Színjáték a fájdalomról és a reményről – Jean-Paul Sartre és a megtagadott Bariona

A náci Németország 1940-ben elfoglalta Franciaország jelentős részét. A francia hadsereg megadta magát. Jean-Paul Sartre sok más sorstársával együtt hadifogságba esett, augusztusban a németek Trierbe hurcolták őket. Itt megismerkedett francia papokkal, köztük a munkásságát jól ismerő Pierre Boisselot tábori lelkésszel, aki bemutatta őt a jezsuita Marius Perrinnek. Ő visszaemlékezésében leírta, milyen körülmények között született meg a Bariona, avagy Színjáték a fájdalomról és a reményről című dráma, amelynek alcíme: Karácsony misztériuma.

Boisselot atya lépéseket tett a hadifogolytábor elöljáróinál, hogy engedélyezzék az éjféli mise megtartását december 24-én. A táborban tizenöt-húsz ezer fogoly raboskodott, döntő többségükben franciák. A tábori lelkésznek sikerült elérnie, hogy a németek jóváhagyják a mise bemutatását, sőt, még egy koncert megtartásába is beleegyeztek. Sartre pedig felvetette, hogy elevenítsék fel a misztériumok régi hagyományát: írna egy darabot, amelyben sokan részt vehetnének. Végül hat hét alatt megírta a misztériumjátékot. Boisselot atya ennek engedélyezését is kijárta, így a drámát bemutatták 1940 karácsonyának szentestéjén, az éjféli mise előtt. A misztériumjátékot maga Sartre rendezte, és a darab második legfontosabb szerepét, Boldizsárt is ő alakította.

A színhely a Betlehem közelében fekvő falu, Benthaur, majd Jézus születésének helye. A település vezére a zelóta Bariona, akinek a sógorát keresztre feszítették, mert lázított Róma ellen. A falu lakói nyomorúságos körülmények között élnek, és szegénységük tovább mélyül: a római hivatalnok, Lelius ellentmondást nem tűrően közli: a helytartó parancsára fölemelik az adót. Mindenki kétségbeesik, tiltakozik. Bariona szavaiból kiderül, hogy a rohamosan elnéptelenedő Benthaur helyzete már eddig is kilátástalan volt, itt nincs jövő: „Kivéreztetik a népet. Mióta a római gyarmatosítók fűrésztelepet építettek Betlehembe, a legfiatalabbak vére úgy ömlik le a sziklák között, mint valami meleg forrás.” A fiatalok a városba vándorolnak, de ott sem vár rájuk jobb élet, „szolgasorba süllyesztik őket, ahol robotolhatnak. (…) Ez a falu haldoklik, már szaga van. És akkor maga idejön, hogy szorítson még egyet a présen, több aranyat kér a városaiknak, a síkságnak”. Az adófizetés megtagadásának tragikus következményei lennének, római katonák lepnék el a falut, s pusztítanának, rombolnának. Bariona egyetlen kiutat lát a végletekig kiszolgáltatott helyzetből: kifizetik valahogyan a fölemelt adót, de „a halál falujává” teszik az otthonukat: a falu férfi népessége ettől kezdve nem hál asszonyaival, így gyermek sem születhet többé: „Nem várnak semmit, csak a halált. Mindez már atyáink idejében is így volt: a nép azóta haldoklik. A rómaiak elfoglalták Palesztinát, és aki közületek új életet nemz, az a hibás, hogy ez az agónia folytatódik. Egyetlen gyermeket sem. Nem hálunk többet az asszonyainkkal. Nem akarjuk fenntartani az életet, sem meghosszabbítani fajunk szenvedéseit.”

Ám abban a drámai pillanatban, amikor Bariona átok terhe alatt esküvel fogadtatja meg az imént mondottak betartását a falubeli férfiakkal, megérkezik Sára, a felesége, és közli vele, hogy áldott állapotban van. Régóta szerettek volna már gyermeket, és most teljesülni látszik leghőbb vágyuk. Bariona azonban hajthatatlan: „Gyermeket akartam. De ma elfelejtettem minden hitemet és oda a reményem.” Asszonyában azonban erős az eltökéltség, hogy világra hozza magzatát: „Már most szeretem, amennyire csak lehet. Téged választottalak minden férfi közül, hozzád mentem, mert legszebb és legerősebb voltál. De akit várok, nem én választottam ugyan, s mégis várom. Már előre szeretem, legyen bár rusnya vagy vak. Ha átkod nyomán lepra borítja kis testét, már előre szeretem ezt a névtelen, arctalan gyermeket, az én gyermekemet.”

