„Isten kezébe helyezem magam” – Interjú Balázs Krisztián tornász olimpikonnal

Hitről, tehetségről, szorgalomról valamint a versenysport örömeiről és nehézségeiről beszélgettünk vele otthonában. 

– A családjában volt előzménye a versenysportnak?

– Apukám fiatal korában birkózó volt, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a sportolást. 

– Ön rögtön a tornával kezdte, vagy más sportágat is kipróbált?

– Először úsztam, majd egy ideig párhuzamosan csináltam az úszást és a tornát, mellette pedig iskolába jártam. Idővel ez így túl soknak bizonyult, választanom kellett, hogy melyik a fontosabb. A torna mellett döntöttem, mert ebben voltam tehetségesebb.

– Tanul még? Vagy a versenysporttal ezt most nem tudná összeegyeztetni?

– Sportgimnáziumban érettségiztem, jelenleg a Testnevelési Egyetemre járok, és most tavasszal fogok diplomázni.

Igyekszem elég időt szánni a tanulmányaimra, de a sorrend mindig is az volt, hogy első a sport, második a tanulás.

– Honnan származik a családja? 

– A szüleim Erdélyből jöttek át Magyarországra még a születésem előtt. Édesanyám marosvásárhelyi, édesapám korondi. A húgommal mi már itt születtünk Budapesten, de a rokonaink, nagymamám, a keresztszüleim, az unokatestvéreim most is Erdélyben élnek. Igyekszünk gyakran meglátogatni őket, és az ünnepeket együtt tölteni velük. Büszke vagyok arra, hogy székely vér csörgedezik az ereimben, ez sokszor erőt ad nekem a hétköznapokban.

– A hitét a szüleinek köszönheti?

– A szüleim a hitre neveltek bennünket a húgommal, vasárnaponként már kiskorunktól kezdve mentünk a templomba. Bérmálkoztam, rendszeresen járok misére a tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya-templomba. Vargha Miklós Péter atya a plébános nálunk, szoros a kapcsolatunk. A sportban is sokszor segített, támogatott lelkileg, amikor szükségem volt rá. Most is járok hozzá hittanra, és ha egy-egy verseny miatt úgy alakul, hogy lemaradok a hittanóráról, akkor mindig felajánlja, hogy elmondja nekem, amit a többieknek tanított. Ha kérdés merül fel bennem a hitemmel kapcsolatban, mindig megkereshetem Péter atyát.

Versenyek előtt misét mondat értem, és az egész templomi közösség együtt imádkozik értem.

Kirándulásokra, ifjúsági találkozókra is járunk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ebbe az egyházközségbe tartozhatok.

– Ifjúsági közösség is van a plébániájukon?

– Sajnos nagyon kevés nálunk az én korosztályomhoz tartozó fiatal. Még keresem, hol és milyen ifjúsági közösséghez csatlakozhatnék.

– A sok edzés és az egyetemi tanulmányai mellett hogyan fér bele az idejébe a vallás?

– Ami igazán fontos, arra szerintem mindig talál időt az ember. Számomra nagyon fontos a hitem.

– Nagyon fegyelmezettnek tűnik a magánéletében is. Ez a sportnak köszönhető?

– Elég feszített tempóban élek, reggel nyolckor indulok el otthonról, és este hét után érek haza, heti harminc órát edzek. A maradék időmet nagyon tudatosan kell beosztanom, hogy jusson a családra, a tanulásra és pihenésre is. A barátaim is a tornászok közül kerülnek ki, hiszen velük töltöm szinte az egész napomat. 

– Mikor jöttek az első sportsikerek?

– Viszonylag későn kezdtem a tornát, nyolcévesen, de már néhány hónap után áttettek a kezdőből a haladó csapatba, majd nem sokkal később újra szintet léptem. Ez fontos jelzés volt, amiből érezni lehetett, hogy helyem van ebben a sportágban.

Az első igazi eredményem az volt, hogy 2018-ban kijutottam az ifjúsági olimpiára, egyedüli magyarként szerezve kvótát. Az olimpiáról egy arany, egy ezüst és egy bronzéremmel tértem haza. 

– Meséljen az olimpiáról! Milyen érzés volt tizenhat évesen kijutni, és magyar színekben versenyezni, a hazáját képviselni?

– A sikerek ellenére nagyon nehéz időszakként éltem meg ezt. A túlterheléstől eltörött a bokám, és törött csonttal csináltam végig az olimpiát. Fáradásos törés volt, már hetekkel korábban éreztem, hogy valami nincs rendben a bokámmal. Argentínában aztán épp a verseny előtt odáig fajult a dolog, hogy nem nagyon tudtam lábra állni. A kvalifikáción úgy mutattam be a gyakorlatom, hogy ki kellett hagynom a bemelegítést. Ennek ellenére bekerültem a talajdöntőbe.

Ami ott történt, az hatalmas ajándék volt a Jóistentől: annyi fájdalom és küszködés árán végül ezüstérmet tudtam szerezni.

A mai napig érzem a bokámban a fájdalmat, azóta sem jött helyre teljesen, de akkor, ott tudtam, hogy azokon a pillanatokon múlik sok évi munkám, és képes voltam arra, hogy a fájdalom helyett a gyakorlatra koncentráljak. 

– Melyik a kedvenc szere? 

– Korláton és nyújtón vannak szép sikereim, bár mind a hat szeren tornázom. Nyújtón vagyok ifjúsági Európa-bajnok, többszörös világkupaérmes és junior világbajnoki harmadik helyezett.

– A szülei el tudják kísérni a nagyobb versenyekre?

– Argentínába, az ifjúsági olimpiára a szüleim is eljöttek. Egy egyházi kapcsolatnak köszönhetően tudtak kiutazni velem a versenyre.

– Fontos Önnek, hogy ott legyenek a döntő fontosságú versenyeken?

– Örülök, ha ott vannak, de a verseny alatt csak a feladatra koncentrálok. Utána persze elmegyünk ünnepelni, beülünk valahová, sétálunk egyet, átbeszéljük a történteket.

– Szokott imádkozni a versenyek előtt?

– Minden verseny előtt imádkozom, ez nagyon fontos nekem.

Nem elég, ha fizikálisan a legjobb állapotban vagyok, lelkileg is Isten kezébe helyezem magam a nagy erőpróbák előtt.

– A tavalyi éve volt az első, amikor már felnőttként versenyzett, és elindult a világbajnokságon is. Mit jelentett átlépni az ifjúsági versenyzők közül a felnőttek mezőnyébe?

– A tavalyi versenyszezonom szerencsére nagyon jól sikerült, életemben először indulhattam felnőtt világbajnokságon. Húszévesen a felnőttmezőnyben, igazi klasszisok között is sikerült megszereznem egyéniben a tizenötödik helyet. Az Európa-bajnokságon csapatban a hatodik helyen végeztünk, és két világkupaérmet is szereztem a tavalyi évben. 

– Kik azok a tanárai, edzői, akiknek a leginkább hálás?

– Mindenekelőtt a családom végtelen támogatásáért és türelméért tartozom hálával, és nagyon sokat köszönhetek az edzőmnek, Nagy Zoltánnak, aki kezdetektől fogva foglalkozik velem. Hatalmas élmény, amikor korábbi példaképeimmel kerülök össze egy-egy versenyen. Tavaly például David Belyavskiy volt az egyik versenytársam, az orosz tornász, akinek a teljesítményét hosszú éveken át csak a televízió képernyőjén keresztül csodálhattam.

– Mik a tervei a közeljövőben?

– A legfontosabb tervem, amire tizennégy éve készülök, hogy jövőre kijussak a párizsi olimpiára.

– Meddig szeretné folytatni a sportpályafutását? És hogyan képzeli el az életét azután?

– Egyelőre nincs elképzelésem arról, hogy mihez kezdek majd a sportkarrierem után. Ameddig csak lehet, versenyezni szeretnék.

Nem gondolkodom nagy távlatokban, mindig a következő feladatra koncentrálok.

– Mit gondol, a szorgalom vagy a tehetség fontosabb a versenysportban? 

– A tehetség önmagában nagyon kevés, szorgalom nélkül semmit sem ér. Sok olyan versenyzőt láttam, akik talán kevésbé voltak tehetségesek, de mert nagyon kitartóak, az évek végül őket igazolták. A tornában persze számolni kell a sérülésekkel, egy rossz mozdulat, és akár egy pillanat alatt véget érhet az ember hosszú évek alatt felépített karrierje. Nekünk mindennap száztíz százalékot kell beletennünk az edzésekbe.

A fizikai adottságaimat, a tehetségemet és a szorgalmamat továbbra is igyekszem úgy ötvözni, hogy elérhessem a megálmodott sikereket, és mindehhez Isten segítségét kérem. 

Szerző: Bencze Zsuzsanna  

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 19-i számában jelent meg.