Nem értek semmit, de bízom Istenben – Iancu Laura irodalmi délutánja a Stephanus Könyvesházban

G. Tóth Franciska bevezetőjében kiemelte: baráti és testvéri módon vannak itt együtt Laurával. Amikor barátok váltanak egymással szót, az mindig felszabadító is, főleg ha olyan magyar szavakról van szó, melyek „a szánkból és szívünkből származik”.

„Plusz áldás van azon a témán, amelyről beszélgetünk, az amor sanctusról, a szent szerelemről, ami fűt bennünket, és a Jóistenhez vezet, folytonos keresés közben” – fogalmazott az irodalomtörténész és azt kérdezte a költőtől: hol tart az útján, és a kötetben melyik az a vers, amelyik az úton levését legjobban kifejezi?

Iancu Laura elmondta: egyfajta feszültség jellemző rá, ami írásaiban is tükröződik. Megszólal benne egy hang valahonnan, amely azt a bölcsességet súgja, hogy az életet, az élet eseményeit egy útnak, utazásnak tekintse, és ne ragadjon le egyik helyzetben se. Hagyja, hogy következzenek egymás után az élet dolgai. A feszültségnek ez az egyik alkotóeleme. Emellett van egy vágy is az emberben arra, hogy meg akar érkezni valahová, vágy a stabilitásra, szűnjön meg a bizonytalanság, „mert ezt már nem bírom tovább”. Ez a feszültség a hétköznapokban, a mentalitásban és a versekben is jelen van. Iancu Laura példával illusztrálta ezt: az ember gyalogol egy sötét utcában, de a következő utca már ki van világítva, tessék, nincs ok a félelemre.

A világosságot akkor tudod értékelni, ha voltál sötétségben is, a sötétségtől viszont azért nem kell megijedni, mert megtapasztaltad a világosságot.

Mégis, ott van az emberben a nyugtalanság, nem tud megnyugodni – mondta a költő. Hozzátette: a fizikai valóság, tapasztalat, nem tudja meggyőzni a szellemi valóságot. Fordítva is így van ez. Aztán vannak olyan pillanatok is az életében, amikor megkapja a természetfeletti békét, egyszer csak megérkezik. Ezeket nagyon jó megtapasztalni, „ezért maradtam meg, mert egyébként fogalmam sincs, mi tart életben. Időnként megcsap a szele ennek a békének, a béke érzékelhetővé teszi magát. Igen, úton vagyok, és az nagyon jó, hogy úton vagyunk, mert ez az életnek a lényege” – mondta a költő, de közben az ember szeretne megérkezni, megállapodni, „statikus létmódra berendezkedni”, ahol nincs betegség, nincs szenvedés. Ebben a létmódban lesz majd részünk egyszer, de nem itt, ezen a földön.

Az irodalomtörténész kérdésére, van-e Iancu Laurának emléke a gyermekkorából, fohász, tanítás, amivel az ember felfelé tekint, segítséget és erőt kér, hogy oldódjon benne az ősi félelem a sötétségtől, a költőnő azt válaszolta: nagyon sokat gondolkozott ezen. Gyerekkorában is sokszor hallotta, és a Bibliában is rengetegszer olvashatjuk az intelmet: „Ne félj!” De nem egészen hiteles ez a tanács, mert aki mondja, az maga is fél, látod rajta, hogy ugyanúgy megretten egy krízisben, mint ahogyan te. A „Ne félj!” üzenet ezért nem ment át. Szépen hangzik, de nem hat.

Iancu Laura nemcsak költő, de néprajzkutató is, kiemelten foglalkozik a moldvai magyarok vallásosságával. Tapasztalatai szerint a paraszti világban egyszerre van jelen a félelem, a létbizonytalanság, illetve az irigylésre méltó, kételkedés nélküli istenhit. Ez paradoxon, de szerinte a hit szó helyett a bizalmat kellene használnunk. Az a félelem, létbizonytalanság, amit gyermekkorában látott a felnőttek világában, úgy beléégett, hogy nincs az a műszer, amivel ki lehetne kaparni lényéből. Ennek a paradoxonnak az a lényege:

Isten nem (feltétlenül) akkor avatkozik be az ember életébe, amikor a fizikai törvényszerűségek megkívánnák. Beteg vagy, jön az Isten és meggyógyít – ez nem így működik.

A hitet közelíteni kell a bizalomhoz. A bizalom tudja kimondani és elviselni azt, hogy nem értek semmit, de tudom, hogy van Isten és bízom benne. Isten gondviselése másképp működik, mint ahogyan mi azt elképzeljük. A Biblia egyik legszebb mondata: „Az én útjaim nem a ti útjaitok.” Isten mindent meg fog oldani az életünkben, de nem úgy, nem akkor, ahogy mi azt megterveztük neki. Ezt el kell felejteni. Ezért van jelen a paraszti világban a félelem, a létbizonytalanság, mintegy nyílt sebként, mert

az ember egész létezését rábízta arra az Istenre, aki másképp működik, mint az ember. Ez óriási feszültség.

„Ezért nem tudok megnyugodni, illetve csak akkor, amikor elrendezve, lezárva látok egy ügyet. Akkor tudom, hogy rendben van. Utólag mindig tudom, hogyan rendezett el Isten egy ügyet, de előre nem tudom kivetíteni.”

G. Tóth Franciska ennél a pontnál közbevetette a kérdést: segítenek a versek a feszültségek feloldásában? Iancu Laura egyértelmű válasza: számára a versírás nem terápia. Nem megy be a sűrű erdőbe, fél belepillantani abba a káoszba, ami van benne. Már a bepillantástól is megretten, jön gyorsan kifele, és lezárja a verset. A versolvasás, más költők szövegei inkább segítenek. A vers szinte gyógyszer számára. Megnyugtatja például az, ha Csoóri Sándornál olyanról olvas, amit maga is átélt. Így tudja elfogadni azt, hogy ami megtörténik: emberi, megtörténhet, és meg szabad történnie.

G. Tóth Franciska kérésére Iancu Laura felolvasta az Út menti járás című versét, amely válasz az úton levésre:

„pipacsból van a legtöbb és szomorúfűzből
s amikor hátrafordulok
kelet felé futó felhőket látok
csak el ne tévedjek
jaj el ne ájuljak
hol éjszakázom majd és mit mondok
miért cserepes a szám
miért követnek a villámok

és viszontlátom-e magam
ebben a szállásadó menekülésben
lesz-e kezem és lát-e még szemem
napraforgót zölden sárgán
s legvégül feketében”

A közelmúltban megjelent kötetének címére – A vágány mellett – vonatkozó kérdésre Iancu Laura azt mondta: a cím szimbólum és metafora. Az ember sok mindenről értesül, tudományos értekezéseket olvas a létezés céljáról, az élet értelméről, megtapasztalja, hogy nincs két teológus, két filozófus, aki egyet gondolkodna egy akár jelentéktelen, akár fajsúlyos kérdésről, ami nem baj, sőt rendben is van. De éppen ezért kardinális kérdés, hogy akkor végül is mi az igazság? Kinek higgyek, ki az személy, akinek elfogadom a véleményét, amikor valamiről dönteni kell? És az ember egyszer csak ráébred: nem tanácsos túl messzire sodródni a vágánytól.

Kell egy fix pont az ember életében, amihez méri magát, élete történéseit. Ez ad valamiféle biztonságérzetet is, és segít az orientációban.

Itt most hétköznapi dolgokról van szó – tette hozzá. Ebből a szempontból számára Magyarország „a föld köldöke”. Ebbe belejátszik a saját személyes identitása. Az ő „nagy magyar szíve” kívánta azt, hogy Magyarország legyen az a földrajzi hely, ami a fix pont az identitásában. De ez egyben öröksége is. Felidézte: az apai nagymamája mindig azzal vigasztalta kiskorában, ha megverték, vagy megdobálták kővel, „ne búsulj, van nekünk hazánk, mi ide csak elszármaztunk, de van nemzetünk, magyar királyságból jöttünk”. A költő megvilágította: a fix pont és a szabadság az ember két szárnya, amellyel az életet átíveli, átöleli.

A könyvbemutatón elhangzott a Láthassa Isten című vers is, amit G. Tóth Franciska Pilinszky János Apokrifjéhez hasonlított:

„ha a fák is jönnek a mennyországba
fáim között nem leszek magányos
nem kell sem őrző kutya
sem levél a postaládába
sem éjszakai világítás
sem üres hely a lakomán
csak a parti fűzfám láthassa Isten
láthassa Isten akit szerettem
külön az ágát a levelét
külön embertörzsét

s megint külön
a víztükörben foszlódó eget
s az ég arcán a mennybe vágyó fám
és ott leszünk – ki tudja hogy
gondolattestben emberül
valamiképpen egyedül”

A beszélgetés végén az irodalomtörténész felidézte, hogyan készült a mostani könyvbemutatóra. Élményszerűnek nevezte a készülődést, „mert ezek a szövegek átléptetnek bennünket a valós időkből egy szakrális időbe, amiben jó létezni, szomjazza a lelkünk, akik a szavakból, az igékből élünk… Ha Laurával beszélgetünk, sodorja az embert a Lélek.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír