„Van itt egy Benjámin nevű kis újszülött, aki ránk vár” – Családi történet az isteni gondviselésről

Nézőpont – 2023. december 30., szombat | 20:00

Gyerekkorukban ismerték meg egymást, néhány évvel később pedig már jegygyűrű volt Timi ujján. Három gyermekük született, sorban egymás után. Mindig úgy érezték, mindaz, amit kapnak, kegyelem. A szép család, a kis kertes ház – semmi sincs véletlenül. Ezért mindig is gondoltak arra, hogy egyszer ők is szeretnének segíteni valakin.

Legkisebb gyermekük öt évvel ezelőtt, egyik pillanatról a másikra érkezett meg az életükbe. És felforgatta a Gulyás család mindennapjait.

Amikor három gyermekük közül a legkisebb óvodás lett, Timi félállásban visszament tanítani a munkahelyére, s közben egyre többet foglalkoztatta a jövő, a hogyan tovább kérdése. „Éltük a boldog, háromgyerekes családi életünket, és közben volt bennünk egy érzés – ami máig sem múlt el –, hogy amink van, azt nem véletlenül kaptuk, és ha lehetőségünk adódik rá, miért ne segítenénk valakin.” Az ismeretségi körükben több rokonszenves példát láttak a nevelőszülői hivatásra. A döntést, hogy magukhoz vegyenek egy kisgyereket, végül akkor hozták meg, amikor Timi egy műsorban arról hallott, milyen sok a családból kiemelt gyermek, és milyen kevés a nevelőszülő. „A kocsiban ültem, akkor is éppen a nevelőszülőségen gondolkoztam. Bekapcsoltam a rádiót, pedig egyébként sosem szoktam, és pont ez volt a téma. Elrettentő számokat mondtak.”

Nem sokkal később férjével, Csabival együtt elvégezték a nevelőszülői képzést, amelynek a végén nyilatkozniuk kellett, hány és milyen korú gyermeket vennének magukhoz. „A házunk mérete miatt csak egy gyerek fért el nálunk. Hároméves vagy idősebb, egészséges gyermeket jelöltünk meg. Úgy gondoltuk, így talán kevésbé lesz nehéz. Beírtuk azt is, hogy csak később, egy-két év múlva lesz aktuális, hogy magunkhoz vegyünk valakit. Szerettünk volna várni, amíg a gyerekeink önállóbbak lesznek.”

Néhány nap múlva, csütörtök délután két órakor megszólalt a telefon. Timi tisztán emlékszik a pillanatra. „Van itt egy Benjámin nevű kis újszülött a kórházban, és ránk gondoltak, mert minden stimmel – kezdte a telefonáló. – Hétfőn menjünk, és vegyük át az újszülöttünket – mondta. Ne haragudjon, de biztos mi vagyunk ezek? Milyen újszülött, milyen kórház? Nekünk egy kiságyunk sincs! Teljes képtelenségnek tűnt, meg kell hogy mondjam. Felhívtam Csabit, hogy itt egy gyerek ránk vár…” 

Egy kórházban hagyott gyermekről volt szó, egy rossz útra tévedt fiatal, hajléktalan anyuka kisfiáról.  „Nagyon meglepődtünk. Végül két óra gondolkodás után igent mondtunk. Úgy voltunk vele, ez biztos nem véletlen. Ráadásul milyen szép bibliai neve van! Benjámin, a legkisebb… A szerencse fia!” Később kiderült, valóban szerencsére, vagy inkább az isteni gondviselésre volt szükség már a szülésnél is ahhoz, hogy a kisfiú életben maradjon.

Mint amikor egy lejtőn gyorsul a szánkó, Timi ehhez tudná hasonlítani az első heteket, hónapokat. Benji első pillantásra egészségesnek tűnt, de hamarosan kiderült, mégsem az. Édesanyja véréből Hepatitis C-vírusfertőzés igazolódott, Benji májfunkciós értékei pedig még hónapokkal később is nagyon rosszak voltak. „Soha nem hittem volna, hogy a májműködés így látszik a bőrön; néha sárga volt a színe, néha vörösesbarnás, máskor kék, és csak ritkán normális. Nagyon rosszul nézett ki.

A környezetünkben élők ezt akkor nem mondták, csak utólag csodálkoztak, hogy ez a gyönyörűség lett abból a gyerekből” – meséli Timi. A kisfiúnak még a mai napig nem merték megmutatni a róla készült első fotókat.

Két kiló húsz dekával született, és ebből még fogyott is a kórházban. A születése után PTX-e (légmell – a szerk.) volt, oxigénkabinban töltötte az első hetet, antibiotikumot kapott. Az etetés sokáig kész rémálom volt, mert Benji nem tudott nyelni, meséli Timi.

Amikor a Hepatitis C-fertőzés kiderült, nagyon megijedtek. Innentől kezdve már nem egy veszélytelen vállalkozás volt számukra a nevelőszülőség; a gyerekeket is be kellett avatniuk a Benji állapotával kapcsolatos kérdésekbe, és felkészíteni őket arra, hogy a kisfiút másként kell ellátniuk, mint egy egészséges csecsemőt. Timi azt meséli, ha ekkor lett volna lehetőségük erre, biztosan visszaadják Benjit. „A gyerekekkel minden este téma volt, hogy most akkor mindannyian meghalunk-e. És most halunk-e meg, vagy majd tíz év múlva. Nagyon nehéz időszak volt. Azt gondoltam, teljesen őrült vagyok, kellett-e ez nekünk egyáltalán, mibe viszem a családot...” Egy évvel azelőtt csodával határos módon, egy karcolás nélkül megúsztak egy autóbalesetet. Egy szarvas ugrott eléjük az úton húsvéthétfőn este, az autó totálkáros lett, nekik azonban semmi bajuk nem esett. „A helyszínelők és a vadőr nem hittek a szemüknek, azt mondták, nem létezik, hogy ebből a kocsiból élve kiszállt bárki.” Timi emiatt úgy érezte, ha meg kellett volna halniuk, már meghaltak volna akkor és ott, de Isten ezek szerint mást tervezett számukra. Ez tartotta benne a lelket. 

Négy hónapos volt Benji, mire valamennyire megnyugodtak, és kezdett kialakulni a napi rutin. De nem sokáig élhettek nyugalomban. A csecsemőkori csípőszűrésen kiderült, Benjinek hiányzik a csípőcsontja. „Felvázolták, hogy ha tényleg úgy van, ahogy látják, akkor ez a gyerek nem fog tudni járni.” Nem tudtak mást csinálni, csak várni, imádkozni és reménykedni. A nevelőszülői tanfolyamon kapott tanácsba kapaszkodtak: „Timikém, árkot akkor kell ugrani, amikor ott az árok. Ez volt a legjobb tanács, amit valaha kaptam. Azóta is sokszor eszembe jut, hogy felesleges előre aggódni olyan dolgok miatt, amikre amúgy sincs befolyásunk.” 

Amikor fél év múlva visszamentek kontrollra, tökéletes lett a vizsgálat eredménye, és később Benji megtanult járni – kétszer is, mert tizenöt hónaposan egy esés következtében eltört a combcsontja. A sok nehézség és megpróbáltatás nem hagyott nyomot a kisfiún. „Életvidám, mosolygós, életigenlő gyerek volt, soha nem sírt, mindenben megtalálta, hogy mi a jó.

Benjit receptre kellene felírni szomorúság ellen, és ahogyan az akadályokat veszi, az egyenesen tanítanivaló!” 

Timi azt meséli, mindvégig nagyon sok segítséget kaptak. A család és a gyülekezet rendületlenül imádkozott értük, barátok és vadidegenek is mellettük álltak. „Az emberekről alkotott képem sokat változott, már nem gondolom, hogy a magyarok búval béleltek, és senkin nem segítenek. Rengeteg az olyan ember, aki segít, ha tud.” Megtapasztalták, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal, a legreménytelenebb helyzetben is van tovább, van remény Istenben.

Közben mindvégig ott lebegett a fejük felett, hogy Benjit bármikor elvihetik. A kisfiú talált gyerekként lett anyakönyvezve, ezért könnyen örökbeadható lett volna. Ha egészséges. De egy beteg, problémás kisgyerek senkinek sem kell, és amikor Timiék a miértekre keresik a választ, úgy érzik, a sok nehézséget talán azért kapták, hogy Benji velük maradjon. Az, hogy örökbe fogadhatták a kisfiút – mert egy idő után már úgy érezték, olyan, mintha mindig is a családjuk tagja lett volna, és nem tudnának megválni tőle –, csodával határos, ugyanis a törvény nevelőszülőknek nem ad erre lehetőséget. Ebben az esetben viszont a szakértők úgy döntöttek, Benjinek az őt befogadó Gulyás családban van a legjobb helye.

Nem terveznek előre, kegyelemből élnek és napról napra. Benjivel kaptak egy csomagot megoldandó feladatokkal, amelyek hosszú távúak.

A Jóisten ismer minket annyira, hogy nem egy wellnesshétvégét ajándékozott nekünk, hanem egy kalandpark-belépőt.”

A nagy „Benji-kalandból” pedig nagyon sokat tanulnak. „Fura kimondani, de szerintem egyik gyerekünk sem kötődik hozzám ennyire biztonságosan és szorosan. Mindegyikük érzékeny és magas az érzelmi intelligenciájuk, de Benjit egyik sem múlja felül. Egy tekintetemből levesz mindent” – mondja Timi, és hozzáteszi, úgy érzi, az együtt átélt sok nehézségnek is köszönhető, hogy ilyen szoros kapocs alakult ki közöttük. Azt meséli, mint ember és mint pedagógus is sokat változott, türelmesebb és megértőbb lett Benji hatására. „Sokkal árnyaltabban látom a képet, jobban tudom értékelni az apró sikereket, mert Benjinél tapasztalom, hogy még az egészen egyszerű dolgokban is mekkora munka van. Jobban tudok segíteni a tanítványaimnak is, mióta Benji az életünk része lett.” 

Míg az első évben orvosról orvosra jártak a kisfiúval, most fejlesztésekre hordják. Nem azért, mert nem fogadják el olyannak, amilyen, hanem azért, hogy megnézzék, még mi lehet belőle. Benji értelmileg nincs elmaradva a kortársaitól, de a figyelmét nagyon rövid ideig tudja összpontosítani. „Sok a kérdőjel. De érezzük a gondviselést abban is, amilyen szakemberekhez kerülünk.” Timi korábban maximalistának tartotta magát, most már vallja: nem kell tökéletesnek lenni, nem kell mindenkinek megfelelni. „Hogy a pohár félig üres, vagy félig tele van, az nagyrészt szemlélet kérdése, és míg az előbbi lefelé húz és megakaszt a fejlődésben, addig az utóbbi szárnyakat ad.” 

Benji egyik kedvenc meséje a Babszem Jankó. „Múltkor azt kérdezte, hogy mi eladnánk-e őt. A mesében ugyanis eladják a kisfiút, és felmerült benne a gyanú, hogy ez előfordulhat egy gyerekkel. Azóta mindennap felhozza ezt, most tudatosult benne, lehet olyan, hogy valaki elkerül abból a családból, ahová született.”

A családban a most tizenhat éves Johannához különösen közel áll Benji, úgy érzi, a három testvére közül ő hasonlít rá a legjobban. Nagy álma, hogy egyszer ő is örökbe fogadhasson egy kisgyereket. A Gulyás családban mindenki játszik valamilyen hangszeren, Benji is nagyon szereti a zenét. Amikor elkezdett mászni, a zeneiskolában mindig ahhoz az ajtóhoz ment, ahonnan a zenét hallotta.

A karácsony is ilyen zenés, éneklős, vidám ünnep náluk. „Közösen díszítjük a fát, nálunk nem az angyalka díszít. Próbálunk a valóságra koncentrálni, arra, hogy Megváltónk született, és megélni ezt a csodát.”

Benji féléves volt az első karácsonyán. Egyik nap Timiék átmentek az utcában lakó barátaikhoz, sokáig beszélgettek, a gyerekek játszottak, a kisfiú pedig közben elaludt. „A többi gyerek ott szaladgált körülötte, féltettük, ezért a mózeskosárban alvó babát beraktuk a karácsonyfa alá. Mintha a kis Jézus öltött volna testet! Akkor is éreztük már ajándék voltát… Teljes valóságában még nem is mertük elmesélni neki, honnan indult.”

Fotó: Merényi Zita

Szendéné Kiss Nóra/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria