Az Eucharisztia ünneplése 170/9c

A 4. század elején éles vita alakult ki arról, hogy a szent útravalót megkaphatják-e a bűnbánó hitehagyók. A szigorú, rigorista álláspontot képviselők azt hangsúlyozták, hogy semmilyen esetben sem, még a halál órájában sem kaphatják meg az Eucharisztiát, ha még nem fejeződött be a penitenciatartás bűnbánati időszaka. Az I. Niceai Zsinat (325) 13. kánonja rendezte a kérdést, kimondva, hogy „az utolsó és legszükségesebb viaticumtól a haldoklók nem foszthatók meg”. Szent Ince pápa Consulenti tibi kezdetű, 405. február 20-án kelt levelében így fogalmaz: „de miután a mi Urunk visszaadta a békét egyházainak, a rémület tovatűnésével már az az elhatározás alakult ki, hogy az eltávozókat szentáldozásban részesítsék, és az Úr irgalmassága miatt mintegy útravalóul adják nekik, akik nagy útra kelnek, és nehogy az legyen a látszat, hogy a megbocsátást tagadó novaciánus eretnek keménységét és szigorát követjük” (DH 212). A halál órájában az Egyház mintegy átadja helyét Istennek: törvényei – még a legszigorúbbak is, mint például a kiközösítés – felfüggesztésre kerülnek, mert a halál órája az Úr órája.

Szent Paulinus nolai püspök feljegyezte, hogy Szent Ambrus, aki 397-ben hunyt el, közvetlenül azután halt meg, hogy megkapta a viaticumot: „Bonum viaticum secum ferens” („jó útravalót vitt magával”). Az ilyen példák nyilvánvalóan hozzájárultak a gyakorlat elterjedéséhez: a viaticumot minden kereszténynek meg kell kapnia, aki kéri, lehetőleg közvetlenül a halála előtt, még akkor is, ha már elvesztette az eszméletét. A viaticum kiszolgáltatása nem csupán papok feladata volt, hanem laikusok, férfiak és nők egyaránt szolgáltathatták (DH 216).

A viaticum és a betegek áldoztatása az egyik legfontosabb oka annak, hogy a templomokban őrzik az Eucharisztiát (DH 1645).

A betegek áldoztatásának és a szent útravaló (viaticum) rítusának története a karoling reform (8–9. század) idején két időszakra osztható. Egyrészt láthatjuk az (át)alakulás lassú jellegét és a helyi különbségek jelentős fenntartását. Legalább három tényezőt meg lehet különböztetni, amelyek szerepet játszottak abban a folyamatban, amelynek végén a viaticum az utolsó ünnepélyes szentáldozássá, a betegek kenete pedig a haldoklók utolsó szentségi megkenésévé vált. Először is megfigyelhető a szentáldozáshoz járulás jelentős csökkenése. A 7–8. századtól kezdve a legtöbb keresztény évente csupán háromszor járult szentáldozáshoz. A második tényező, hogy a lelkipásztori feladatok közül egyre több kötődik a pap személyéhez és szolgálatához, miközben a laikusok szerepe egyre inkább háttérbe szorul. A 9. században Reims érseke, Hincmarus már megtiltotta a laikusoknak az Eucharisztia kiszolgáltatását. És van egy harmadik tényező is: Nagy Károly idején három szentséget, úgymond, stabilan az élet végére halasztottak. A keresztények évszázadok óta megszokták, hogy a bűnbocsánat szentségét az életük utolsó pillanataira halasszák. Ebben az időszakban a betegek kenete végső kenetté vált, amelyet haldoklóknak szolgáltattak ki, többek között azért, mert a kenetet csak gyónás után lehetett fölvenni. A viaticum vételének kötelezettsége megmaradt, de egyre inkább a kenet előtt szolgáltatták ki. A végső szentségek sorrendje hosszú ideig fennmaradt: először a bűnbocsánat, majd a viaticum, végül az utolsó kenet. A betegek áldoztatása viszont egyre ritkábbá vált. Ugyanakkor a viaticum valamelyest eltávolodott az agónia pillanatától, és a kétféle áldoztatási forma közeledett egymáshoz. Valójában a viaticum helyet kapott az Ordo ad visitandum et unguendum infirmum szertartásrendjében.

A 12. századtól kezdve a szentáldozást ünnepélyesebb és nyilvánosabb formában vitték a betegekhez: akolitusok kíséretében és csengővel. A liturgikus gyakorlat változásával együtt a jelentés is átalakult. A viaticum vétele elvesztette eredeti, az elhalálozásra való végső felkészülést szolgáló jelentését, és egyfajta második vagy utolsó ünnepélyes szentáldozássá vált. Az eredeti jelentés – „útravaló” és „a feltámadás záloga” – háttérbe szorult. Az 1614-ben V. Pál pápa által kihirdetett római rituálé ezt a fejlődést szentesítette.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír