Vizitáció a Szentföldön – Várnai Jakab naplója (15. rész)

Szíria  (2016. január)

Damaszkuszban egy mobilhálózat azonnal átvett, úgyhogy ízlelgetem az izgalmas lehetőséget, hogy innen küldhetek sms-eket. Délután Raimondo körülvisz a házban. Deir el-Kabir, a „Nagy Kolostor” valóban szép nagy épület, az egykor erős szíriai ferences jelenlét tanúja. Nevezik a közeli kapuról Báb Túmá-kolostornak is. Itt hagyományosan mindig spanyolok voltak, és az ő számuk mára nagyon megfogyatkozott. Ma három ferences van, mind szírek. A templomban meglátogatjuk a tiroli Engelbert Kolland és hét spanyol vértanútársa sírját. Ők az 1860-as polgárháborús zavargások áldozatai. A tetőről körbenézünk a hatalmas ősi város fölött. Erős szél fúj, gyönyörű tiszta időt csinált, szépen látjuk a hegyeket a várostól északra.

Raimondo hirtelen ötlete: menjünk most be megnézni az Omájjád-mecsetet, utána már nem nagyon lesz idő. Beszélgetni sötétedés után is lehet. Remek gondolat! Irány a Nagymecset: 705-ig keresztény templom, a hagyomány szerint Keresztelő Szent János fejereklyéje volt itt. Gyönyörű mozaikok, oszlopfők, nagyszerű belső tér. Utána van még idő egy körsétára a széles bazársoron. Jeruzsálemből már volt fogalmam egy keleti óvárosról, de ez itt annak tízszerese.

Simon Herro atyával az Omájjád-mecset tövében, Damaszkuszban.

Szokom az élet feltételeit. Este elmegy az áram, hideg a szoba, sapkában alszom. Éjjel háromkor megjött az áram, beindul a fűtőtest. Mondják, hogy itt a szenvedés a nép számára a mindennapok elviselése: elmegy a víz, az áram, egyre magasabbak az árak. Időnként saját árammal megyünk, generátorról, ilyenkor nem illik bekapcsolni a fűtőtestet. Mindenhol vannak a szobákban LED-fénysorok, azt kapcsoljuk fel, ha elmegy az áram. Vasárnap a reggeli 7-es misén koncelebrálok, ami az arab nyelv miatt talán egy kis túlzás. Mintegy 20 hívő van jelen, köztük négyen Teréz anya nővérei közül.

Még két helyünk van Damaszkuszban. Az egyik a Memoriale, Szent Pál megtérésének hagyományos helye, az Óvárostól délkeletre. VI. Pál pápa azt akarta, hogy itt az ökumenikus találkozások kapjanak hangsúlyt. Ezek színhelyéül épült a modern vonalú templom, mellette a rendház. Van egy vendégház is, jelenleg 160 keresztény óvodással, itt három nővér dolgozik. Egyetlen ferences lakik itt, Antonio, ő is szír. Sétát teszünk a tetőn, Antonio ott említi: „Azokon a házakon túl már a felkelők vannak, néha jön onnan egy gránát.” Kávé a nővéreknél, beszélgetés az imádság fontosságáról. Az egyik nővér, Yola, Raimondo húga magyarázza: „Egész Szíriában háború van, minden faluban kiépült a front az emberek között.”

Ignacio Peña, Pasquale Castellana, Romualdo Fernández. A három spanyol régész, történész kutató közül az utolsó, Romualdo ebben a rendházban élt, amíg 2015 őszén kórházba nem került. Röviddel érkezésem előtt hunyt el. Az ókori szíriai kereszténység három nagy kutatója, a 4. századi templomokról írt könyvük klasszikus a témában. Hagyatékukat Jeruzsálemben, a ferencesek biblikus intézetében gondozzák.

Antonio atyával a Szent Pál Megtérése kolostor tetőteraszán, Damaszkuszban.

