Krisztus keresztjére erősítve – Apor Vilmos útja a vértanúsághoz

Mi is belépünk az ajtón, amely egy szűk folyosóra nyílik. „Mindenkinek mindene” – ez a felirat fogad. Ez az 1997. november 9-én boldoggá avatott vértanú püspök megújult, kibővített emlékkiállításának mottója. Apor jól ismert, ugyanakkor nehezen értelmezhető mondása volt ez. Mi van a szavak mögött? Ennek eredünk nyomába a föld alatti termekben berendezett tárlaton.  

A labirintusszerű pincerendszerben, félhomályban vezet az út. Csendben megyünk előre, madárcsicsergés, majd halk háttérzene szól. Fénynyaláb vetül a falon egy családfára. Az eredetét 1220-ig visszavezető, Erdély legfőbb hivatalait ellátó Apor család sarjaként született meg Apor Vilmos 1892-ben. Olyan ősök örökségét hozta magával, akiknek az életében az egyéni boldogulás mindig összefonódott a közösség, a haza sorsával.  A fénynyaláb végigvándorol a falakon, s közben a család életeseményeiről, Apor Vilmos iskoláiról, papi élete indulásáról mesél a narrátor. 1915. augusztus 24-én szentelték Aport. Papi jelmondatául ezt választotta: „A kereszt erősíti a gyengét és szelídíti az erőset.” Ekkor indult el Krisztus szolgálatának útján, amely 1945 nagypéntekén beteljesedett. 

Ahogy Apor Vilmos életének állomáshelyeit követjük, úgy jutunk egyre mélyebbre a pincerendszer helyiségeiben.  A kiállításon látjuk a gyulai működése idején krisztusi szavakat megfogalmazó lelkipásztort: „Mindenkihez van szavunk, mindenki iránt van szívünk, mindenkit akarunk vezetni az üdvösség útjain, mindenkit meg akarunk óvni a rossztól, megerősíteni a jóban, Krisztus urunk szent nevében.  Szívüknek visszasegítője, támogatója, erőssége, gyámola akarunk lenni. Mindenkinek, mindene.” A narrátor hosszan sorolja az Apor lelkipásztori szolgálatának hatékonyságát igazoló eredményeket: Kongregációk, hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek születnek a munkája nyomán, szociális intézmények, népkonyhák, missziós házak, iskolák nyílnak. A kiállítás megemlékezik a fiatal plébánosról is, aki a román katonák túszszedő akciója után sikerrel jár közbe az elhurcolt gyulai polgárokért Mária román királynénál. És képet kapunk arról is, amikor a Tanácsköztársaság idején felszólal a kivégzések ellen, és Gyulán eléri az eltörölt hittanoktatás visszaállítását. Megismerjük a lelkipásztort, akinek ajtaja mindig nyitva állt a hívek előtt. Közel kerülhetünk a kitűnő gyóntatóhoz, lelkivezetőhöz, a liturgiában a híveit megerősítő paphoz, aki a hitélet fellendítésével segítette talpra állni a Trianon után apátiába süllyedt népet.

49 éves volt, amikor kinevezték Győr püspökévé. 1941. február 24-én szentelték. „Győri polgár szeretnék lenni kötelességteljesítésben is. Felajánlom szolgálataimat minden munkához” – e szavakkal kezdte meg főpásztori szolgálatát a második világháború árnyékában. Végiglátogatta egyházmegyéje plébániáit, szerzetesrendjeit, egyházi iskoláit.  Aktívan részt vett a politikai életben: ő volt a Katolikus Népszövetség elnöke, a Katolikus Szociális Népmozgalom előmozdítója és a zsidó honfitársakat mentő Magyar Szent Kereszt Egyesület elnöke. Győrben népfőiskolát szervezett a szegényebb fiatalok számára, és a keresztény erkölcs erejével harcolt a szélsőséges eszmék ellen. Pap testvéreit buzdította, bátorította, piedesztálra emelte a papi hivatást.  

Így érkezett el 1945 tavasza. Győr ekkor a frontvonalon van, a várost bombázzák, az orosz katonák fenyegetésében él a lakosság. Apor Vilmos most sem tétlenkedik.  Megszervezi az elsősegélynyújtást, tartósélelmiszereket szerez be, gulyáságyút állíttat fel, dinamóval biztosítja az áramellátást. Ott van az emberek és pap testvérei között, vigasztal, bátorít.  A nagyhéten már százával menekülnek a Püspökvárba a rettegő emberek, találatot kap a torony, egyre erősödik a félelem az összezsúfolódó emberek között.  A pincerendszer belsejében nagycsütörtökön felhangoznak a szavak: „Ő, mielőtt önként átadta magát a szenvedésre…” A félhomályban nem látunk mást, csak a felemelt ostyát, alatta a kelyhet, a háttérben a keresztet. Mintha ott lennénk Apor Vilmos utolsó szentmiséjén. A nagypénteki végkifejletet már a túlélők elevenítik fel. Követjük az orosz katonákkal szembeszálló püspököt. A narrátor az utolsó percek történéseit ismerteti, látjuk a mennyezetet kilyuggató golyók nyomát, és lelki szemeink előtt ott van az ostromlott várost átszelő kis csoport, ahogyan a sebesült főpásztort a kórházba viszi.  Állapota már igen súlyos, amikor így szól: „Köszönöm a Jóistennek, hogy elfogadta áldozatomat.”  Végül elhangzik egy utolsó biztatás: Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz, hirdessék bátran az evangéliumot.  Segítség romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat. Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül saját bűneimért, papjaimért, híveimért, az ország vezetőiért és ellenségeimért. Jézus szentséges szíve, bízom benned.”

Angyali gyermekhang csendül fel, fénysugár táncol a síremlék körül. A Jóisten elfogadta Apor Vilmos püspök áldozatát, és a boldogok közé fogadta őt. Megkondulnak a harangok, a boldoggá avatást ünnepeljük. Madárcsicsergéssel búcsúzunk attól, aki mindenkinek mindene lett.

A Győri Egyházmegye a megújított Apor Vilmos-emlékkiállítással emlékezik meg Boldog Apor Vilmos vértanú püspök halálának 75. évfordulójáról. 

A tárlat a jelenlegi járványügyi rendelkezések értelmében nem látogatható, az újranyitás időpontjáról a Győri Egyházmegye a későbbiekben tud tájékoztatást adni.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 22-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.