Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai

A tárlat bemutatja a festőművésznek és költőnek is korszakos jelentőségű Blake munkásságát és kortársai (Henry Fuseli, Benjamin West, John Hamilton Mortimer, William Turner, James Barry, Samuel Palmer) alkotásait, kiemelve Blake rendkívüli hatását a művészetre és a kultúrára. A kiállítás kurátorai Alice Insley és Regős Csilla.

A tárlathoz a Szépművészeti Múzeum egy gyönyörű, vászonkötésű albumot is megjelentetett, amelyben a 18–19. század művészetét, irodalmát kiválóan ismerő szakemberek mutatják be William Blake életét és munkásságát. 

Alice Insley William Blake és a romantikus képzelet kora című tanulmányában idézi Blake kortársát, a festő és rézmetsző Samuel Palmert: „Benne azonnal meglátta az ember az Alkotót, a Feltalálót, akiből minden korban csak néhány terem: Dante méltó társát. Duzzadt az energiától, és az élet, az eszményi lét légkörét árasztva szikrákat szított maga körül is. Vele járva a vidéket az ember az anyagi formákon át a szépség mélyére láthatott, és jelenléte még a magas, komor épületeket is – melyek között a dolgozószobája ablakából a Temzére és surrey-i partjára pillantott – valamiféle nagyszerűséggel ruházta fel. Akik sosem ismertek olyasvalakit, mint Blake, talán nevetnek ezen, de róla szólván egyszerűen ez az igazság.” A tanulmányíró rámutat: Palmer csak egy volt a Blake köré csoportosuló művészek közül, akik élete utolsó évtizedében csodálattal, barátsággal és támogatólag viszonyultak hozzá. A hatvanéves Blake 1818 júniusában ismerkedett meg az akkor huszonhat éves tájképfestővel, John Linnell-lel, és a jelentős korkülönbség ellenére hamarosan közeli barátok lettek. Linnell, hogy segítsen a nehéz anyagi helyzetben lévő Blake-nek, megrendelője lett a mester néhány késői remekművének, és új művész- és társasági körökbe is bevezette. A fiatal művészek, a fent említett Samuel Palmer, valamint George Richmond, Edward Calvert és Frederick Tatham apafiguraként néztek fel rá, „Tolmács”-nak nevezték. Szemükben Blake „lelkesült zseni, látnok” volt, akit a körülötte lévő világ félreértett és semmibe vett. Szerény lakhelyében is független szellemiségének és művészete iránti elkötelezettségének bizonyítékát látták.

Alice Insley leszögezi: Blake ma Nagy-Britannia egyik leghíresebb romantikus művésze, festményeinek és költészetének kivételes eredetisége és képzeletgazdagsága sokakat ösztönöz alkotásra. A maga idejében azonban nem mindig örvendett ilyen hírnévnek és elismerésnek. Egyedülálló látásmódjával sokszor zavarba ejtette és elképesztette kortársait, pedig csak próbált művészként megbirkózni a körülötte viharosan változó világgal.

Alice Insley tanulmánya végigkíséri Blake pályafutását: A művész 1757. november 28-án született Londonban, James Blake és Catherine Hermitage harmadik fiaként. Egészen korán érdeklődni kezdett a képzőművészet iránt, állítólag már ekkor jelentkeztek látomásai. Nyolc-tíz éves kora körül egy fát látott „tele angyalokkal, fényes angyalszárnyakkal, melyek úgy ragyogtak az ágakon, mint a csillagok”. Tizenöt éves korától hét évig tanult James Basire rézmetsző műhelyében. Később az akadémián óriási hatással volt rá a szobrász John Flaxman, a könyvillusztrátor Thomas Stothard és az amatőr művész és gyűjtő George Cumberland, akikkel tartós barátságot kötött. Miközben független művészi pályára törekedett, 1782-ben feleségül vette a szintén gyakorló művész Catherine Boucher-t, aki életének legfontosabb szereplője lett. Mindenben támasza volt, vezette a háztartást, kezelte a pénzügyeket, közreműködött a nyomatok elkészítésében és színezésében. Kiemelendő a tanulmány azon része, amelyben a szerző felidézi Blake két utolsó nagy vállalkozását: a Jób könyvének illusztrációiból álló metszetsorozat elkészítését (1825–1826), valamint a Dante Isteni színjátékához szánt grafikák megalkotását (1824–1827). Az utóbbihoz százkét akvarellt és hét metszetet készített. Munkájáról így számolt be a megrendelő John Linnellnek: „Túlságosan ragaszkodom Dantéhoz, alig tudok másra gondolni.” A hatalmas költeményben elbeszélt, poklon, purgatóriumon és paradicsomon keresztül tett utazás fellobbantotta a képzeletét, még olaszul is megtanult. Legtöbb akvarellvázlatán Blake a pokol jeleneteit festette meg, „meghökkentően elevenen ható képeket hozva létre, például a tolvajok bugyrában vergődő asszonyok eltorzult testéről”. Az Isteni színjáték illusztrációi Blake halálakor befejezetlenül maradtak, mégis jól mutatják készítőjük alkotóerejét – írja Alice Insley.

David Blayney Brown A romantika című tanulmányában idézi William Hazlitt pályaelhagyó festőt, kritikust, aki így írt Blake-ről, barátjáról, John Flaxman szobrászról és pályatársaikról: „korunk számos művésze meggyőződéses misztikus (…), mintha szakmai tanulmányaik prózaiságán igyekeznének enyhíteni a természetfeletti régiókba tett önkéntes kiruccanásokkal; idejüket az alvás és az ébrenlét közt töltik, elképzeléseik pedig viharos éjszakához hasonlítanak, amikor a gyorsan vonuló felhők között átragyog a kék ég és a csillagok”. A tanulmányíró hozzáfűzi: a 18. század utolsó negyedében az Észak-Európában született festők, írók és zeneszerzők nagy része idealisztikus, groteszk vagy abszurd víziók, álmok és fantáziák megszállottja volt. Ez megmutatkozhatott olyan különös és nyugtalanító módon is, mint amivel E.T.A. Hoffmann történeteiben találkozhatunk, vagy éppen Hector Berlioznál, a Fantasztikus szimfóniában. Bármelyik kifejezési formáról legyen is szó, ezeket a művészeket az akkori folyamatokkal foglalkozó szakértők a romantikával, a korszak politikai és társadalmi zűrzavarait kísérő, változást hozó kulturális forradalommal hozzák kapcsolatba. Az egyéni érzelmek ihlette, ugyanakkor gyakran isteni sugallatra hivatkozó romantikus művészet számtalan alakban jelent meg. Brown emlékeztet rá: a romantika ideológiája már a francia forradalom (1789) előtt formálódni kezdett, majd következett a bukás és Napóleon felemelkedése. Blake ezt írta Flaxmannek 1800 körül: „Az Égben feltűnt a rettenet / Miként a Pokolban alant: földünket szörnyű változások rengetik.”

A franciaországi eseményeket Blake és több kortársa a Jelenések könyvében megjövendölt apokalipszis korai jelének látta. A forradalmat a szabadság hajnalaként üdvözölték, de miután a terror elemésztette, rettegés tört rájuk. Úgy érezték, ismét elárulták őket, hiszen az Európa fölötti uralomért vívott hosszú napóleoni háború végeztével ismét a restaurációs rezsimek kerültek hatalomra.

Az esszéíró megvilágítja: a romantikusok vallották, hogy az alkotóművészek „a legtökéletesebbre csiszolt emberi lények, akik különleges éleslátásra tettek szert, és az a küldetésük, hogy bírálják és megújítsák a világot”. Blake látomásos univerzumában a legszemélyesebb jelenlétet megvalósító létező Los, a próféta művész-költő, akinek örökre ismételnie kell feladatát, hogy formát adjon mindennek. Urizennel állítja őt szembe, a hamis istennel, akinek korlátozó szabályai és törvényei a régi, forradalom előtti világot képviselik, és aki azt mondta, hogy meg kell teremtenie egy rendszert, különben rabszolgája lesz valaki másénak.

Péter Ágnes William Blake művészi evangéliuma – Szó, kép és hang Blake illusztrált verseiben című esszéjéből kiderül: Blake százhetvenöt illusztrációt készített a Bibliához. „A héber Biblia és Jézus evangéliuma a képzelőerő által megidézett örökkévaló látomás mindarról, ami van” – írta az utolsó ítéletről készített egyik képéhez szánt magyarázatában. A tanulmány szerzője kiemeli: a kiállítás és az album címe William Blake legforradalmibb művét, az 1790–1793 között keletkezett Menny és Pokol házassága című prózaverset idézi. Valószínűleg a szöveget fenntartó „legyűrhetetlen energia és Blake-nek a jelenről és a jövőről látomásszerű képekben megragadott provokatív, a hagyományos teológiai, történelmi, lélektani és erkölcsbölcseleti téziseket megkérdőjelező eszmeisége magyarázza rendkívüli népszerűségét az akadémikus és a popkultúrában egyaránt”. Péter Ágnes emlékeztet rá: a házasság, a menyegző ősi mitikus metafora. Blake képanyagának legfontosabb forrásában, a Bibliában is többször előfordul, például a Jelenések könyvében: „eljött a Bárány menyegzője és az ő felesége elkészítette magát” (Jel 19.7). Blake az ószövetségi prófétai hagyományok folytatójaként határozta meg művészi küldetését; a próféták elhivatottsága vezette, hogy számot adjon a jelenről, és felkészítse kortársait a jövőre. A Menny és Pokol házassága is profetikus mű, a költemény a végső kiengesztelődést, az ellentétek feloldását ünnepli, melynek következtében „megvalósul a jó és a rossz, a test és a lélek, az ész és az érzelmek táplálta vágyak egysége, egyszersmind megszűnik embernek ember által való elnyomása”. A 17. és 18. században a tudomány, mindenekelőtt Newton rendszerében, a fizikai jelenségeknek szinte az összességére vonatkozóan felállította a maga téziseit. Blake-et, mint sok más kortársát, aggodalommal töltötte el, hogy a kultúra esetleg kettészakad, s az ember látásmódja, személyisége elveszti koherenciáját, ugyanakkor a tudományos szemlélet elnyomja a lélek vágyakozását Isten után, vagyis a spirituális értékek iránti fogékonyságot. Blake 1809-ben kiállítást rendezett műveiből, s a Látomás az utolsó ítéletről című képéhez fűzött magyarázatában hangsúlyozta: neki a látható tárgyak világával művészként semmi dolga, látomásai egy szellemi valóság értelmét kutatják: „A magam részéről állítom, hogy pillantást se vetek a külső teremtésre, hogy rám az nincs hatással, számomra puszta akadály, lábamhoz tapadó mocsok, amiben semmi részem. Napkeltekor – kérdezheti bárki, ’nem látod-e az érme nagyságú tűzkorongot?’ –, ó, nem, nem, én a mennyei sereget látom, amint így kiált: „Szent, szent, szent a mindenható Isten.’ Nem faggatom testem szemét a látvánnyal kapcsolatban, mint ahogy az ablaküveget sem. Azon keresztül, de nem azzal látok.”

Péter Ágnes kifejti: egy látszólag nagyon egyszerű kéziratos versében Blake a 18. századi gondolkodás válságának könnyed, dalszerű összefoglalását adja. Newton matematikai képletekben megfogalmazta mindazt, amit tudni lehet a természet működéséről, anélkül, hogy Isten aktív jelenlétére kellett volna hivatkoznia. Ennek hatására megszületett a deizmus, amely Istent mint Első Okot határozta meg, akinek a világ működésének beindítása után nem kell beavatkoznia az ember és a természet dolgaiba. Nőtt az ateizmus és a nihilizmus befolyása, és kérdésessé vált, vajon hol található a hagyományos morális törvények forrása. Mindezek hatására született meg az említett vers:

Voltaire, Rousseau, hiába mind,
Hiába mind a gőg, a gúny!
Szórjátok ti csak szét a port –
A szél az mindent visszafúj.

Mert drágakő és égi fény
Tüzét hordozza a homok;
Itt gúnyos szemetekbe vág –
Izrael útjain ragyog.

Mert Newton és Démokritos
Híres atomjai csupán
Homokszemek a partokon,
Hol Izrael sok sátra áll.”

(Voltaire, Rousseau, hiába mind)

A tudományos szemlélet tehát felbontja a jelenségeket, elemi részeire osztja azokat, s maghatározza természetüket. Az égi fényben azonban – a költői, vallásos képzeletben – „ott állnak a tengerparton Izrael sátrai, s minden egyes homokszemcse drágakőként ragyog”. Blake világában a lélek állandó vonzásban van. A vágy az istenivel való találkozás felé sodorja, „felemelkedik vagy alásüllyed, hogy a tökéletes megtisztuláshoz eljusson”.

Péter Ágnes megvilágítja azt is: az angol költészetben Blake volt az első, aki érzékletes képekben örökítette meg a metropolisz (London) fényűzését és nyüzsgő nyomornegyedeit, „lendületes növekedéseit és koszos sikátorait, az ordító ellentétet, ami a társadalmilag privilegizált helyzetben élők és a kisemmizettek között kialakult”. A Jeruzsálem című költeményében Londonnak hívják a vak koldust, akit egy kisfiú vezet Babilon utcáján; az öreg könnyei patakokban folynak le a szakállán. A híres metropolisz életének iszonyatát némileg ellensúlyozza a többszörösen megismételt „jel” szó, amely utalás lehet Krisztus stigmáira éppúgy, mint Káin megbélyegzettségére (Ter 4,15). A legmagasztosabb formájában a képzeletre épülő gondolkodást Blake azonosította Jézussal, a legmagasabb szintű művészetet pedig a látomásos spirituális élmény megfogalmazásával, vagyis a hit megvallásával. Utolsó jövendölésében, a Jeruzsálem című költeményében kijelentette: „De én nem ismerek más kereszténységet, sem más Evangéliumot, mint testnek is, léleknek is szabadságot, hogy a képzelet isteni művészetét gyakorolják.”