Négy óra tájban jön értünk Basír, aki általában Simonnak sofőrködik. A Yarmouk menekülttáborban (110 ezres nem hivatalos tábor Damaszkusz szélén) kereskedett, betört oda az ISIS, mindenét elvesztette, Libanonba menekültek, ő taxizik. Néhol száguldunk az üres háromsávos utakon, aztán hirtelen bedugul minden: checkpoint. Az alig félórás úton öt is volt. Egy biciklis gyerek, 10 éves lehet, az autók között bravúrosan kerülgeti a biztos halált, és láthatóan még élvezi is. Kétgyerekes család kel át gyalog a háromsávos úton, megrakodva holmikkal – az élet és a szeretet eltökéltsége. Mutatnak néhány romhalmazt, ezek lakótelepi blokkházak voltak. Persze ami „új”, az sem néz ki valami épnek. Ma már elállt a szél, nincs felhő, füstös köd terjeng a város felett.

Basír végül átér velünk a Szalhieh negyedbe: 1929 óta van itt egy szép nagy plébániatemplomunk, Szent Antal nevét viseli. Ez a külföldiek negyede, minisztériumok és bankok, rendezettebb környék. Egy egyiptomi, egy jordániai és egy chilei testvér látja el a templomot. Éjszakára itt maradunk, reggel egy külön téli kápolnában misézünk. Délben azután átmegyünk a tér túloldalára, meglátogatjuk a Ferences Mária Misszionárius Nővéreket: öten vannak, főleg idősek. Náluk is volt belövés. Iskolában dolgoztak, de 1967-ben az állam minden egyházi iskolát államosított. Maradtak ott az iskola mellett, időnként segítenek, ha mód nyílik rá. A testvérekkel aznap este szóba került, hogy mi az ő lelkipásztori hozzáállásuk az elvándorláshoz. Legtöbbjük nem tartja ugyan jónak, de nem akarja a merev tiltással terhelni a hívek lelkiismeretét. „Mit válaszoljak, ha odajön a plébánia egyik legaktívabb férfi tagja, és áldást kér, mert másnap megy a családjával, mondván hogy a négy gyerekének itt nincs jövője? Ne adjak neki áldást?” Iszonyú erkölcsi dilemmák, amiket valahogy segíteni kell nekik hordozni. Egy biztos: „Mi senkit nem beszélünk rá elvándorlásra, és amíg egy latin katolikus hívő is van itt, mi maradunk.”

Késő délután kimegyünk az Ananiás-házba. A szürkületben sikátorokon megyünk végig, közvilágítás nincs – mi lesz itt visszafelé? A színhely az ApCsel 9,10–11 szavait idézi: „Damaszkuszban volt egy Ananiás nevű tanítvány. Az Úr egy látomásban megszólította: … Kelj fel és siess az Egyenes utcába. Keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault. Nézd: imádkozik.” Megvan az utca, megvan a ház – szavai által a Tarzuszi is velünk van. A kegyhelyen eleven az élet, imádkozó közösségek jönnek össze mindennap. Jó volt, hogy egy kicsit mi is ott maradhattunk csöndben imádkozni. Aki itt keresztelkedett meg, mondhatta ezután: „új teremtmény vagyok Krisztusban”.

Hazafelé már a sötét sikátorokon botorkálunk, mígnem Raimondónak hirtelen ötlete támad: ez itt a melkita (görögkatolikus) érsekség, nézzünk be. Egy egész városnegyed, ápolt, szép kis parkos részekkel. Az érsek egy régi, damaszkuszi stílusú, zsidó építésű palotában lakik. A belső udvaron narancsfák. Kérdezzük meg, hátha fogad valaki. A segédpüspök, Mons. Giuseppe Abssi fogad, a reverendájára teveszőr köpenyt vett a hidegben. Rövid társalgás, fotók készülnek. Raimondo láthatóan jóban van velük: egyházjogászként segít nekik peres ügyekben. [2019. február 26-án itt járt Budapesten Abssi, már mint pátriárka, előadást is tartott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen.]

Az utolsó nap van, január 12. Reggel 5-től van áram. Fél 8 tájban fölmegyek a tetőteraszra, melegedni a napsütésben. Kelet felől, a város széléről négy-öt gránátot hallok: robbanás, süvítés, robbanás. Mellettem pedig, lent az utcában gyerekzsivaj: mennek az iskolába. Ez a két hang, így egyszerre, maradandó élményként égett emlékezetembe. Egyetlen mozzanat, de valami nagyon fontos feltárul benne, és összefoglalja számomra Damaszkusz élményét: az élet dacol a pusztítással. Lehet, hogy háború van, de a gyereknek tanulnia kell.

Atef és Raimondo atyákkal az Ananiás Háza emlékhely kápolnájában, Damaszkuszban.

Szíria többi rendházából a testvérek átjöttek Bejrútba vagy Damaszkuszba a vizitációra.
Aleppóról úgy beszéltek nekem a testvérek, mint a szíriai kereszténység igazi központjáról. Kilenc felekezetnek van ott püspöke. Hagyományosan erős a ferences jelenlét, 1946 után komoly iskolát fejlesztettek fel, az egyetem létrehozása volt a cél. 1967 után kollégiumot működtettek, itt ma a szír Firas és a libanoni Eduardo ifjúsági pasztorációt folytat. Utóbbi adott nekem egy példányt egy friss fordításából: Szent Bonaventura Itinerariumát fordította latinról arabra. A másik helyszín egy nagy plébánia, itt több mint ezer latin katolikus család volt, 2016 januárjában már csak hatszáz. Ibrahim al-Sabbagh ferences plébános szavai kemények: „a külső bombák veszélye jobb, mint a jólét: segít a lényegesre koncentrálni. Ha ezt túléljük, nem lehetünk többé langyos, vasárnapi keresztények. Csak az evangéliumért érdemes kitartani.” Ibrahim és a másik két testvér, Samhar és Bassam is szír nemzetiségű. A háborús helyzetről elmondták, hogy Aleppót, a „gazdag, művelt várost” szétbombázták, az üzemeket leszerelték, több ma már Törökországban működik. A törökök nagyon irigyelték Aleppót Szíriától. Georges Abu-Khazen, a város latin püspöke szintén ferences, vele telefonon sikerült beszélni.

Latakia tengerparti város, a harcoktól távol (bár 2011-ben itt is voltak összeütközések), az orosz támaszponthoz közel. Mint biztonságos hely, vonzza a menekülőket. A ferences plébánia 400 családból állt, de 2016 elejére a duplájára nőtt a hívek száma. A plébános Atef atya, a káplán Shadi, mindketten szírek. Teszik a dolgukat, és szinte rossz lelkiismeretet okoz nekik, hogy a többiekhez képest aránylag jó dolguk van.

*

Amikor ezeket a sorokat írom, Szíriában a harci cselekmények leginkább már csak az Idlib kormányzóság területén zajlanak. Éppen azon a vidéken, ahol Knajeh és Jakúbíeh faluban ferences plébános van: páter Hanna és páter Dhiya. A történelem úgy alakult, hogy errefelé latin katolikusok élnek. Hanna atyával Skype révén végeztem el a vizitációt, Dhiyával Harisszában találkoztam. Ahogy arról az újságok is beszámolnak, ezen a vidéken sokféle „felkelő” csoport gyűlt össze: 40-50 féle. A falvakban azonnal bevezették az iszlám jogrendjét, a harangozást betiltották, a külső jeleket el kellett távolítani. Dhiya atyát 2015 júliusában az egyik felkelői csoport elrabolta, de ő megszökött. December közepén már nem volt ilyen szerencséje. Egy autóút során egy másik csoport kezére került, ahonnan két nappal azelőtt szabadult, hogy találkoztunk. Nem térhet vissza plébániájára. Szerencsére egy testvér, a jordániai Louai jelentkezett helyette oda. A plébániáknak itt nem szabad üresen maradniuk, mert a muszlim felkelői csoportok bemennek, és elfoglalják, ha nincs ott senki.

A háborús helyzetek lehetnek nagyon bonyolultak, de a szíriai ferencesek számára alapvetően mindig egyszerű a dolog: amíg vannak itt hívek, addig mi is itt vagyunk.

Forrás és fotó: Ferencesek.hu

Magyar Kurír