A Benthaurban játszódó jelenettel párhuzamosan a falu fölötti hegyekben angyal érkezik a nyájukat legeltető pásztorokhoz, és közli velük, hogy menjenek Betlehembe, mert világra jött az oly régóta várt Messiás: „Van Betlehemben egy kis istálló. Figyeljetek és maradjatok csendben! (...) Itt van. Megszületett! Végtelen és szent lelke egy egészen koszos kis gyermeki test foglya, és ámul a szenvedélyes tudatlanságon. Íme, elérkezett a mi Urunk, most csak egy egyszerű gyermek. Egy gyermek, aki nem tud beszélni. (…) A földön mindenütt csak úgy hemzsegnek a könnyű illatok, és az embereknek eljött a boldogság órája.”

Miután a pásztorok továbbadják az örömhírt Benthaur lakosságának, a falu felbolydul, nyomorúságos helyzetükről elfeledkezve az emberek lelkét betölti a boldogság és a remény. Hozsannát zengenek, harsogó örömkiáltásaikból kiderül, milyen Messiásra számítanak: „Kiűzzük a rómaiakat, és Júdea uralkodni fog a földön. (…) A rosszakat megbüntetik, és a jókat megjutalmazzák. (…) Városiak és pásztorok, énekeljünk és táncoljunk, mert eljött az aranykor! (...) Az Örökkévaló uralkodik! Öntse el boldogság a földet és örvendezzen minden szigete. (…) Tűz öleli körül ellenségeit!”

Az össznépi örömmámorból élesen kirí Bariona közönyössége. Lelkét nem érinti meg a világot megváltó Messiás megszületése. Még attól sem rendül meg, hogy felesége, Sára is ujjong az örömtől. Az egyik pásztor, Kajafás megszólítja: „Bariona, az angyal azt mondta nekem: keresd meg Barionát, aki szenved és keserű a szíve, és mondd meg neki: »A földön békesség a jóakaratú embereknek.«” Bariona szkepticizmusa azonban rendíthetetlen: „Ah! A jóakarat! A szegény ember jóakarata, akit elemészt az éhség a gazdag házának küszöbén, és nem nyitja panaszra száját! A megkorbácsolt rabszolga jóakarata, aki azt mondja: köszönöm! A háború vágóhídjára terelt katonák jóakarata, akik azt sem tudják, miért harcolnak!” A reménytelenségben vergődő Barionának mindennél fontosabb a szabadság, ezért nem látja meg az isteni jeleket. Tudatosan elzárkózik a Teremtőtől: „Még ha az Örökkévaló felfedi is előttem a felhők közé rejtett arcát, akkor sem hallgatom meg, mert szabad vagyok, és egy szabad emberrel még maga az Isten is tehetetlen.”

Bariona nem hisz a Messiásban. „Nézzetek szembe a reménytelenségetekkel, mert reménytelenségéből fakad az ember méltósága!” – mondja. S ez az a pillanat, amikor Boldizsár, a háromkirályok egyike közbeveti: „Biztos vagy benne, hogy nem inkább a reményből?” Boldizsár most először látja Barionát, de azonnal felismeri benne a lelkében gyötrődő embert: „Egyáltalán nem ismerlek, de arcodra nézve látom, sokat szenvedtél, s élvezted a fájdalmat. (…) Arcodon a süketek és vakok bánata ül ki, a pogányok tragikus és üres bálványaihoz hasonlóan. Egy barázdált homlokú, zord bálvány, aki vak és süket az emberi szóra, csak azt hallja, amit büszkesége tanácsol neki. (…) Mi is szenvedtünk, s az emberek bölcsnek mondtak minket. De amikor ez a csillag feltűnt az égen, otthagytuk a királyságainkat, egy szemernyi kétség nélkül, hogy kövessük az égen, és imádhassuk a Messiást.”

Bariona előtt egy pogány boszorkánymester tárja fel Jézus sorsát, születésétől kezdve egészen a kereszthalálig. Bariona elkeseredése ekkor haragra vált, gyűlöli a megszületett Messiást: „Egy katonát várunk, s egy misztikus bárányt küldenek, aki a belenyugvásról prédikál nekünk, és azt mondja: »Tegyetek úgy, ahogy én, haljatok meg a kereszteteken, egy panaszszó nélkül, édesen, nehogy megbotránkoztassátok a szomszédaitokat!«” Bariona elhatározza, hogy meggyilkolja a jászolban fekvő gyermeket. Ám amikor odaér a pajta ajtajához, és meglátja az alvó Szent Családot, elbizonytalanodik: „Tényleg képes lennék megölni egy alvó gyermeket?” Ellentétes érzésekkel küszködik. Felvetődik benne: ha végrehajtja a Messiás-gyilkosságot, keresztre feszítik, és akkor talán Sára sem szülné meg „egy keresztre feszített ember gyermekét”. Isten ekkor üzen Barionának, ember képében elküldi hozzá az őrzőangyalát, aki elbeszélget vele, és búcsúzóul azt kéri tőle: „Ne öld meg ezt a gyermeket!” Barionát végül Mária férjének, Józsefnek erőt kifejező, tiszta pillantása tartja vissza attól, hogy megfojtsa az alvó kisdedet. „Íme, József! Feszült benne az életerő, látom sötét alakját s a világos szempárt. Ah! Sosem tudnám kioltani e fiatal életet!”

Ekkor következik el a második beszélgetés Bariona és Boldizsár között. Az utóbbi egyetért Barionával abban, hogy a most örvendező emberek csalódni fognak Krisztusban, mert ők harcias Messiást vártak, aki kiűzi a rómaiakat, és megszünteti a szenvedést a földön, de egyik sem következik be, „az emberiség még a mostaninál is többet szenved majd”. Boldizsár isteni sugallatra meglátja Barionában: „Te közelebb vagy Krisztushoz, mint ők mind, és nálad az igazi jó hír tényleg nyitott fülekre talál.” Boldizsár feltárja Bariona előtt Krisztus emberségét és istenségét is. Hogy „megszabadítson minket, azért jött, hogy szenvedjen, s megtanítson, mit kezdjünk a szenvedéssel. (…) A szenvedés teljesen természetes és közönséges, amit úgy kell fogadnunk, mint a kötelességet.” Krisztus azért érkezett közénk, hogy „megtanítson rá: magad előtt felelős vagy a szenvedésért”. Küldetése egyetemes, „a világ minden gyermekéért született meg, Bariona, s minden új gyermek születésénél megszületik benne és érte Krisztus, az idők végezetéig, hogy vele együtt megvessen minden fájdalmat, s hogy mindörökre megszabadítson minden fájdalomtól önmagában és önmagáért. Eljött, hogy elmondja a vakoknak, a bénáknak, a csonkáknak és a hadifoglyoknak: nem kell megtartóztatniuk magukat, hogy ne szülessen gyermekük. Mert még a vakok, a bénák és a hadifoglyok számára is létezik boldogság. (…) Minden a tiéd. (…) Vesd magad az ég felé, és szabad leszel (…), remegsz és csodálkozol, mert egészen az Isten szívében élsz, Isten országában, mely egyaránt jelen van a mennyekben s a földön.” Boldizsár úgy búcsúzik az egész lényében megrendült Barionától, mint Jézus első tanítványától.

Bariona pedig, legyőzve büszkeségét, nem harcol tovább az „ösztöke” ellen, életében először térdre borul, a jászolnál, a Kisded előtt, és megtapasztalja a valódi szabadságot. S amikor megtudja, hogy Heródes meg akarja gyilkoltatni Krisztust, ismét emberei élére áll, hogy megvédje a jászolban fekvő Messiás-újszülöttet, bár tudja, hogy a halál vár rájuk: „(…) mindnyájunkat lemészárolnak. De hallgassatok ide! Most már én is hiszek a Krisztusotokban! Ő az igazi: Isten leszállt a földre. És ti most tiltakoztok az ellen, hogy feláldozzátok magatokat. (…) Megakadályozzátok, hogy gyermekeink hallgathassák a tanításait?” Az igazságra rátalált Bariona vállalja a vértanúságot is, hogy Krisztus megmeneküljön, és véghez vihesse mennyei küldetését.  Asszonyának, Sárának pedig élnie kell a megszületendő fiuk, a jövő érdekében, és ha a gyermek felnőve sokat fog szenvedni, Sárának tudatnia kell vele: „apád is átment ezeken a szenvedéseken, melyek most téged sújtanak, és boldogan halt meg”.

Amint említettük, a darab ősbemutatóján Sartre alakította a Bariona lelki megtisztulásában alapvetően fontos szerepet játszó Boldizsárt. Későbbi visszaemlékezések szerint „csodálatos, őszinte, szenvedélyes és lángoló hittel” előadott játéka láttán legalább egy hadifogoly megtért. A címszereplő, Bariona szerepét Sartre egy általa tisztelt és csodált szerzetesre, Feller testvérre osztotta.

Jean-Paul Sartre később több nyilatkozatában is elhatárolódott a Barionától. Mindez azonban nem teszi semmissé azt, hogy élete első drámájának végkicsengése egyértelmű: gyűlölettől, háborúktól szétszabdalt, önmagukat istennek képzelő zsarnokok uralta világunk egyetlen reménysége a karácsonykor megtestesült Szeretet-Isten, Jézus Krisztus, aki maga „az út, az igazság és az élet”.  

Fotó: Wikipedia; L'Harmattan Könyvkiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.