Van időnk – Kilencvenedik születésnapját ünnepli Arvo Pärt

1.

„Annyit mondhatok Önnek, hogy azzal a meggyőződéssel kell beletörődnünk a várakozás idejébe, hogy van időnk.”

Emlékszem, könnyű illatú nyári este volt. Amolyan semmittevős. Teljesen váratlanul szólalt meg – ma már tudom – a Fratres vonósokra és ütősökre hangszerelt változata. Feszült figyelem telepedett rám: a zene hívott egyre befelé, a saját világába, ugyanakkor kinyitott és teljes szelídséggel rámutatott valami olyan egyértelműségre, ami ajándékként lepett meg. Nagyon ritkán tapasztalok ilyesmit: olyan evidenciát, amit újként fedezek fel, mégis régről ismerősnek hat. És immár nélkülözhetetlennek érzem. Az egész darabból emellett finom, alig érzékelhető feszültség áradt: a koncentráció alapigénye, ami lassan várakozássá, sőt, virrasztássá alakul. Arvo Pärt művészetének – ha egyetlent kellene mondani – talán ez a legjellemzőbb vonása: van saját, belső ideje, amit teljes természetességgel oszt meg hallgatójával. Ez nem az óramutató kronosz-ideje, amely fütyül a világra, és könyörtelenül kattog. Nem, Pärt műveivel a kairosz-időnek nyit teret: sorshatározó pillanatainknak, nagy felismeréseinknak, lélekrázó katarzisainknak.

Posztmodern korunkban, amikor az emberiséget ért tragédiák súlya alatt „nem lehet már” harmonikus zenét írni, félelmetesen bátor vállalás ez. Nem csoda, hogy az épp kilencven éve született észt zeneszerzőt előbb hazája, majd a Szovjetunió tagadja ki. Először azért, mert a kommunizmus idején „fertőzött, nyugati” dodekafón műveket írt, majd azért, mert hétévnyi hallgatás után a gregoriánhoz visszanyúlva egyházi darabokat kezd komponálni. A kettős szorításból emigrációval szabaduló Pärtre újabb virrasztás várt: évtizedekig mellőzték Nyugat-Európa koncertszínpadain, mert nem illett az akkoriban divatos szeriális irányzat alkotói közé. A sikert néhány elkötelezett előadója (Gidon Kremer, Paavo Järvi, The Hilliard Ensemble) hozza meg számára, akik révén a halk szavú, szakállas Pärt egyre növekvő, szerető közönségre talál. Zenéjét használták már kortárs színházi darabokban, filmekben, videóklipekben, installációkban – Arvo Pärt legkésőbb a kétezres évekre beérkezett. Csaknem hetven éves volt ekkor.

2.

„Azt hiszem, el kellene fogadni azt a tényt, hogy korunk embere a kilégzés igényét érzi, nem csak a belélegzését. Éppen egy konfliktusmentes gondolkodásmódra lenne szükség.”

Pärt zenéjének egyik legzavarbaejtőbb jellemzője, hogy műveiben alig hallunk klasszikus értelemben vett zenei történést. Olyasmit, amit az elmúlt négyszáz év (!) európai zenetörténete alapján joggal várhatnánk. A kifejezés megkérdőjelezéséről van itt szó, ami legkésőbb a barokk óta egyre növekvő intenzitással tolakszik előre Európa zenéjében. Amplitudója, intenzitása egyre nő, míg a késő romantikára eléri csúcspontját. A kiváltani kívánt lélekzaj ekkor már olyan nagy, hogy egzaltáltságba csap át, és a 20. század elejére megtermi az európai zene első nagy válságát. Különös, egyben jelzésértékű, hogy Arvo Pärt eleinte egy ilyen válság szülte, mesterséges zenei nyelvezetben kezd alkotni. A dodekafónia ugyanis a kifejezés teljes sivársága: egy szétesett kor vonatkoztatási pont nélküli kavargása. Rendszer persze van benne: jéghideg, részvétlen kalkuláció. Maga a lecsupaszított, életidegen struktúra. Erre tovább nincs út: ez volt Pärt első fontos felismerése. Hétéves hallgatása nem úri kedvvel végrehajtott elvonulás, hanem kétségbeesett keresés, mégpedig egy élő, lélegző zenei köznyelv után. Zsoltárolvasás, gregorián és ortodox liturgikus zene összhatásából születik meg aztán a tintinnabuli stílus, amely egyetlen zenei momentum (ritmusképlet, akkord vagy csupán egyetlen hang) intenzív megszólaltatásából építkezik. Izzó jelenlét, egyúttal kapu befelé, a meditáció terébe. Kifejezés helyett behívás, inger-túladagolás helyett frissítő, üde kilégzés. Drámán túli dráma, mert meghaladja a „konfliktus–megoldás” séma működésmódját. Mozdulatlan aktivitás.

3.

„(...) Megszólal egy gyönyörű ima, és ugyanabban a pillanatban válasz érkezik az égből. Annak megzenésítésére szorítkoztam, ami már ott van a szövegben: mielőtt az ember segítségért fordulna Istenhez, Isten már vele van. Az az idő, melyben ilyen történések zajlanak, nem a mi időnk.”

Szokás Arvo Pärtet vallásos zeneszerzőnek tartani, ami tulajdonképpen igaz, összességében azonban mégis félrevezető. Kevés szavú nyilatkozatából tudjuk, szeret bibliai módon fogalmazni, mégis a jelentésteli csendet kedveli leginkább. Talán mert nem akarja leegyszerűsíteni mindazt, ami benne lezajlott útkeresése és -találása idején. Hogy ugyanis hit és zene nála nem oka vagy okozata egymásnak (egyik irányból sem), hanem egyszerűen egy tőről fakadnak, valami mélyebbről. Összetartozás ez, amely felold drámát, feszültséget, örömet és szenvedést, mégsem részvétlen vagy passzív. Figyelmet követel, a koncentráció szelíd élességét. Ha Arvo Pärt hívő (márpedig az), akkor már ebből is nyilvánvalónak kell lennie, hogy keresztény. (Az.) Hite az univerzumot átfogó, távoli istenségek helyett a személyes Istenben és az irgalmas megváltóban, Krisztusban nyugszik. Ezért képes teljes áttetszőséggel könyörögni a liturgikus szövegekkel: Credo, Miserere, Stabat Mater. És hálát adni: Nunc dimittis, Te Deum. Érti a kegyelem működését: anélkül, hogy tudnánk, első pillanattól fogva a Lélek sóhajtozik bennünk.

(A három idézet Arvo Pärttől származik.)

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: Arvo Pärt Centre/Eric Marinitsch, Birgit Püve, Kaupo Kikkas

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.