Szabadon és nyitottan – Sebestyén Miklós operaénekesi hivatásáról

Eddigi pályafutásának felvázolására kértem Sebestyén Miklós basszust, akinek nemcsak példaképe, hanem tanára, mentora is volt az emberileg és művészileg egyaránt felejthetetlen Polgár László. A zenei hivatásról szóló beszélgetésünk során így akarva-akaratlan életrajzi, szerepköri párhuzamok is szóba kerültek.   

– Valószínűleg előbb énekeltem, mint beszéltem. Az iskolában kórustag voltam, öt évig fuvoláztam, aztán hét év klasszikus gitár, mellette persze zongora, zeneelmélet... Volt kitől örökölnöm a zenei érdeklődést, édesanyám ugyanis általános iskolai énektanár volt, apám pedig gyerekkorától sok éven át hegedült. Mindketten az ifjú zenebarátok kórusában (Jeunesses) énekeltek, ott ismerték meg egymást. Én, mondhatni, ott nőttem fel, rendszeresen jártam a próbákra. A zenei pálya tehát esetemben nem volt kétséges, kezdettől ez vonzott. Tizenöt-tizenhat évesen végleg emellett döntöttem, csak akkor még gitárosnak készültem, aztán valahogy mégiscsak az éneklés felé terelődtem. Már zeneiskolásként elkezdtem a nyilvános szereplést, a Pallagi Judit által alapított Tóth Aladár Operastúdióban. Ez egy fiatalokból, énekes növendékekből álló amatőr társulat volt, ahol hangulatos, színvonalas előadásaink születtek, többek között a Figaro házassága, Cimarosától A titkos házasság… Megtörtént a fordulat, sikerült átlendülnöm a gátlásaimon. Sokat köszönhetek e téren az operastúdiónak, és főleg a rendezőnek, Fehér Andrásnak, aki mindent megtett azért, sőt szinte „kierőszakolta”, hogy szabadon és jól érezzem magam a színpadon.

– A budapesti stúdiumok után Zürich következett. Hogyan került oda? 

– 2002-ben mentem ki Svájcba. Előtte a zuglói Szent István Konzervatóriumban tanultam Hormai Józsefnél, illetve Szőke Katalinnál. Rajtuk keresztül ismertem meg Polgár Lászlót, aki meghívott Zürichbe. Nagyjából három és fél évet töltöttem ott. Utána váltottam, Münchenbe mentem egy nagyszerű professzorhoz, akihez annak idején Polgár is járt. Aztán két évig Lipcsében voltam társulati tag.

– Milyen emlékeket őriz Polgár Lászlóról?

– Több magyar énekessel foglalkozott; egyesek kijártak hozzá, másokat itthon tanított. És mindezt szívességből tette, soha nem fogadott el pénzt ezért senkitől. Mondhatom, hogy gyerekkoromtól inspirált, sokszor hallhattam őt. Életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye volt, amikor 1994-ben az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa a Budapesti Fesztiválzenekarral lépett fel a Zeneakadémián. Az első részben a Lohengrin harmadik felvonásából hangzott el az első és a második kép, a „Jeunesses” énekelte az elején a Nászindulót; az est második felében pedig A kékszakállú herceg vára szólalt meg Polgár Lászlóval és Lukin Mártával. Megrázott ez az előadás, örök emlék maradt számomra. Polgár kezdettől a példaképem volt. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy nála tanulhatok, azonnal indultam. Persze nem volt könnyű döntés huszonhárom évesen mindent hátrahagyni, családot, barátokat, a népzene-feldolgozásokat játszó együttesemet, és egyedül, magamra utalva kimenni egy olyan országba, ahol senkit sem ismerek. Eleinte tényleg nehéz, nyomasztó, depresszív alaphangulatú volt a zürichi lét, novemberben, folyamatosan szakadó esőben. Polgár Lászlónak és a családjának köszönhetően aztán mindez oldódott; mondhatom, hogy baráti kapcsolatba kerültem velük: a feleségével, Ági nénivel, illetve a három lányukkal, Katival, Judittal és Évivel is. Majd minden héten áthívtak ebédelni. Polgár Lászlótól rengeteget tanultam látva, hallgatva őt, beszélgetve vele. Jó néhány szerepben számomra máig ő az etalon. Nem hallottam senkit, aki Kékszakállút, Sarastrót, Fülöpöt, Markét, Gurnemanzot átéltebben, szebben énekelte volna. Semmiféle mesterkéltség, megcsináltság nem volt nála, előadásmódját elképesztő tisztaság, egyszerűség jellemezte, a hangja egészségesen, szabadon szólt. Rengeteg szeretetet és segítséget kaptam tőle.

– Volt olyan előadás, amit a „hivatalos” debütálásának tekint?  

– Nehéz lenne egy konkrét alkalmat, helyet megjelölnöm, ugyanis már a tanulmányaim alatt is sokfelé felléptem. Mielőtt kimentem volna, 2002-ben például a gödöllői Művészetek Házában adtuk elő a Don Giovannit; Bretz Gábor volt Leporello, Herczenik Anna Donna Anna, én Masettót énekeltem. Csupa fiatal, pályakezdő énekessel az már egy „professzionális vállalkozás” volt. Svájcban kisebb fesztiválokon jó néhány operában közreműködtem. Budapesten 2011-ben a Rigoletto Sparafuciléjeként debütáltam az Operaházban. De Magyarországon már ezt megelőzően is volt egy jelentősebb fellépésem, 2009-ben a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon szerepeltem Schönberg Mózes és Áronjában, amelyet Kocsis Zoltán vezényelt.

– Széles és már most igen tekintélyes repertoárjában olasz, német, francia, szláv operákat egyaránt találni…

– Alapvetően feladatorientált vagyok. Sok énekes valamilyen fachra specializálódik, de nekem ebben is Polgár László a példa, aki a Schubert-daloktól Wagnerig mindent tudott énekelni. Neki két – nem teljesült – szerepálma volt, Massenet Don Quijotéja (Don Quichotte) és Don Giovanni, mert ő mindig Leporellót alakította. Giovannit egyébként még én sem énekeltem színpadon. Jól ismerem a darabot, számtalanszor próbáltam is, rengeteget játszottuk, jóformán minden szólamát kívülről tudom, de a címszerep még várat magára. Egy hozzám passzoló, korszerű rendezésben szívesen megcsinálnám; a klasszikus Giovanni-figura nem illene hozzám.

– Ha már ezt említi: mit tart jó rendezésnek? 

– Ez relatív, kortárs és klasszikus is lehet nagyon jó. A fő, hogy legyen értelme. Gregor József mondta, ha egy rendező tényleg meg tudja győzni arról, hogy mondjuk Fülöp áriáját legjobb lenne egy faágról fejjel lefelé lógva énekelni, akkor ő megcsinálja. De csak akkor. A New York-i Metropolitan Aida-előadása, amelyben a fáraót énekeltem, például egy hagyományos, látványos produkció volt, ugyanakkor igazán nem történt benne semmi. Kérdés, hogy egy statikus minimálrendezésben tudnak-e annyit adni az énekesek, hogy ténylegesen életre keltsék a figurákat. Egy túl mozgalmas, bonyolult rendezés esetében viszont elveszhet a zene. Magyar vonatkozásban az egyik kedvencem a budapesti Bohémélet. Közel kilencvenéves, „poros” rendezés, minden előírásszerű benne, de tökéletesen működik. Annyira szép és jó ma is, hogy ezen nem kell változtatni; a közönség azért jön, mert ezt szeretné látni.

A tel-avivi operában a Cenerentolában (Rossini Hamupipőkéje – La Cenerentola) Don Magnifico szerepében léptem fel. Az operát két olyan francia rendező vitte színre, akik a pantomim világából érkeztek. Mozgásművészekkel együttműködve egy rendkívül komikus előadás született, szenzációsan működött az egész. Nagyon szeretem a humoros buffo-figurákat is, de ilyen alakításokra ritkábban van alkalmam. Talán azért, mert akik nem ismernek erről az oldalamról, azt gondolják, hogy hozzám inkább csak a komoly basso cantante, basso serioso szerepek illenek. Egy időben sokat dolgoztam Cardiffban, a Walesi Nemzeti Operaházban, amelynek akkoriban David Pountney volt a vezetője. Ő máig az egyik kedvenc rendezőm; zseniális, elképesztően művelt ember. Először Rossini Mózesének címszerepében léptem fel ott. Ugyancsak Pountney rendezte Muszorgszkij Hovanscsináját, amelyben Doszifejt énekeltem. Életem egyik legnagyobb és legmegrázóbb színházi élménye volt az az előadás. Nála a zárójelenetben (amely a Stravinsky-féle hangszerelésben szólalt meg) nem tűzben vesznek oda az óhitűek, hanem elgázosítják őket. Vezetőjük, Doszifej imádkozik, megáldja az ottlévőket, és mindenkitől elbúcsúzik. Az a jelenet ezzel a zenével, ebben a rendezésben mélyen érintett, annyira magával ragadott, hogy folytak a könnyeim. Szerencsére addigra véget ért a szólórészem, már csak a kórussal együtt kellett volna énekelnem, de akkor képtelen voltam rá. Olyan katartikus élmény volt, amilyet addig soha nem éltem át. Sajnos keveset játsszák a Hovanscsinát, pedig a világ egyik legcsodálatosabb operája.

– A katarzis a zenében, az operában – amennyiben tényleg igazán mély és átütő egy előadás – gyakoribb, mint más művészeti ágak esetében. De mit jelent az Ön számára a zene? Belülről miben látja az erejét, hatásmechanizmusának a titkát?

– A zene, az opera mindenkinek szól, pontosabban mindenkinek kellene hogy szóljon. Az „ágazatunk” legfőbb feladata ma, hogy megmaradjon, és minél többeket megszólítson; a fiatalokat is. Németországban vagy nyolcvan operaház van, rengeteg operát tartanak műsoron, így gyakran előfordul, hogy ugyanazt a darabot párhuzamosan több helyen is játsszák. Ez a bőség azt a fajta kényszert eredményezte, hogy mindig és mindenáron valami újat, valami mást kell mondani, mutatni. E kényszerből pedig kényszeredett színház kerekedik, ami a régi közönséget elidegeníti, a fiatalokat pedig azért nem érinti, mert nem tudnak, pontosabban így sem tudnak mit kezdeni vele. Az opera az egyik legösszetettebb műfaj, az abszolút Gesamtkunstwerk, aminek időtlen és univerzális értéke van. Résztvevőként persze nehéz megítélni, hogy mit érez a közönség, de engem nagyon megérintett Fischer Ádámmal a Kékszakállú, vagy mondjuk A teremtés-oratórium, amivel az idei évet indítottuk a Művészetek Palotájában. Ilyenkor szoktam érezni és mondani „szakmabeliként”, hogy na, ezekért a csodákért érdemes csinálni.

– Fontosnak tartja a zenében, illetve a zenéhez a spirituális ihletettséget?

– Nem tudom. Számomra ezek a művek elsősorban zenék; ihletettségem pedig a zenéből fakad. Számtalanszor énekeltem a passiók mindenféle szerepeit, és Bach által az ember abban a pillanatban óhatatlanul része lesz valami nagy egésznek. Nála, Mozartnál, Verdinél vagy akár a pravoszláv vonalon muszáj eggyé válni a zenével, ami ilyenformán mindenképpen spiritualitást hordoz. Kétségtelen, hogy a nagy művek megmagyarázhatatlanok és emberfelettiek. Számomra például Bach, Mozart, Bartók és Muszorgszkij is ufók. Felfoghatatlan zsenik. Csodák, amiket nem lehet, de talán nem is kell magyarázni.      

– Szépen bővülget a diszkográfiája. DVD-n jelent meg a malmői Bohémélet, a Rigoletto és Boito Neronéja Bregenzből; CD-n kisebb Verdi-szerepekben, nagy partnerekkel örökítették meg A két Foscariban és A lombardokban, de számos felvétele kering a neten is…

– Nagyon örültem, hogy a minap például megkaptam a Fischer Ádám vezényelte, Láng Dorottyával énekelt berlini Kékszakállú-előadásunk rádiófelvételét. A csúcselőadások közé sorolom a bregenzi Rigolettót is, amit Philipp Stölzl filmrendező állított a tószínpadra. Eleinte kicsit tartottam a dolog „show” jellegétől. A történet cirkuszi miliőbe került, de az első pillanattól az utolsóig mindennek volt értelme. A darab egészen fantasztikus színpadtechnikát igényelt, ami kezdeti kétkedésem ellenére végig kifogástalanul működött. A központi díszleteleme egy óriási méretű bábfigurafej volt, amit úgy tudtak mozgatni, „életre kelteni”, hogy még érzelmeket is kifejezett. Amikor Gilda meghalt, egy légballonnal emelkedett a magasba. Stölzl gyönyörű képeket hozott létre. Váltva énekeltünk Bregenzben, így nézőként is többször elmentem az előadásra; egyszerűen nem bírtam betelni vele. Na, azt a Rigolettót is megkönnyeztem, nem is egyszer.

– November elején háromszor énekelt az Operaházban Verdi Requiemjében. Ennek első előadásán ott volt – és a sajtóban megjelent képek tanúsága szerint a mű hatása alá került, láthatóan megrendült – Angelina Jolie is, akivel éppen a Maria Callasról szóló életrajzi filmet forgatják Budapesten. Sok dicsérő, sőt elragadtatott visszajelzés érkezett erről a Requiemről. Az erős indítás után milyen feladatok várják itthon a következőkben? 

– Talán meglepő, de a Requiem basszusszólóját először énekeltem. Tíz évvel ezelőtt már felkértek rá, beszereztem a kottáját, de akkor valami miatt elmaradt, és csak most került sor rá. Nagyon örültem, hogy végre összejött, mert ez is egy csoda zene. Hatalmas apparátussal adtuk elő, bezsúfolódva az Operaház nyitott színpadára. A Requiem nem könnyű feladat, mindenkitől elképesztő koncentrációt igényelt, de erőlködés nélkül fogta össze és vitte végig ezt a művet a karmester, Nánási Henrik, akivel úgyszintén először dolgozhattam együtt. Februárban a Manon Lescaut-ban éneklek a Müpában, az Operában az Aidában lépek fel, majd júniusban A sevillai borbélyban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Spanyolországban a Trisztán és Izolda második felvonásának két koncertszerű előadásában éneklem Markét Fischer Ádám vezényletével; a Concerto Budapesttel pedig Bach János-passiójára készülök. Ősszel újra Zürichbe megyek a Xerxész Ariodate szerepére. Két éve a Callixto Bieito rendezte szuperprodukcióban, a Poppea megkoronázásában léptem fel ott mint Seneca. Ismét visszautalnék Polgár Lászlóra, akinek ez volt az egyik kedvenc szerepe. Életemben először vele hallottam ezt a darabot Zürichben; Nerót a fiatal Jonas Kaufmann énekelte. Ugyancsak kötődés, hogy a zürichi operaházban éppen Senecaként debütálhattam.

– Végül is stílus, habitus, tónus szempontjából hova helyezné magát szívesen a zenei világban, a basszusok sorában? 

– Nem szeretném beskatulyázni magam. Küszködés nélkül megy a gyors triolás koloratúra Händel Messiásában, Musztafa virblizése Rossini Olasz nő Algírban című vígoperájában. Rossinit sokan alábecsülik. Korábban én is kicsit „komolytalan” zeneszerzőnek gondoltam, de ma már egészen másként látom. Kifejezetten szeretem énekelni, hihetetlen zsenialitást hordoznak a művei. Nemcsak virtuozitás, játékosság jellemzi, Rossini nagyszerűen építkezett, remek együtteseket, fúgákat komponált. Jól sikerült annak idején Dvořák Ruszalkájának Vodníkja (Tókirálya) is, amit cseh nyelven Moszkvában, a Bolsojban alakítottam. Még kortárs darabban is felléptem, 2015-ben Giorgio Battistelli CO2-jének Robert Carsen rendezte ősbemutatóján, a milánói Scalában. A francia vonal talán kevésbé erősségem, de énekeltem már Escamillót a Carmenben, illetve a Lakmé Nilakantháját is. Nagyon szeretem a hangot egészségben tartó Mozartot, és közel áll hozzám az orosz repertoár. Az Anyegin Gremin hercege ugyan kis szerep, de a basszusok álma. Készülök már a nagyobb Verdi-feladatokra, mindig szívesen vállalom Kékszakállút, és még ott vannak a csodálatos oratóriumok is. Mondhatom, hogy mindenre nyitott vagyok.

Fotó: Ralph Larmann; Damir Yusupov; Sebestyén Miklós archívuma

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.