Földényi F. László A végtelenség szolgálatában, William Blake és a megváltás mítosza című írásában kiemeli Blake különcségét, amivel ő maga is tisztában volt. Egy 1803. augusztus 16-ai leveléhez mellékelt versben így vallott magáról: „Ó, miért születtem ennyire másnak? / Miért, hogy egyetlen rokont ne lássak?” Három évvel korábban, 1800 júliusában ezt írta egy levelében: „Kezdek kilábalni a mély melankólia gödréből, melankólia, amelynek nincs valódi oka, egy betegségből, amelytől Isten őrizzen téged és minden jó embert.”

Az esszéíró szerint a melankólia gödréről írva Blake valószínűleg azokra az őt kínzó démonokra gondolt, amelyektől a korszak másik jelentős költője, William Cowper (1731–1800) is szenvedett. Blake a szellemi rokonát látta benne, verset is írt róla, melynek egyik sora szerint „Látni, ahogy lelkével próféciában él”. Mindkét alkotó vallotta: a „kimagaslóan egészségesek”, vagy a „maradéktalanul őrültek” Isten kebelében lakoznak. Ami közös bennük: mentesek a modern kori nacionalizmus hitetlenségétől, amelynek megtestesítői a három tudós: Bacon, Newton, Locke. „Hitetlenségükkel az űrben tévelyegtek, mondja Blake, ott, ahol az önállósult racionalizmus uralkodik.”

Földényi F. László felidézi: 1779-ben Cowper Séta Istennel című versében fájlalta, hogy az Úr és Jézus elhagyta őt: „Fájó űrt hagytak maguk után, / Amit a világ sosem tölthet meg.”

Blake pedig 1791-ben, A francia forradalom című költeményében ezt írta: „Isten, az oly sokáig imádott, távozik, / akár egy mécses, / Mely olaj nélkül maradt.” 

Az olaj nélkül maradt mécses Blake számára életre szóló kihívást jelentett. Nemcsak fájónak tartotta az űrt, hanem az élet megcsúfolásának is, mert az „absztrakciót” juttatja uralomra. Az „absztrakt űr” persze nem üres, Blake szerint ez hol a sátán lakhelye, hol „a kétely, a kétség, az éhség és a szomjúság és a bánat” helyszíne. Az „űr” Blake rendszerében sok mindent tartalmaz ugyan, de a teljes káosz állapotában. Az újkori világ nagy „Kísértetei”-nek nevezi Bacon, Newton és Locke mellett Voltaire-t és Rousseau-t is. Ők is vallást teremtettek, a racionalizmus vallását. A feljebb már említett, Jeruzsálem című versében így fogalmaz: „Az embernek kell, hogy legyen valamilyen vallása; ha nem Jézus vallása, akkor Sátán vallása, és a Sátánnak emel majd templomot, őt nevezi Istennek, a világ fejedelmének; és elpusztít mindenkit, aki nem imádja Sátánt Istenként.”

Egy új mitológia megteremtéséhez Blake szerint elsősorban a már említett Kísértetektől kell megszabadulni, akik önállósult Észként és Rációként eltorlaszolják a kilátást, ami egy teljesebb világra nyílna. Az örökkévalók „Hálót szőttek s elnevezték Tudásnak” – írta. A tudomány az embert korlátok közé zárja, és nem engedi, hogy a Végtelent érzékelje. Ezért vissza kell bontani a szövetét, a tudás „hálóját”, és a világhoz való hozzáállásunkat gyökeresen új alapokra kell helyezni. Az érzékek felszabadítása segít, hogy a világot „színről színre” lássuk, s ne „tükör által homályosan”, amilyennek az érzékszerveink mutatják. Földényi F. László szerint Blake nem kevesebbre törekedett, mint az emberiség megváltására a Rossztól, vagyis az Ördögtől. Ezt azonban nem az Ördög kiirtásával tartotta megvalósíthatónak, hanem úgy, ha az ember először saját magában keresi meg az Ördögöt. A radikális, soha véget nem érő lázadás „bibliája” a Menny és Pokol házassága.

Az album tartalmazza a tárlat képeinek katalógusát, valamint a kiállított művek jegyzékét is.

Fotó: Mészáros Ákos

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.