Rendkívül eredményesek voltak Szuromi Szabolcs kutatásai a középkori gyóntatási kézikönyvekről

Az utóbbi néhány évben rendszeresen hírt adtunk Szuromi Szabolcs professzornak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorának nemzetközi kódexkutatási eredményeiről, melyeket Olaszországban, Franciaországban, Angliában és Oroszországban, eredeti – 6. és 12. század között íródott – kéziratok elemzésével ért el. Ezek az új eredmények nemcsak az általa immár két évtizede kidolgozott paleográfiai, kodikológiai és szövegkritikai módszer hatékonyságát és megbízhatóságát támasztják alá, hanem alapvetően megváltoztatják – többek között – a középkori gyóntatási kézikönyvek (segédkönyvek) keletkezéséről, céljáról, földrajzi vándorlásáról, az egyházi életre kifejtett befolyásáról és egymásra – valamint a jelentősebb kánoni joggyűjteményekre – gyakorolt hatásáról kialakított klasszikus tudományos képet.

Az elmúlt három évben megvizsgált gyóntatási kézikönyvek keletkezési helyének és idejének Szuromi professzor által történt újraértékeléséből már eddig is egyértelművé vált, hogy az ír kolostorok és a mai Franciaország területének kolostorai között szoros együttműködés állt fenn már a korai – 7. századi – időszaktól kezdve a könyvkultúra területén. Sőt, ez a kapcsolat, a Corbie-i Apátság közvetítése révén, lehetővé tette itáliai kéziratok Northumbriába történő érkezését.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorának február 27. és március 1. között a British Libraryben végzett kutatásának eredménye mindezt egy teljesen új – a gyóntatási kézikönyveknek az ír szigetvilág és Európa közötti folyamatos és kétirányú áramlását bizonyító – keretbe illesztette bele. A legújabban azonosított kézirat számos – eddig nem ismert – tényről tanúskodik. Az öt elkülöníthető egységből felépülő, folyamatosan bővített kódexet eddig 10–12. századi, angliai keletkezésű gyűjteményként tartották nyilván, amelyen belül a második – a Sevillai Szent Izidor és Szent Jeromos szövegeit tartalmazó gyóntatási fegyelemmel kapcsolatos – egység címe angolszász nyelven írt 10. századi szövegtöredék. Valószínűleg ez a tény, valamint a további egységek tartalma, beleértve Canterbury Theodorus penitenciáléját okozhatta a kódex keletkezési helyének és idejének téves meghatározását mind 1957-ben, mind 2014-ben.

Szuromi Szabolcsnak alapos paleográfiai, kodikológiai és szövegkritikai elemzést követően, kellően pontos tényekkel alátámasztva sikerült bizonyítania, hogy az említett kódex legrégebbi rétege pontosan 670-ben (azaz a 7., és nem a 10. században) készült, mégpedig távol az angol partoktól: Itáliában, azon belül Torinóban másolták, és már 671-ben a northumbriai Lindisfarne-i Perjelség könyvállományához tartozott. A torinói kortárs scriptorium minden releváns jellegzetességét magán hordozza az említett szöveg. A kódex nem a Corbie-i Apátság közvetítésével került a híres northumbriai kolostorba, hanem közvetlenül.

Az említett kéziraton belüli öt különböző egység felvázolja az ír penitenciális fegyelem széles körű alkalmazását és hatását fél évezreden keresztül Európában, ami kihatott Albionra, az ír szigetvilágra, és a teljes nyugat-európai gyóntatási kultúrára. A kódex folyamatos használatban volt, és gyakran vándorolt – valószínűsíthetően ír szerzetesek révén – Európában. Amalarius (†850), Karoling liturgikus és teológus – Alcuin (†804) tanítványa – írásainak befolyása is világosan kimutatható a kötetnek abban a részében, amely a 811 utáni időszakból származik (az utolsó egységben németalföldi kéztől származó bejegyzések is olvashatók). Nem kétséges, hogy hatással volt rá a szentség és szentelmény kiszolgáltatás canterbury-i, valamint exeteri formája az 1079 és 1081 közötti időszakból. Az angolszász bejegyzés figyelemreméltó, de egyediségén túl egyértelmű, hogy a főszöveget másolótól alapvetően eltérő kéztől származó bejegyzés. A kéziratban vissza-visszatérő módon megjelenik az egyes korszakokhoz köthető, jól azonosítható torinói kézírás. A kézirat ívfüzeteiből és a számos marginális bejegyzésből pedig egyértelmű, hogy nem Torinóban tanult személy (személyek) indokolja a kódex egyedi jellegzetességét, hanem maga a kódex fordul elő újra és újra Torinóban.

Theodorus penitenciáléja kiemelkedően fontos eleme a szövegtanúnak. Canterbury Theodorus 690-ben halt meg (668-tól állt a Canterbury-i Érsekség élén). Előbb említett művét általában szoros kapcsolatba hozzák két olyan kánongyűjteménnyel is, amelyek eredeti tartalmi és keletkezési dátumára vonatkozóan a legújabb kutatásban több eltérő hipotézis is megjelent. Úgy tűnik, hogy az újabb eredmények átértékelik Theodorus penitenciáléjának eredeti keletkezési idejét. Ehhez nélkülözhetetlen adatokkal szolgál a Szuromi Szabolcs által most azonosított, pontosan datált és lokalizált szövegtanú.

Szuromi professzor mostani kutatási eredménye rávilágít arra, hogy az ír szigetvilágtól egészen Itáliáig (sőt Németalföldig) terjedő térségben nem pusztán közvetett és alkalmi kapcsolatok azonosíthatók az egyes kolostorok és könyvkultúrájuk esetében. Kifejezett aktív, a gyóntatási segédkönyvek rendszeres áramlásában, kiegészítésében és kölcsönös egymásra hatásában megnyilvánuló személyes kapcsolatokat és együttműködést szükséges feltételeznünk a 12. század közepéig, a kézirati anyag jellegzetességei alapján.

Forrás és fotó: Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Magyar Kurír