Szembesítés – Szakcsi Lakatos Béla és Bolyki György misztériumjátékáról

A terjedelmében és fogalmazásmódjában is súlyos mű megjelenése azóta – úgy tűnik – szinte visszhangtalan maradt. Megfejthetetlen ez a csend, ám valamiképpen mégiscsak érthető: A tudás fája bibliai alapokon vet számot az emberiség eddigi történelmével, zenéjében pedig a kortárs komolyzenei törekvések közérthető szintézisére törekszik.

Nagy vállalás volt ez az ötletét már évtizedek óta dédelgető Szakcsi Lakatos Bélától, aki hosszú jazzpályafutása során írt már nagyobb terjedelmű műveket, s a még életében befejezett új darabot fő művének tartotta. Kockázatos, mondhatni veszélyesen korszerűtlen ugyanis a 21. század elején klasszikus oratorikus formában gondolkodni, s egyúttal prófétai hangot megütni a gyors trendeknek hódoló, kellemes értékrelativizmusban úszó korszellemmel szemben. Az interneten ingyenesen közreadott, négy képre és egy nyitányra tagolódó darab első hallgatása után a hallgató is tapogatózik: kétségkívül kortárs zenét hall, mégpedig izgalmas, felcsigázó sűrítésben.

Jazzfutamok, filmzenei grandiozitás vagy popos slágerdallamok helyett nagy műgonddal megkomponált, ugyanakkor tempóban, tonalitásban és hangvételben szabadon mozgó, néhol igazi meglepetéseket, sőt, katarzist okozó zene született.

Az egészhangú és modális hangsorok, illetve a merész harmóniai váltások ellenére a hangnemiség mindvégig kitapintható; a disszonancia funkcionális és illusztratív. A szereplőket életre keltő szólisták (Kökény Attila, Csapó József, Pintér Dömötör, Silló György Béla, továbbá Dolhai Attila, Malek Andrea, Sasvári Sándor és Horváth Ádám) alázattal formálják dallamaikat, Szakcsi pedig indaszerűen vissza-visszatérő, jellegzetes dallamok révén fogja össze a széles folyamként ide-oda hömpölygő, sok felfedeznivaló réteget rejtő zenei anyagot. Direkt idézetként a zárótételben felbukkan a Dies irae gregorián motívuma, s megszólal egy rapbetét, valamint egy szatirikus keringő is.

A mű szövegkönyve az emberiség Szentírásból ismert hajnaláig vezet vissza minket: a jelenetekben az édenkerti bűnbeesés, az özönvíz és Bábel tornyának története bontakozik ki. Mindezt megelőzi egy himnikus nyitány, amely a teremtő Isten dicséretével adja tudtunkra: az Úr örömét leli az Univerzum gazdag változatosságában, és soha nem mond le az emberiségről. Bolyki György szövege több ponton használja a magyar bibliafordítások archaizáló stílusát, ugyanakkor korszerűen, letisztultan fogalmaz, s közben értelmez és reflektál, hangsúlyozva a darabon végigvonuló vezérgondolatot, miszerint az emberi nem hűtlenné vált Teremtőjéhez és oltalmazójához. A szövegkönyv jó érzékkel, szelíden emeli el szereplőit a konkrét történésektől: így láthatjuk meg Ádám, Éva, Noé vagy Nimród alakjában azt az emberiséget, amely tragikus könnyelműséggel feledi az áldást, és elbukik a próbán – először hazugság, majd hedonizmus, végül hatalommámor révén. Mindez sokkal kifejezettebbé válik a Vízió címet viselő záróképben, ahol a korszellemet megtestesítő három szereplőt a rég elhunytak lelkei szembesítik a jelenkor tragikus irányvesztettségével. Míg a mű egésze alaposan kidolgozott koncepció mentén, figyelemre méltó hangulati és mondanivaló-béli egységben építkezik,

a hallgató figyelmét főként ez az utolsó kép kelti fel, amely egyszerre próbál beszélni a jelenről és a jövőről.

Borzongató az elénk táruló látomás: az önmagát langymeleg posztmodernbe ringató emberiség halálba fogyasztja magát, s pazarlásával elpusztítja rábízott élőhelyét, a Földet.

A modernitás válságának tüneteit számba véve Heidegger korunk emberének létfeledéséről, Hamvas Béla a mai ember sátánfeledéséről beszél – két, egymást szorosan feltételező, félelmetes lépcső az ontológiában. Erről szól megrázó erővel A tudás fája, amely bár az univerzális mondanivaló igényével készült, szívében mélyen keresztény ihletettségű darab. Megszólít, kérdést intéz hozzánk: szembesít önmagunkkal és a világhelyzettel. Valahogy úgy, ahogy egy názáreti tanító tette kétezer évvel ezelőtt.

Szakcsi Lakatos Béla – Bolyki György: A tudás fája – Misztériumjáték négy képben, szerzői kiadás, 112 perc, 2022.

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: atudasfaja.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.