A kor nem akadály – Angela nővér 93 évesen is végzi a szeretetből meghallgatás szolgálatát

Jóllehet Európában számos szerzetesi kongregációnak szembe kell néznie az elöregedés kihívásával, hivatásuk lényege nem változik: szeretettel és odaadással szolgálják a rászorulókat, a szükséget szenvedőket.

„Senki sem annyira szegény, hogy ne tudjon adni semmit, és senki sem annyira gazdag, hogy ne szorulna rá valamire” – idézte Ferenc pápa Oreste Benzi szavait a hivatások 61. világnapjára írt üzenetében. Ha Angela nővér teljességében megélt életére nézünk, bizonyítva látjuk ezt az állítást. Attól függetlenül, hogy hány éves az ember, miben szerzett tapasztalatot, vagy hogy hol van éppen, mindig van valami, amit szeretetből adhat másoknak, és elfogadhatja, amit mások szeretetből adnak neki.

A most 93 éves nyugdíjas ápolónő életének hetven éve telt szerzetesi derűben; fiatalon lépett be a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációjába (rövidebb nevén: Segítő Nővérek Kongregációja). Materában 2001 óta él, a közelség pasztorális szolgálatának szentelve napjait. Ez a küldetés viszi őt ki az utcára, hogy köszönthesse azokat, akikkel összetalálkozik útközben, hogy meglátogathassa azokat, akik egyedül vannak, betegek vagy szükségük lenne valakire, akiben megbízhatnak, és akivel megoszthatják életük terheit.

Kimeríthetetlen energia mozgatja az idős nővért, mert az az „adás tudatosságában” gyökerezik.

Kora ellenére eltökélten és humorral néz szembe a mindennapok kihívásaival, mert az a szeretet mozgatja, amelyet elsőként ő kapott Istentől, és amely megakadályozza, hogy bármi miatt is bátorságát veszítse.

Angela nővér hozzáállását három kulcsszóval lehet jellemezni: erő, energia és bátorság. A Segítő Nővérek Kongregációjának tartóoszlopa az ignáci lelkiség, ebből merít bölcsességet, hogy kísérőként lehessen jelen az emberek mellett és között.

Az ő példája is mutatja: nem az életkor az, ami megakadályozza az embert abban, hogy megossza másokkal az Úr örömét és irgalmát.

Mégha a testnek meg is vannak a korlátai, a szív túl tud lépni minden határon.

Angela nővér meghallgatja a problémákat, amelyeket mások rábíznak, és kíséri a hozzá forduló embereket életük útján; történeteiket terápiás eszközzé teszi számukra. Azáltal, hogy néven nevezi a dolgokat, előhozza a fényre őket, és immár a remény világosságában lehet rájuk nézni, nem a kétségbeesés sötétjében. „Ha valaki a problémáiról és félelmeiről beszél nekem – magyarázza Angela nővér –, próbálom bátorítani, hogy tovább tudjon menni, hogy tovább tudjon lépni. Néha együtt imádkozunk, máskor csak mosolygunk egymásra.”

Amikor hazatér, mindezt beleviszi a személyes és a közösségi imába. „Ezzel is Isten szeretetéről teszünk tanúságot” – mondja.

Angela nővér nem visel órát, így indul el kora reggel a városba; nagy gyakorlatot szerzett már abban, hogy „elvesztegesse az időt” másokkal, és hogy készséggel fogadja a váratlan történéseket is a találkozásaiban.

Reggelenként eltervezi, aznap mely családokhoz látogat el; máskor pedig összeírja, kik azok, akik nehéz helyzetben vannak, és telefonon hallgatja meg őket. Egy telefonhívás, egy „beköszönés” is olyan lehet a másik számára, mint egy simogatás;  Angela nővér ezen a módon is tudja kommunikálni, hogy fontos a másik ember, tudja jelezni a számára, hogy valaki gondol rá, és ezzel bizalmat és reményt ad a másiknak.

Sokszor véletlenszerű a találkozás, csak összefut valakivel az utcán, és azt mondja: „Ezüstöm vagy aranyam nincs, de amim van, azt neked adom.” (ApCsel 3,6) Azáltal, hogy jelen van, amikor a másiknak fáj valami, hogy nem hagyja magára a gondjaival, így tudnak a nővérek osztozni mások fájdalmában.

Angela nővér szerint a közelség révén lehet orvosolni egy napjainkra jellemző problémát, amelyet Ernesto De Martino antropológus a „jelenlét kríziseként” írt le, amelyben elvész az értelem, nem vagyunk képesek ellenőrzésünk alatt tartani a létünket, az életünkben játszott szerepünket.

Napjaink összetett és sokszoros válságai közepette Angela nővér sürgetően szükségesnek látja, hogy újraépítsük az értelmet mások életében, pusztán azáltal, hogy jelen vagyunk számukra.

„Gyakran édesanyák panaszolják nekem a gyerekeikkel való gondokat – hangsúlyozza. – Sok szülő egyedül érzi magát, rengeteg nehézséggel kell szembenézniük a gyereknevelés során, itt, délen a munkalehetőségek is bizonytalanok, ami sokakat aggaszt, riasztó a jövőtlenség.” Amikor ezeket a problémákat hallgatja, sokszor ott a kísértés, hogy megoldást javasoljon, jóllehet az nem is biztos, hogy létezik, vagy válaszokat adjon, amelyek nem is feltétlenül helyénvalóak.

„Szerszámosdobozában” azonban eszközöket is visz magával: az ítélkezés nélküli meghallgatást, csendben maradást, a másik szavainak hordozását a szívében, és a másik elkísérését, oly módon, hogy remény ébredjen a másik emberben.

„De nincs rá receptem, hogy mit kell mondani, engedem, hogy az Úr sugalljon szavakat” – mondja. És alázattal rábízza magát a Gondviselésre.

Kilépni, és elmenni az emberekhez, ahogy Ferenc pápa mondta: elmenni a perifériákra – ez az az evangéliumi stílus, amelyet Angela nővér magáénak vall. Jézust tartja példaképének. Jézus úgy néz az emberekre, mint szeretett teremtményekre; törődik a szegényekkel, és reményt ad nekik – Angela nővér is arra törekszik, hogy ezek a találkozások Isten munkálkodását mutassák meg a világban, a konfliktusok és nehézségek ellenére.

Angela nővér egyike azon szerzetesnővéreknek, akik nyugdíjba vonulásuk után még sokáig szolgálják a rászorulókat. „A mi életünk mások szolgálatáról szól – összegzi. – Az az élet, amelyet választottunk, és a rendi karizmánk olyan ajándék, amelyet örömmel meg kell osztanunk másokkal is.”

Forrás és fotó: Vatican News angol nyelvű szerkesztőség

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír