Aki legyőzte az anorexiát – Interjú Gersei Csengével

– Több ezer fiatal hallotta a tanúságtételed a közelmúltbeli eucharisztikus ifjúsági napon, a Forrásponton. Mi történt veled? Hogy jutottál el a Forráspontig?

– Kiskoromban sokat bántottak a külsőm miatt, ennek következménye volt az anorexia, melyet hat évvel ezelőtt diagnosztizáltak nálam. A betegséget Isten segítségével és a Pure program (fiatal lányoknak szóló, tudatos életvezetés kialakítását és a nőiesség helyes megélését segítő keresztény szellemiségű program – a szerk.) által sikerült leküzdenem. Természetesen jártam terápiára, és nagyon sokat segített a családom is. A tényleges gyógyulásom viszont akkor kezdődött, amikor – bár már testileg épülgettem – lelkileg elértem életem eddigi legnagyobb mélypontját. Akkor kiáltottam Istenhez, és Ő válaszolt. Sorra hozta az életembe azokat a megoldásokat, azokat az embereket, akik által meg tudtam gyógyulni. Ilyenek voltak családtagjaim, a Pure és a terápiát vezető orvos. Az anorexiából öt év alatt gyógyultam meg, de utána sokáig nem beszéltem arról, hogy velem ez megtörtént. Pedig bennem volt a szándék, csak én makacsul azt mondogattam magamnak, hogy senki sem tudná levonni a történetem tanulságait, nem mondanék semmi új dolgot, amúgy sem vagyok rá alkalmas – akkor most minek? Pár hónappal később elkezdtem imádkozni azért, hogy hadd legyek só és világosság az emberek életében, mert a barátaim többsége nem ismerte azt az Istent, akivel nekem kapcsolatom volt. Elkezdtem imádkozni csak ezért, viszont Isten ezt a só és világosság dolgot kicsit másként gondolta. Így történt az, hogy megkeresett a Pure: leültünk a vezetőkkel beszélgetni, mi lenne, ha a programban részt vevő lányoknak tartanék tanúságtételt arról, amin keresztülmentem. Igent mondtam, bár nagyon féltem. Úgy gondolom, ez a pont volt a mérföldkő az életemben: innentől kezdtem el felvállalni, hogy anorexiával küzdöttem, és azt, hogy Isten mekkora csodát tett az én életemben azzal, hogy meggyógyított. A velem történtekről egy éve beszélek nyilvánosan, fél éve került fel a tanúságtételem a YouTube-ra, akkor kezdtem el írni Instagramon is. Rá kellett jönnöm, hogy rengeteg fiatalnak tudtam és tudok a történetemmel segíteni mind a mai napig. Ha pedig Istennel képes vagyok rá, akkor miért ne folytatnám? Így jutottunk el a Forráspontig.

– A szüleid tudtak arról, hogy téged gúnyolnak az iskolában?

– Szóltam a szüleimnek, ők pedig próbáltak támpontokat adni, segíteni abban, hogy a gúnyolódásokat hogyan kellene kezelnem. Sőt, általános iskolás koromban anyukám még be is ment ahhoz a lányhoz, aki bántott. Nyilván arra vonatkozóan, hogy ezzel hogyan küzdjek meg lelkileg, sajnos nem tudtak tanácsot adni. Ez a helyzet már szakembert kívánt volna, de nem gondolta volna sem apukám, sem anyukám, sem én, hogy az, hogy ezt nem tudtam belül kezelni, ekkora problémát fog okozni később. A felszínen letudtam a gúnyolódást azzal, hogy konkrétan felvállaltam, hogy „igen, én duci vagyok, bármit mondasz, semmi gond nincsen, ez csak téged minősít”. Közben belül ugyanúgy bántott.

– Mikor volt az a pont, amikor rájöttél, hogy ez így nem mehet tovább, és Istenhez kiáltottál?

– Két pont volt, az egyik maga a tudatosítás, a másik pedig egy lelki történés. A tudatosítás alatt azt értem, hogy amikor a szüleim már nem tudtak hatni rám, hogy felhagyjak az önrombolással, elvittek pszichológushoz. A pszichológus szembesített azzal, hogy a tetteimnek következményei is vannak: ha ezt tovább folytatom, akkor nemcsak családom nem lesz, hanem egészséges életem se. Kicsit megfagyott bennem a vér. Nem is gondoltam volna, hogy az „ártatlan” fogyókúra miatt akár még meg is halhatok. Ekkor jutott el a tudatomig az, hogy mit is csinálok igazából.

A másik pont az volt, amikor sok hónapnyi terápia után lelkileg is elkezdtem érezni, hogy rossz nekem, amit teszek. Azt mondtam Istennek, hogy nem bírom, ahogyan a fejemben „két ember beszél”: az, aki azt mondja, hogy tovább kell fogynom, még nem tettem le eleget az asztalra, és ebben az állapotban még nem vagyok elég értékes; és az, aki már tudta, hogy ez egy betegség, egy probléma, amit meg kell oldani, de tehetetlennek érezte magát. Ez a két hang „beszélt” a fejemben folyamatosan, amit én egy idő után már nem tudtam hogyan kezelni. Akkor mondtam, hogy Istenem, én már nem bírom, de te igen, és én ezt az egészet a kezedbe akarom adni. Ez volt az a pont, ami után gyökeresen megváltozott az életem.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a Pure programmal?

– A programról anyukám hallott először, aki elhatározta egy barátnőjével, hogy indítanak egy Pure-csoportot Újpesten. Akkor 14 éves voltam, anyukám szólt, hogy pont nekem való. A két év alatt, amíg a program tartott, annyit kaptam, tapasztaltam és annyira az életem részévé vált a Pure által közvetített életmód, szemlélet, hogy „ott ragadtam” mint önkéntes. Úgy gondolom, hogy amit képviselnek, az a mai világban hatalmas érték.

– Mit gondolsz, miért nem mer segítséget kérni sok nehéz helyzetben lévő fiatal?

– Úgy gondolom, nagyon sokan azonosulnak a problémájukkal, nem is tudnak vele mit kezdeni, inkább beletörődnek, hogy például „én vagyok az osztály lúzere, és ezt érdemlem, mert nem vagyok értékes, és amúgy sem fog tudni engem senki elfogadni”. Ennek a hátterében egyébként nagyon sokszor családi okok állnak. Sokan szerintem bele sem gondolnak, hogy kérhetnek és kaphatnak segítséget.

– Kihez tudnak segítségért fordulni ezek a fiatalok?

– Akit „csak” piszkálnak az iskolában, az még fel tudja ismerni a problémát, el tud indulni egy irányba, kérhet segítséget például az osztályfőnökétől, a szüleitől, az iskolapszichológustól, vagy megkéri a szüleit, hogy vigyék el egy szakemberhez. Akinél ennek hatására viszont kialakult egy mentális betegség, többnyire nincsen tudatában, hogy mit is csinál, akár éhezteti, túlhajtja, esetleg hánytatja saját magát, sőt, a következményekkel sem számol. Sokszor nem is maga a beteg az, aki kéri a terápiát, hanem a hozzátartozói.

– Meddig egészséges a testünkkel, a külsőnkkel való foglalkozás?

– Meg kell találni az arany középutat, ami a mai világban eléggé lehetetlen dolognak tűnik. Általában a két szélsőség szokott megjelenni a nők körében: vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a sok sminkkel vagy a kihívó öltözködéssel lesznek igazán értékesek, szépek, elfogadhatók. Mások viszont azt érzik, az Egyház prűdséget vár el tőlük, esetleg saját maguk vélik úgy, hogy nincs bennük semmi elbűvölő, és ezért eszük ágában sincs megmutatni a szépségüket. Pedig Isten pont azért teremtette a nőket, hogy az igazi szépség nyilvánvalóvá váljék a világban. Azzal, hogy egy nő elfogadja önmagát, és Istenben megtalálja az identitását, a valódi középútra kerül, így lesz képes igazán Isten szépségét tükrözni a jelenlétével. Úgy vélem, addig keressük a szélsőségeket, amíg nincs meg az a biztos pont, aki nem más, mint Isten. A külsőnkkel való foglalkozás addig egészséges, amíg az önértékelésünk a helyén van Istenben. Akkor szokott félrecsúszni, amikor nincs normális kapcsolatunk sem önmagunkkal, sem Istennel, aki azt mondja, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Istennek nagyon fontos, hogy mi, nők csinosak legyünk, hogy szépnek érezzük magunkat, mert azok vagyunk! Az ő szépségét közvetítjük.

Fotó: Merényi Zita

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír