Karin Seethaler: Összhangban

Karin Seethaler lelkivezetőként szerzett két évtizedes tapasztalata alapján állítja: a spirituális életnek nem egyedüli fokmérője, hogy sikerül-e rendszeresen meditálni, vagy sem. Nagyon fontos a meditációra fordított idő, de nem minden ezen múlik. Ugyanilyen lényeges, hogyan éljük meg emberi kapcsolatainkat a hétköznapokban. Létfontosságú, hogy a meditációt és kapcsolatainkat ne életünk különálló területeinek tekintsük, hanem ugyanazzal a magatartással éljük mindkettőt. Különben úgy járunk, mint az az ember, aki cukrot tett a kávéjába, de az mégis keserű maradt, ugyanis elfelejtette megkavarni. Ez a kötet a gyakorlatból született; azt szeretné megmutatni, hogy a mindennapokban konkrétan hogyan kell a megkavarást „végezni”, hogy „Isten jelenlétének édességét a meditációban és az önmagunkhoz, illetve embertársainkhoz fűződő viszonyunkban is megízlelhessük”. A szerző állítja:

Életünket semmi nem édesítheti meg, nem töltheti be jobban, mint Isten szeretetének megtapasztalása.”

Emlékeztet rá: a főparancs is az Isten, az embertárs és önmagunk szeretetére hívja fel a figyelmünket.

Karin Seethaler behatóan vizsgálja a magunkhoz fűződő kapcsolatunkat, mivel ez az alap, melyen istenkapcsolatunk nyugszik, és amelyre emberi kapcsolataink is épülnek. Kifejti: magától értetődőnek gondoljuk, hogy állandóan kapcsolatban vagyunk magunkkal, „hiszen mindig magunknál vagyunk, és testünket is mindenhová magunkkal cipeljük”. Ám a korunkra jellemző állandó teljesítménykényszer és az azzal járó szoros határidők, valamint az ingeráradat, melynek köszönhetően jóval több mindent fogadunk be, mint amennyit képesek vagyunk feldolgozni, nemcsak megterhelik emberi kapcsolatainkat, „hanem fondorlatos módon elszakítanak önmagunktól és a saját testünkhöz fűződő kapcsolattól is”. Elhanyagoljuk a testmozgást, egészségtelenül táplálkozunk, nem jut időnk sem főzésre, sem nyugodt étkezésre. Megfeledkezünk arról is, hogy eleget igyunk, és túl keveset alszunk. Rablógazdálkodást folytatunk a testünkkel, és ennek következtében a belső hogylétünkkel szinte egyáltalán nem törődünk.

A könyv írója idézi Jézust – „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, az élete pedig kárt vall?” – és Szent Ágostont is: „Ha magadtól is távol vagy, hogyan közeledhetnél Istenhez?” Karin Seethaler hozzáteszi: ennek a kérdésnek kijózanítóan kellene hatnia ránk, és el kellene érnie, hogy megszakítva az állandó ténykedésünket, megálljunk egy pillanatra. Szerinte Avilai Nagy Szent Teréz tanácsa – „Tégy jót a testeddel, hogy a lelked szívesen lakjon benne” – ötszáz év távlatából is időszerű; kérdések sorát indítja el bennünk: „Milyen konkrét lépésekkel járulok hozzá, illetve járulhatnék hozzá, hogy a lelkem szívesen lakjon a testemben? Hogyan és mikor valósítom meg e lépéseket a gyakorlatban?... Alszom eleget?... Egészségesen táplálkozom?... Gondoskodom elegendő testmozgásról?... Figyelek szervezetem jelzéseire, vagy tudomásul sem veszem őket? Vigyázok az egészségemre?” Ugyanakkor a mindennapokban az is gondot okoz, ha túl sokat foglalkozunk a testünkkel és az egészségünkkel, és nem marad időnk Istenre, de embertársainktól is elzárkózunk.

A teológus író tényként állapítja meg: a hétköznapi életben előfordulhatnak időszakok, amikor az ember annyira zaklatott, hogy a csönd sem jelent támaszt számára.

Kontemplatívan élni nem azt jelenti, hogy mindig kiegyensúlyozottak és nyugodtak vagyunk, hanem hogy mindig Istenre irányulunk.

A kívülről megtanult imák segíthetnek ilyenkor is kapcsolatban maradni Istennel. Nyugtalan időszakokban a lassan mondott imát támaszként éljük meg. Karin Seethaler rámutat: a Biblia reményt keltő, bátorító gondolatok és mondások valóságos tárháza. Jézus szavainak ereje Pétert erre a vallomásra készteti: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,8).

Jézus szavai a zűrzavar közepette is békét sugároznak. Amikor már elbátortalanodnánk, a következő lépés megtételére bátorítanak, és fájdalmak közepette is bizakodással töltenek el.

Ezért az evangélium olvasása közben gondolkozzunk el azon, Jézus mely szavait ismerjük, amelyekből bizakodást és bátorítást remélhetünk; mely szentírási helyek hozhatók kapcsolatba az életünkkel; melyik rész fejezi ki saját tapasztalatunkat. Különösen szükséghelyzetekben – a negatív érzések ilyen helyzetet teremtenek – fontos kapcsolatban maradni Istennel. Ezt úgy érhetjük el, hogy egyszerűen „emlékezetünkbe idézzük Őt”. Ferenc pápa mondta, hogy a hívő ember alapvetően „olyan, aki emlékezik”. „Felelevenítem magamban, hogy Isten előtt értékes vagyok, ami teljesen független attól, hogy most épp milyen érzés fojtogat.” Az is nagy segítség lehet, ha felidézünk és lejegyzünk olyan eseteket, amelyek erősítették Istenbe vetett bizalmunkat. Ezek ugyanis újra összekötnek Vele. „Sötétben ragyogó csillagokhoz hasonlítanak az ilyen emlékek, és ugyanakkor azt is tudatosítják bennem, hogy az élet állandó változás. Pillanatnyi negatív érzéseim sem fognak örökké tartani.”

A negatív érzésekkel kapcsolatban a könyv írója kifejti: ha engedjük, hogy ezek megérintsenek bennünket, és készek vagyunk a jelen felé fordulni, a negatív érzések fokozatosan együttérzéssé és megértéssé alakulnak, nemcsak önmagunk, hanem mások vonatkozásában is.

A megbékélés nem eszközölhető ki saját erőből, gyümölcsei észrevétlenül, rejtve érnek be.

Aki megbékélt, ajándéknak érzi a kibékülést. A megbékélt emberek tanúsítják, hogy nem a fájdalomé az utolsó szó. „A megbékélés útján szembesülünk a sebeinkkel, ezért fontos, hogy semmit ne tagadjunk meg magunktól, ami előmozdítja a békülés folyamatát. Minden ilyen jellegű segítség meditációs utunkra is pozitív hatással lesz.”

A könyvet Bruncsák István fordította.

Karin Seethaler: Összhangban
Korda Kiadó, 2023

Bodnár Dániel/Magyar Kurír