Az Eucharisztia ünneplése 152.

Az úrnapi zsolozsma reggeli dicséretének második zsoltára a 149. zsoltár, amelyet az alábbi antifóna keretez: A győztesnek rejtett mannát és új nevet adok, alleluja. A Vincenti dabo manna kezdetű, 5. módusú antifóna szentírási forrása a Jelenések könyve: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak.

A győztesnek elrejtett mannát adok, és egy kis fehér követ adok neki, a kis kőre írva pedig új nevet, amelyet senki sem ismer, csak az, aki kapja.” (Jel 2,17; vö. Kiv 16,32; Zsolt 78,24; 2Makk 2,4–8). 

A Zsoltárok könyvének utolsó előtti himnusza, a 96–98. zsoltárok mintájára, a fogság utáni időkben keletkezhetett, liturgikus célra szerkesztették, és az úgynevezett hallél zsoltárok közé tartozik. Jellegére nézve erősen nemzeti színezetű himnusz, amelyben Isten népe hálát ad az Úrnak, amiért győzelemre vezette ellenségeivel szemben. A zsoltár az első felében az Urat mint Izrael alkotóját és győztes királyát magasztalja, a második rész magáért a győzelemért dicséri. Miként a 33. és a 96., valamint 98. zsoltár esetében, a zsoltáros a szeretetéhez hűséges közösséget (vö. Zsolt 149,1.5.9) új ének éneklésére szólítja, s ez egyúttal a megújulásra való felhívás is (vö. 1Sám 6,7). Erre hivatkozik a Jelenések könyvének szerzője is: „Egy hangot hallottam az égből, amely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és mint a mennydörgés, s a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfákon játszó hárfásoké. Új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről.” (Jel 14,2–3; vö. Jel 5,9)

A dicsőítő éneklés egyben hálaadás Isten népéért végbevitt szabadító szeretetéért, amely szeretetet mindennapi cselekedeteikben, most pedig énekben fejezi ki az ünneplő közösség.

Isten szabadító szeretete (vö. Zsolt 29,2; 62,8) valójában dicsőségének megnyilvánulása, de nem pusztán mint isteni cselekvés, ő maga a Dicsőséges. 

A választottak azáltal részesülnek a Dicsőséges életében, hogy ő megszabadítja őket az ellenségtől, amint írva van (vö. Iz 45,14; 65,6; Dán 7,10), sőt az Úrral együtt ők ítélik meg a világot: „Vagy nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni?” (1Kor 6,2)

A fent mondottakat az antifóna szövegének kontextusában értjük meg:

az Eucharisztia a rejtett manna, a fehér kőre írt név, Jézus.

„Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,9–11; vö. Jel 3,12; 19,12) Neki, a Szabadítónak éneklünk új éneket (vö. Zsolt 22,23; 66,16); körtáncot járunk, vagyis ünnepélyes formában fejezzük ki, hogy ő az örömünk forrása, és tanúságunk belőle fakadóan ellenállhatatlan: „Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén mint egy zord harcos. Vissza nem vonható parancsodat hordozta éles pallos gyanánt, ott állt, és betöltött mindent halállal, az eget érte, miközben a földön állt.” (Bölcs 18,14–16; vö. Jel 1,16; 19,13–15)

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír