Horváth Zoltán: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe…”

Isten fénye, ragyogása, békéje – ez a Jeruzsálem szó, a Szent Város nevének jelentése. Így még jobban érthető, hogy a zsidók miért is mentek föl Jeruzsálembe évente háromszor: húsvétkor, az Egyiptomból való szabadulásra emlékezve; pünkösdkor, a Sínai-hegyen történt törvényadás, a tízparancsolat ünnepére és a sátoros ünnepek alkalmával.

Nyilvános működésének harmadik évében Jézus, amikor fölzarándokol a húsvét ünnepére Jeruzsálembe, Szent Márk evangéliuma, a legelőször íródott, így Jézus földi életéhez időben legközelebb álló evangélium tanúsága szerint ezt mondja tanítványainak: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad.” (Mk 10,33–34).

Mi, keresztények, ezért a húsvétért zarándokolunk Jeruzsálembe, mert szeretnénk átélni Krisztussal elfogatását, elítélését, megkínzatását, kereszthalálát és feltámadását. Egyszóval: megváltásunk szent misztériumait, titkait.

Földrajzi értelemben is fölmegyünk, hiszen a város 760 méterrel a Földközi-tenger és 1145 méterrel a Holt-tenger fölött fekszik. Ezért, bár a Szent Városba érkező zarándok azt várná, hogy ott nagy hőség lesz – és ez napközben talán így is van –, estére feltámad a szél a Júdeai-sivatag felől, és lehűl a levegő.

Egy alkalommal az Olajfák hegyén laktunk, és este kimentünk a szállásunk elé, a kertbe, ahonnan gyönyörű látvány tárult elénk, ráláttunk a kivilágított Jeruzsálemre. Lassan kifürkésztük, hol is vannak Jézus utolsó napjainak helyszínei, és elimádkoztuk a rózsafüzérnek azon titkait, melyek helyeit magunk előtt láttuk. Eközben majd megfagytunk, még a hotel pokrócait is magunkra terítettük. A hideget már biztosan mindannyian elfelejtettük, de az imádság szavai nyomán azóta is megjelennek szemünk előtt azok a helyszínek: „aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát” – az Utolsó vacsora terme; „aki értünk vérrel verítékezett” – a Getszemáni-kerti Agónia-bazilika; „akit értünk megostoroztak” – a Megostorozás temploma; „aki értünk a keresztet hordozta” – a Via Dolorosa; „akit értünk keresztre feszítettek”, „aki halottaiból föltámadott” – a Szent Sír-bazilika.

Ugyanez történik a nagyhéten is, amikor virágvasárnap vagy nagypénteken a passiót hallgatjuk. Amikor Péter letagadja, hogy ismeri Jézust, képzeletben ott állunk a Kaifás főpap háza helyén épült Gallicantu- (kakas) templomban, és eszünkbe jut, hányszor tagadtuk meg az Üdvözítőt életünkben. Amikor a nép skandálása következik – „Keresztre vele!” –, megjelenik előttünk a Sion-nővérek zárdájának alagsorában található Lithostrotos, az a köves udvar, ahol Jézus Pilátus előtt állt, aki érthetetlen módon nem akarta elítélni, de félelemből, kezeit mosva, végül mégis elítélte. És eszünkbe jut, mi hány és hány embert ítéltünk el csak azért, mert a többiek is ezt tették, csak azért, mert féltünk, nehogy minket ítéljenek el. Amikor Pilátus a nép elé állítja a megostorozott Krisztust – „Ecce homo – Íme, az ember” –, ott állhatunk az Ecce homo-boltív alatt. Itt kiáltotta a nép, hogy Barrabást, a rablógyilkost engedjék szabadon, ne pedig Jézust, aki senkinek sem ártott, aki csak a jót és a szeretetet hirdette. Eszünkbe kell hogy jusson, hányszor választjuk mi is a rosszat a jó helyett, a bűnt az igazság és a jóság helyett.

Jeruzsálemben életre kel az evangélium, megelevenedik a passió. Igaz, nem úgy, ahogyan a Szentírást olvasva képzeljük, vagy ahogyan hittanból tanultuk, hanem egészen másként.

A várost hétszer rombolták le és építették újjá azóta. A zarándokok mind szerettek volna emléket állítani, építeni valamit a szent helyeken. Jeruzsálem ugyanakkor ma is élő város, nem régészeti emlékhely. Miközben mi énekelve, imádkozva visszük a keresztet a Via Dolorosán, a kereskedők adnak és vesznek, a gyerekek szaladgálnak, a járókelők szatyrokkal a kezükben lökdösődnek. Talán Jézus is ilyen körülmények között vitte a keresztjét, és nem áhítatos csendben, ahogyan nagyböjt idején mi járjuk a keresztutat templomainkban.

A legmegindítóbb az, amikor az ember megérinti a köveket, melyek a Jézus korabeli utca kövei voltak, melyeken Krisztus lépdelt, amikor a Getszemáni-kertből Kaifás házához hurcolták. Vagy a már említett Antonia-vár udvara, ahol Pilátus elítéli, s ahonnan Jézus elindul a keresztútra.

Megdöbbentő belépni a sokszínű Szent Sír-bazilikába, s lépcsőkön menni fel a Golgota sziklájához, ahol megváltásunk beteljesedett. Egy városon kívüli koponyahegyet képzelünk el, rajta a három kereszttel, s közben egy zsúfolt templomot találunk márvánnyal, ezüsttel burkolva. Igen, a kegyes, áhítatos, hívő zarándok szerette volna a legértékesebb emberi kincsekkel elhalmozni a legdrágább és legszentebb helyet.

Ugyanez vár ránk a Szent Sírban is. A sok drága márványtól és aranytól nem láthatjuk, nem érinthetjük az eredeti sírüreg kövezetét, de akkor is átéljük a lényeget: ez a sír üres. Jézus innen támadt fel, s innen indult el apostolaihoz, hogy elmondja nekik: „Békesség veletek! Én vagyok, ne féljetek!”

Napjainkban a béke ismét veszélybe került, és telve vagyunk félelemmel. Eddig a járványtól, a megfertőződéstől féltünk, és a haláltól. Most a háborútól, a pusztulástól, és a haláltól.

Jeruzsálem városa, mely oly sokat szenvedett és szenved most is a békétlenségtől, a fel-fellángoló – sokszor fegyveres – konfliktusoktól, mégis azt hirdeti: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” A hívő lélek itt megérti: csak Krisztus békéje teremthet békét Isten és ember, ember és ember között.

Fotó: Topor Mária

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.