Kalkuttai Szent Teréz

Kultúra – 2021. szeptember 5., vasárnap | 20:53

1997. szeptember 5-én hunyt el a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a már életében is szentként tisztelt Teréz anya. Agnes Gonxha Bojaxhiut 2016. szeptember 4-én avatta szentté Rómában Ferenc pápa. Liturgikus emléknapja égi születésnapjának évfordulója, szeptember 5.

Az albán nemzetiségű Teréz anya 1910. augusztus 27-én született Agnes Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában (ma Szkopje, a Macedón Köztársaság  fővárosa).

Édesapja, Kolle Bojaxhiu építési vállalkozó volt, édesanyja, Drana otthon nevelte három gyermeküket. Agnes kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt. Az édesanya jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, és arra tanította gyermekeit: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték, ahonnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregáció tagjainak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Kapcsolatba került ezért a kalkuttai főegyházmegyében is szolgálatot végző írországi Loreto-nővérekkel. 

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Dardzsilingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Dardzsilingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte, nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben érez. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Piusz pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto-nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedbeli iskolájának megnyitására.

1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, rengeteg más díj és kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásában is fontos helyet foglaltak el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál csodálattal követte Teréz anya munkáját, és 1986. február 3-án, Kalkuttában meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte e látogatás napját. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2003. október 19-én, a szentek sorába pedig Ferenc pápa iktatta 2016. szeptember 4-én. Liturgikus emléknapja szeptember 5., égi születésnapjának évfordulója.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már több mint négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik. Gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére”.

Istenünk, te Kalkuttai Szent Teréz anyát arra hívtad, hogy a kereszten szomjazó Fiad szeretetére a legszegényebbek iránt való áldozatkész szeretettel válaszoljon. Közbenjárására add, hogy szenvedő testvéreinkben mi is Krisztust lássuk és szolgáljuk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

*

Raghu Rai, a Magnum Hírügynökség fotóriportere 1970 márciusában fényképezte Teréz anyát. A fényképek elkészítése kapcsán egy albumban közölt saját visszaemlékezését tette közzé a Vigilia Facebook-oldala.

1970-ben kezdtem fényképezni Teréz anyát, amikor ő még nem volt nagyon ismert. Miután négy napig fotóztam őt, megkért, hogy a következő nap ne jöjjek, mert húsvét lesz, „én pedig nem akarom, hogy bárki is megzavarja a csendet azzal, hogy itt mászkál”. Ettől kissé megdöbbentem, de próbáltam őt jobb belátásra bírni: „Kedves Anya, ön azt mondja, hogy amikor Krisztus szenvedett, akkor nem lehetett ott, hogy ápolja Őt, ezért minden szenvedő ember az ön Krisztusa kell, hogy legyen, akiket együttérzéssel és szeretettel szolgálhat. Ez azonban csak az ön történetének egyik fele, és én tovább szeretnék menni ebben a sztoriban. A történet másik fele ugyanis az, amikor ön csendben imádkozik, kapcsolatban lép Istennel és megfiatalodik a lelke. Én soha nem láttam Őt, de amikor ön imádkozik, akkor olyan, mintha megpihenne az ön tekintetében. Ezért, ha nem fotózhatom le a sztori második részét, akkor az befejezetlen marad. Akkor pedig hogyan oszthatom meg az Ő kegyelmének dicsőségét másokkal?” „Rendben, eljöhet holnap reggel 6 órára – mondta – de csak azzal a feltétellel, hogy egy helyben fog ülni és onnét készít fényképeket.” Ezt a lehetőséget szívesen elfogadtam.

Másnap Teréz anya bevitt a kápolnába, az első emeletre és maga mellé ültetett, majd imádságba merült. Szembe kellett azonban helyezkednem vele ahhoz, hogy meg tudjam ragadni a kapcsolatnak ezt a pillanatát. Ígéretem ellenére ezért felkeltem, és körbe-körbe járkáltam, hogy el tudjam készíteni a megfelelő fényképeket. Mikor az ima véget ért, lesétáltam a lépcsőn és vártam Teréz anyát… Mikor megérkezett, mintha Krisztus állt volna mögötte, miközben a napfény simogatta a lábait. Készítettem róla még néhány képet, ahogy lejött a lépcsőn. És ekkor eljött az elszámolás ideje, úgyhogy összefontam a kezeimet és így szóltam: „Kedves Anya! Bocsásson meg, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet, és nem maradtam a helyemen ülve.” Ekkor megragadta mindkét kezemet, a szemembe nézett és így szólt: „Az Úr adta önnek ezt a megbízást. Ezért biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedett.” Ebben a pillanatban áldottnak éreztem magam.

(Magnum Contact Sheets, edited by Kristen Lubben, Thames & Hudson, 2019, 207.)

Forrás: Katolikus.hu, Vigilia

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria