Az Eucharisztia tisztelete 170/10k

A papi rend szentsége és az Eucharisztia misztériuma közötti kapcsolatról szóló elmélkedéseinkben véget ér a püspök és az Eucharisztia misztériuma közötti viszonyról szóló sorozat, amelyet az áldozópapi szolgálat szempontjából folytatunk a következő részekben. 

A püspökszentelés szertartáskönyve tartalmaz egy homíliát, és közli a felszentelő imádságot, amit a felszentelő püspök énekel (egy részét a többi püspök is együtt énekli vele). A homíliában, amely egyrészt a liturgián részt vevő hívőknek és a felszentelés előtt álló püspöknek szól, ezt olvassuk: „Hiszen ő a püspöki szolgálatban nem szűnik meg hirdetni az Evangéliumot, és a hívőknek kiszolgáltatni a hit misztériumait (…) Az Egyházban, amely rád van bízva, légy Krisztus misztériumainak hűséges sáfára, irányítója és őrzője.” A felszentelő imádságban pedig ezt találjuk: „Te, aki fejedelmeket és papokat rendeltél, és szentélyedet sohasem hagytad szolgálat nélkül; neked ugyanis kezdettől fogva úgy tetszett, hogy megdicsőülj azokban, akiket kiválasztottál: (…) hogy legeltesse szent nyájadat, és feddhetetlenül mutassa be neked főpapként az áldozatát, szolgálva neked éjjel és nappal; hogy szüntelenül kiengesztelje orcádat, és felajánlja szent Egyházad adományait. Add meg neki, hogy a Lélek erejében bírjon főpapi hatalmat a bűnök megbocsátására parancsod szerint; hogy kiossza a tisztségeket parancsod szerint, és feloldjon minden köteléket azon hatalommal, amelyet az apostoloknak adtál;

legyen kedves előtted szelídségben és tiszta szívvel, miközben felajánlja neked a jó (kellemes) illatú áldozatot,

Fiad, Jézus Krisztus által.” (De ordinatione, 12. 20–23. o.)  

Az idézett szövegek mindegyikének bőséges bibliai forrásai vannak: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő azt felelte: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! Erre azt mondta neki: Legeltesd bárányaimat! Majd másodszor is megkérdezte: Simon, János fia, szeretsz-e engem? Azt felelte: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15–17; vö. Ez 34) Péter megbízásának elbeszélésében a nyáj legeltetése a püspökszentelés szertartásának egyik központi motívuma. A bűnök bocsánatának szolgálata emlékezetünkbe idézi János és Máté evangéliumának szakaszait: „És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,22–23; vö. Mt 16,18–19; 18,18)

Bizonyos az is, hogy az eddig sokszor idézett zsinati szövegek tartalma is visszacseng a felszentelő imában (vö. LG 20–27).

A püspökszentelési szertartás imáiban megjelenő fogalmak: sáfár, irányító, őr, főpap a Szentlélek erejében azt hangsúlyozzák, hogy

a püspök elsősorban nem személyes hatalom birtokosa, hanem a Krisztus-misztérium szolgája:

„Te pedig, legkedvesebb testvérem, akit az Úr választott ki, vedd fontolóra, hogy emberek közül vétettél, és az emberekért rendeltettél azokban a dolgokban, amelyek Istenre vonatkoznak. A püspökség ugyanis nem tisztség, hanem munka (szolgálat) neve, és a püspöknek inkább hasznára kell lennie másoknak, mintsem uralkodni fölöttük (magis prodesse quam præesse oportet). Mert aki nagyobb – a Mester parancsa szerint –, legyen olyan, mint a kisebb; és aki elöljáró, legyen (olyan), mint a szolga.” (De ordinatione, 11. o.) A püspökség nem pusztán hivatal, hanem Krisztus szolgáló jelenléte az Egyházban, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28). A püspök szíve akkor marad ép, ha a szolgálatát nem a feladatok súlya, hanem az Áldozat szeretete tartja össze. Az oltárnál mindennap újra el kell engednie az irányítás vágyát, az eredményekhez való ragaszkodást, s oda kell tennie magát a paténára, a kenyér mellé, hogy Krisztusban kimondja szolgálata és élete misztériumát: „Ez az én testem, amely értetek adatik.”

A püspök hivatása a tanítás, de ezzel együtt a tanítás szerinti átalakulás is: Krisztus hasonmásává lennie a megtört kenyérben. 

Midőn papjaival bemutatja a legszentebb áldozatot, valójában azt ünnepli, hogy egyetlen áldozat van, amely mindnyájuk életét értelmezi.

Az eucharisztikus egység nem hatalmi struktúra, hanem lelki szövet, amelyben mindenki másért él. A püspök lelki egyensúlyának forrása az oltár. Az oltárra helyezett kenyér és bor az élet teljességét hordozza: örömöt és fáradozást, hűséget és sebeket. A püspök, amikor bemutatja az áldozatot, önmagát is odahelyezi, csendben, szavak nélkül; itt tapasztalja meg újra és újra: nem ő tart a kezében mindent, hanem valójában Krisztus tartja őt. Az Eucharisztia a püspök igazi otthona, életének forrása és csúcsa. E szavakban – „Vegyétek és egyétek” – Krisztus önátadását éli meg, és engedi, hogy általa ő maga is másokért adassék.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír