Isten és ember – tanúságtétel 52 felvonásban

Az Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnöke együtt dolgozik a forgatócsoporttal, így testközelből élheti át, amint hétköznapi emberek feltárják a lelküket, megnyílnak, és teljes őszinteséggel beszélnek a kamerák előtt Istenről. Ezt a kitárulkozást íróként különösen izgalmasnak és értékesnek találta.

– A hívő embereknek sokszor méltatlan támadásokkal kell szembenézniük, hiszen Istent nyilvánosan felvállalni, a hitet megvallani magában hordozza annak a veszélyét, hogy kigúnyolják, nevetség tárgyává teszik őket. Milyen szempontok szerint, hogyan álltak neki a tanúságtevők felkutatásának?

– A potenciális tévénézők helyébe képzelve magunkat elsősorban olyan embereket kerestünk, akiknek a hitre jutása, Istennel való kapcsolata másokban is elindíthat valamit. Fontos szempont volt az is, hogy ne híres embereket szólaltassunk meg, mert úgy gondoltuk, a közönség könnyebben tud azonosulni olyan tanúságtevőkkel, akik a lehető legjobb értelemben vett átlagemberek.

A karácsony és szilveszter közötti időszakban ezúttal 10, ötperces interjút láthatnak majd a nézők az M5 csatornán, illetve ezek rövidebb változatát a Duna TV-n.

– Van olyan motívum, gondolatmenet, ami összeköti ezeket a különböző sorsokat, életfelfogásokat, emberi történeteket?

– Mindenképpen! Mégpedig az, hogy aki a hit kegyelmével él, az látja, hogy az Istennel való élő kapcsolat az élet minden területén választ tud adni a kérdéseinkre, és mindig útbaigazít a kételyeink útvesztőiben, ahová időről időre óhatatlanul eljutunk. Ugyanakkor érdekes volt megtapasztani a különbségeket is, például – bármilyen furcsán hangzik is – Isten nevének kimondásával kapcsolatban. Volt, aki olyan magával ragadó természetességgel tudott beszélni Istenről, mintha csak egy rokonáról lenne szó. De akadt olyan tanúságtevő is, akinek érezhetően gondot okozott Isten nevének kimondása.

– Mi lehet ennek az oka?

– Nehéz volna pontos választ adni erre a kérdésre. Tény, hogy az interjúkon kívül is találkozom ezzel a jelenséggel: még a hívőknek sem mindig könnyű Istenről beszélni. Az egy dolog, amikor valaki elmondja, hogy vallásos családban nőtt fel, járt hittanra, áldozott, rendszeresen eljár a szentmisére. Ám megvallani Istent, egyáltalán mások előtt kimondani a nevét, az egészen más. De továbbmegyek: Jézus neve talán még nehezebben jön az emberek szájára. Ezért is nagyon örülök annak, hogy az Eucharisztikus Kongresszus mottója ez: „Találkozz Jézussal Budapesten.” Az Ő és én sorozat alapmotivációja is azt a szándékot tükrözi, hogy közelebb hozzuk a mindennapokhoz Jézust, életünk legtisztább forrását.

– Az interjúk által mivel gazdagodott leginkább íróként, olyan emberként, aki történetekbe ágyazva adja át másoknak mindazt, amit a világról gondol?

– Megerősítéssel. Íróként azt gondolom, hogy az irodalom vagy az önkifejező művészetek bármely ága  bátor megmutatása a belső világunknak, néha a lelkünk legmélyének. Ha az alkotó őszinte, akkor közel tudja engedni magához az embereket. A tanúságtevők részéről most ezt élhettem át, és ebben erősítettek meg engem. Hatalmas élményt jelentett, hogy ezúttal nem én tárulkoztam ki mások előtt mint író, hanem tanúja lehettem annak, amikor hívő emberek őszintén feltárják a stáb előtt a legmélyebb érzéseiket, Istenhez fűződő kapcsolatukat. Bátor tett ez, aminek meglesz a gyümölcse. Sokan tudnak majd azonosulni a vallomásokkal. Egy nyílt szív mások szívét is megnyitja. A mosoly is mosolyt csal az arcunkra, s ha fátyolos szemet látunk, mi is a könnyeinkkel küzdünk. Azt hiszem, ennyire egyszerű ez a történet.

– Anélkül, hogy az adásba kerülés előtt „lelőnénk a poént”, említsen néhány példát: milyen emberek és hogyan tárták fel a lelküket az interjúkban?

– A tanúságtevők között szerepel a válogatott sportoló fiam is. Amikor a stáb vele forgatott, tudatosan nem voltam jelen. Később megnéztem a felvételt, és megdöbbentem. Még nem töltötte be a tizenhatodik életévét, de olyan dolgokról beszélt vadidegeneknek a legtisztább őszinteséggel, amikről velem sohasem. Többször visszahallgattam, és azon tűnődtem, ő valóban vállalja ezt ország-világ előtt?

Nagy hatással volt rám az a tudós, tanszékvezető professzor is, aki úgy vallotta meg a hitét, úgy beszélt a benne élő Istenről, hogy nem szégyellte a könnyeit. Megrendítő annak a férfinak a története is, aki tizenöt évvel ezelőtt még a bazilika előtt üvöltözött hajléktalanként, bedrogozva, ma pedig már példás családapa, és lelkigyakorlatos házat vezet.

