni. A fürdetést is imádkozva kezdtük; felderült, szinte kivirágzott, és hagyta. Július 27-én szólította magához az Úr. Örülök, hogy segíthettem neki, érezhetem az ápolás által a lelki közelséget. És remélem, talán jó pontokat is szereztem ezáltal a mennyországban.  

– Miként formálódott az előadói, művészi karrierje?

– Az általános iskola kórusában, a piaristáknál a fiúkórusban énekeltem, aztán bekerültem az Ugrin Gábor karnagy úr által vezetett Ifjú Zenebarátok Kórusába. Ugrin tanár úr egy alkalommal a hetventagú kart vezényelve rám szólt: „Bátor dalostárs, most ne énekeljen, túl hangos!” A próba után odajött hozzám Csordás Klára, aki ugyancsak a kórus tagja volt, és megkérdezett: „Nem akarsz a konzervatóriumban tanulni? Bemutatnálak a tanáromnak…” Elmentem, előénekeltem Fekete Máriának, és jelentkeztem a konzervatóriumba. Továbbra is jártam a Jeunesses-be, majd bekerültem a „budapesti madrigalistákhoz”, akikkel sokat turnéztunk Ausztriába, Olaszországba és Spanyolországba. Elképesztően gazdag a madrigálok világa, Palestrina miséi, Vivaldi, Haydn szerzeményei elbűvöltek. Csodálatos világ. Zeneakadémistaként Szekeres Ferenc karnagy úr már szólókra is felkért, és később is visszahívott szerepelni, amikor már Milánóban és Svájcban tanultam. 

– Merthogy a Teatro alla Scala stúdiójából indult el a nemzetközi pályafutása…

– Akadémistaként az Olasz Intézetben tanultam a nyelvet. Úgy voltam, hogy egy leendő énekesnek muszáj tapasztalatot szereznie az opera hazájában. Érteni és érezni is kell ezt a műfajt. Olga néni azzal búcsúzott tőlem, hogy „nem zavarom az életedet”; kilencvenöt évesen, 1987 júliusában meghalt. És mit hoz a sors, szeptember végén már meghallgatásra mentem Milánóba, s az előéneklés után nagy örömömre felvettek. Az Accademia Teatro alla Scala ma már egy külön intézmény; akkor még csak hat-hét növendékkel foglalkoztak a Scala épületének felső szintjén. Giulietta Simionato volt az énektanárom, Luciano Silvestri pedig az igazgató és zongorakísérő. Jóformán minden este mentem a Scalába előadásokat megtekinteni. Riccardo Muti volt a zeneigazgató. Hallhattam Pavarottit, Carrerast, Domingót, Frenit, Dimitrovát, Ghiaurovot, Burchuladzét, Cappuccillit, Gruberovát, Caballét; dalesteken Hermann Preyt, Dietrich Fischer-Dieskaut, Samuel Ramey-t, Ramón Vargast; balettelőadásokban többször láttam Rudolf Nurejevet. Itália, Milánó, a Scala nagyon motivált, hogy ezt a pályát válasszam. Stúdiósként felléptem Britten egyfelvonásos Noé bárkájában mint Noé, a színpadra vitelét Giorgio Strehler felügyelte, aztán Franco Mannino A boldog herceg (Il principe felice) című operájában szerepeltem. Itthon pedig megkaptam a Parsifal Titureljét. A tanulmányaim végén, amikor már Svájcba szerződtem, több felkérés jött a Scalából, de nem tudtam visszatérni, mert nem kaptam engedélyt a színházaktól, ahol szerződésem volt.

– Folyamatosan bővült a repertoárja, és egyre több világsztárral énekelt együtt. Kiket emelne ki a sorból?

– Valóban nagyszerű művészekkel léphettem fel. Például az Erkel Színházban, A trubadúrban és a Rigolettóban Piero Cappuccillivel. Amerikában egy Aida-előadás kapcsán ismertem meg Giuseppe Giacominit, akivel nagyon jó viszonyba kerültem. Énekeltem Renato Brusonnal, Bruno Polával, Michèle Criderrel sokszor, Jelena Obrazcovával A trubadúrban, Paolo Gavanellivel, Ramón Vargasszal, Marcello Giordanival. Őket később ügyvezetőként mind meghívtam a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválra. Az olasz repertoár – Monteverdi, Bellini, Donizetti, Verdi – mellett megtaláltak a német szerepek is. A varázsfuvola Sarastróját közel tíz rendezésben több mint kétszáz alkalommal alakíthattam. Meghatározó volt számomra a Fidelio Roccója, a Szöktetés a szerájból Ozminja, Németországba kerülve jött Wagner, a Parsifalban immár Gurnemanz… Közben az oratóriumrepertoárom is szépen kikerekedett. Nagyon fontosnak tartottam az együttműködést a kiváló karmesterekkel, akikkel énekesként dolgozhattam. Óriási a lista: Daniele Gatti, Marcello Viotti, Fischer Ádám, Kobayashi Ken-Ichiro, Jurij Szimonov, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patanè, Carl Melles, Peskó Zoltán, Carlo Franci, Pier Giorgio Morandi, Lothar Zagrosek, Fabio Luisi, George Alexander Albrecht, Joseph Rescigno, Palló Imre, Michail Jurowski, Kocsis Zoltán, John Neschling, Fabio Luisi, Lukács Ervin, Medveczky Ádám, Kovács János és Oberfarnk Géza.

– Mégis miért függesztette fel ilyen korán az éneklést? Mélybasszusként éppen most, ebben az életkorban lehetne a csúcson...

– Énektanárom, Bende Zsolt halála után Polgár Lászlóhoz fordultam, aki – utólag elmondta – érezte, hogy őt fogom keresni. Salzburgban, Zürichben dolgoztunk együtt. Amikor a miskolci fesztiválra jött vendégszerepelni, bevallotta: az egyik szeme sír, a másik nevet. A Bartók+… szerinte ajándék a kulturális életnek, Miskolcnak, az egész országnak, az opera műfajnak, felbecsülhetetlen érték, azt viszont nagyon sajnálja, hogy én már nem énekelek. A miskolci vállalásom története 2003-ra megy vissza. Még kint, Weimarban éltem, sok produkcióban szerepeltem, amikor felhívtak itthonról, hogy a 2001-ben indult operafesztivál számára – ahol addig művészeti tanácsadó voltam – ügyvezetőt keresnek. Elvállaltam, ám ez a menedzseri lét szép lassan eltávolított a szerepléstől. Sok helyre hívtak énekelni, de a sűrűsödő feladataim miatt sorra le kellett mondanom a felkéréseket. Az operafesztivál szervezése és lebonyolítása után annyira elfáradtam, hogy nem tudtam volna a színpadon százszázalékos teljesítményt nyújtani. Később Budapesten is kerestek még ügynökök, hogy szükség lenne basso profondóra, de fájó szívvel nemet kellett mondanom. Jelenleg a Művészetek Palotájában és az Operaházban lekötnek a nemzetközi kapcsolatok, a koprodukciós munkák. Hiányzik az éneklés, mostanában újra elkezdtem a gyakorlást, de még nem állok készen rá. Tíz-tizenöt perceket „próbálkozom”, és örülök, hogy még ott van a voce. Húsvétkor pedig lelkesen éneklem a templomi passiókban Jézus szerepét.

– Az elmúlt évtizedekben alaposan elmélyült a „világzenében”, ami bizonyára nagyban segítette a mostani misszióját.  

– A pályám során sokfelé jártam: Európán túl Amerikában, Koreában, Japánban, 2004 óta pedig számtalan énekversenyen zsűriztem. Rengeteg művészt ismertem meg, és a kialakult széles kapcsolatrendszeremet kamatoztatni tudtam. Marton Éva művésznő annak idején, még a Bartók+… művészeti igazgatójaként megjegyezte: „Ügyesen ápolod a kapcsolataidat, figyelsz a kollégákra. Dicsértek, hogy milyen jó veled dolgozni.”

– Talán azért is, mert igazán érdekli az ügy, nagy célokat tűz ki, és őszintén tiszteli, szereti a valódi művészeket.

– Így van. Amerikában például Giuseppe Giacominit megkérdeztem, hogy mi lesz a vasárnapi programja. Megy a misére, mondta. „Akkor megyünk együtt.” Meglepődött: „Tomaso, tényleg jössz velünk?” Giacomini mélyen hívő énekes volt; látta a neveltetésemet, hozzáállásomat, és azonnal megvolt a „közös téma”, a kölcsönös bizalom. Hasonlóan alakult Leo Nuccival is, aki naponta imádkozta feleségével a rózsafüzért. Jó kapcsolatot ápolok a művészekkel; születésnap, húsvét, karácsony alkalmával üzeneteket váltunk. A Müpa különböző produkcióinak szervezésekor nem a „szokásos eljárás” szerint, az ügynökségek közreműködésével érem el a szólistákat, együtteseket, hanem közvetlenül egyeztetek velük művészeti kérdésekben. Már a miskolci operafesztiválra is így hívtunk meg társulatokat. Hihetetlen meló, de rengeteget lehet vele spórolni. A művészeket tehát személyesen keresem meg, persze aztán az ügynökségükkel folytatjuk a tárgyalásokat. Szakmailag szintén privát kapcsolatban állok az idősebb és a fiatalabb énekes generációval. Figyelek a kollégákra, igyekszem segíteni a pályakezdőket. Az itthoni művészek közül különösen jóban vagyok például Bretz Gáborral; 2006-ban én kértem fel először Kékszakállúra Miskolcon. Követem többek között Pasztircsák Polina, Láng Dorottya, Sebestyén Miklós, Kristóf Réka karrierjét is. Élénk a kapcsolatom a Wagner-napok énekeseivel. Michael Volle lelkészcsalád sarja, úgyhogy vele például ezért is jól megértjük egymást. A művészeknek szükségük van a bizalomra és a szeretetre, amely energiát ad nekik.

A Művészetek Palotájában már másodjára kellett elhalasztani, de változatlanul tervben van Tan Dun Buddha Passionjének magyarországi bemutatója. Nyitottnak kell lennünk, fontosnak tartom a világvallásokkal való párbeszédet a művészetek által is. Hiszen egy a Teremtőnk, aki kézben tartja a glóbuszt és meghatározza lelkiségünket. Utazások közben egyébként én is imádkozni szoktam a rózsafüzért, napi eligazításként pedig gyakran olvasom az evangéliumot. A hit erőt ad. Utazásaim során, amikor megérkeztem a városokba, azonnal kerestem a közeli templomokat.

– Ahogy a Parsifalban elhangzik: Áldottan a hitben. Milyen lesz az idei karácsonya?  

– Az utóbbi években december 24-én mindig édesanyánál voltam, tőle mentem az éjféli misére. Idén már másképpen lesz, talán a bátyámnál vagy a gyerekeknél töltöm a szentesét. Anna lányom televíziós és rádiós szerkesztő-műsorvezető. Moderátorként, műsorvezetőként besegít egyebek mellett az Operaház OperaKaland programjába, és az OpeRandi sorozatával egyedi módon népszerűsíti a műfajt. Fiam, Tamás a Magyar Táncművészeti Egyetemen végzett koreográfia és táncpedagógia szakon. Tehetséges latin táncos, koreográfus, pedagógus, rengeteg tanfolyamot tart, hátrányos helyzetű gyerekeknek is – ez fontos. Három kis unokámmal és Tímea lányommal – aki példás édesanya – rendszeresen megyünk az Operaház gyerekelőadásaira, most készülünk A diótörőre, illetve a Magyar Állami Népi Együttes Csodaváró betlehemesére a Müpába. Tervezzük, hogy közel a karácsonyhoz tartunk egy nagy családi összejövetelt, és az unokatestvéreket is meg szoktuk látogatni. Meglátjuk, hogy a pálos öcsém, Botond mikor tud érkezni Erdélyből. Érthetően neki fontos feladatai vannak ilyenkor a közösséggel. De ahogy tud, felpattan a motorjára és jön. A család nálunk egy igazi nagy szeretetközösség, az ünnep pedig mindenkit hazahív. 

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Bátor Tamás archívuma

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria

Édesanya a fiúkkalCatherine FosterrelJonas Kaufmann-nalAnna NetrebkóvalPlácido DomingóvalÉdesanya az unokákkal