Van, aki a börtönben bánta meg a bűneit, azt, hogy becsapott másokat, és ott, a rácsok mögött tért meg. Ha lehet ennek az életútnak ellenpontja, az az a kármelita apáca, akinek az arcán ott ragyog az életszentség. Mégis, ezt a két embert összeköti Jézus, és így minden különbözőségük ellenére testvérek az Úrban. Ez az idős apáca az 50-es években három évet töltött rabságban, munkatáborban, és elmeséli, hogy élete egyik legszebb karácsonyát egy magánzárkában élte át, ahol nagyon erősen érezte Isten jelenlétét. Nagyon emberközeli, és átélhető, amikor elmondja, hogy néha ő is elbizonytalanodott a hitében. Mivel sok embernek ő jelentette a lelki támaszt a rácsok mögött, azért imádkozott, ha meginog is a hite, legalább a látszatot mindig fenn tudja tartani, mert akik bíznak benne, azok nem csalódhatnak.

– Feltétlenül kell az emberi dráma, a tragédia, a nagy hibázás, a mélypont ahhoz, hogy valaki részesüljön az élő hit kegyelmében? Vagy készítettek interjút olyan bizonyságtevővel is, aki egyszerűen csak jól van, mindig is jól volt, és szereti az életét?

– Rövid leszek: beszéltünk ilyen emberrel. Gyönyörű képekben fejezi ki magát, például amikor azt mondja, hogy ő kukta Isten konyhájában. Amikor a rendező a figyelmembe ajánlotta ezt a személyt, tudni akartam, milyen életsztorija van. „Ő maga az életsztori” – csupán ennyi volt a válasz. És valóban! Egyszerű gondolatok, ízes beszéd, derű. Ilyen is lehet egy emberi sors, így is lehet Istennel élni, Istenről beszélni.

– Ennyi interjú elkészítése után Önökben, a stáb tagjaiban milyen érzések születtek?

– Nem is gondoltuk volna, hogy bizonyos szempontból ennyire nehéz helyzetbe hozzuk magunkat. Kicsit olyan ez, mintha a szentmisén a pap, mielőtt kiszolgáltatná a szentséges Jézust, azt kérdezné az áldozáshoz sorban álló hívőktől: – Hát te? Miért vagy itt?

És akkor ők – a beteg, a vámos, a tékozló, a megszállott, a béna, a kétkedő tudós, a koldus és a meggyötört farizeus – rád néznek, és nem azt felelik: mi közöd neked ahhoz, ez Isten és az én ügyem, hanem komolyan, megrendült állapotban, néha könnyel a szemükben, máskor mosolyogva válaszolnak: „Azért vagyok itt, öregem, mert nekem ő a minden”; „Azért, mert ő elfogad, és úgy szeret, ahogy vagyok”; „Azért, mert nála otthon vagyok”; „Mert itt és most hazaérkeztem"; „Mert ő az ölébe vesz, és ringat"; „Mert ő irgalmas”; „Mert hova is mehetnék?”; „Mert amikor sírtam, ő vigasztalt meg”.  Mi pedig, a stáb tagjai, még felteszünk ugyan kérdéseket, de már nem azért, hogy megszülessen a jó válasz, hanem mert jó jelen lenni, amikor az egyik szerelmes rajongva, dadogva beszél a másikról, a legszemélyesebb kapcsolatukról. Ilyenkor a vidéki kisszobában, a mentőállomáson, a tanteremben, a stúdióban, a tanyán, a börtönben, a kápolnában vagy ahol éppen sikerül beszélgetni, önkéntelenül hálát adunk Istennek, hogy a részesei lehetünk annak, ami a szemünk láttára, a fülünk hallatára történik, s a szerelmes arcán, a fekete háttér előtt őt láthatjuk ragyogni.

– Mit vár ezektől a kisfilmektől? Mire mondaná azt, hogy „na, már csak ezért megérte”?

Az első perctől kezdve azt érzem, hogy megérte! Összekovácsolódtunk. Nemcsak a stábunkra és a tanúságtevőkre gondolok itt, hanem a köztévé csatornavezetőire is. Itt kell megemlítenem, hogy a sorozat elkészítését Siklósi Beatrixszal találtuk ki még a nyáron. Ő javasolta, hogy készítsünk olyan műsort, amellyel közel hozhatjuk az embereket a kongresszushoz és persze Jézushoz. Tetszett a felvetése, hiszen sajtófőnökként a médiával kapcsolatos teendőim mellett arra is törekszem, hogy kimozdítsuk az embereket a mai társadalomban jelen lévő érzelmi fásultságból, az egymás iránt érzett irreális és értelmetlen utálat, a gyűlölködés mocsarából. Persze fontos, hogy a rendelkezésünkre álló médiafelületeken jó cikkek, interjúk, publicisztikák jelenjenek meg, de mivel egyre kevesebben olvasnak, kérdéses, hogy ezek az egyébként fontos és szép üzenetek hány emberhez jutnak el. Abban bízom, hogy ezeknek a hétköznapi embereknek a személyes vallomásai a tévéképernyőn – az M5 csatornán és a Duna TV-n –, illetve a videomegosztókon keresztül sokakhoz elérnek majd. S bízom abban is, hogy a tanúságtevők legjobb értelemben vett hétköznapisága sokakban felébreszti az istenkeresés vágyát. Jézus egy istállóban született. Illenek ehhez a kisfilmek egyszerű képei, hangjai, egyszerű mondatai, amelyek hatékonyan tudnak beszűrődni az otthonokba, közérthetően közvetítve az emberek felé Istent.

Fotó: Ambrus Marcsi

Magyar Kurír
(pt)

Az interjú az Új Ember 2019. december 22–29-i, ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.