Az Úr szolgáinak egysége a küldetésben – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait

Mindhárman az egyházmegyei missziós szeminárium nemzetköziségében készültek a papságra. A rendszer a közösségre épít. A növendékek kétágyas szobákban laknak, sorsolás alapján minden évben új szobatársat kapnak, az imateremben kettesével helyezték el a padokat, a missziókba is kettesével indulnak, a feladatokat is párban kapják. „Egyfelől szép és egzotikus a nemzetköziségünk, másfelől a kulturális és az emberi különbözőségek is okoztak súrlódásokat. De a Szentlélek valóban működik, mindig bocsánatot tudtunk kérni, és meg tudtunk bocsátani egymásnak. Nagyon sok szép élményünk volt.

Megéltük, hogy tudunk egységben lenni mi, akik a világ valamennyi tájáról vagyunk összegyűjtve, és ez tényleg egy csoda”

– mondja Mátyás. Geovanny is megerősíti: Ha hétvégén családokhoz megyünk, vagy ha nyáron utazunk, mindig kettesével tesszük, hogy segítsük egymást, hogy testvérekként kapcsolatban legyünk.

Mihályi Mátyás: Szívesen és örömmel lépek a szolgálatba

„Már megszületésemet is a Neokatekumenális Útnak köszönhetem” – kezdi a bemutatkozást Mátyás, aki a legkisebb gyerek a családban. Szülei a '80-as években ismerték meg a mozgalmat, s bár terveikben korábban csak három gyerek szerepelt, végül az Útnak köszönhetően – a közösségben nagy a nyitottság az élet továbbadására – hét gyermeket vállaltak. Itthon maradásuk szempontjából is meghatározó volt a mozgalom. Mátyás meséli, hogy szülei disszidálni akartak, már indulóban voltak, amikor a szomszédjuk, egy idős, magányos néni eltörte a lábát. Úgy érezték, segíteniük kell őt, így elhalasztották az utazást. Ekkortájt történt, hogy az édesanyja a vasárnapi misére betévedt a Kis Szent Teréz-templomba, ahol a Neokatekumenális Út hirdette a katekézissorozatát. A plakát egyik mondata megszólította: „Ha problémád van az életedben, gyere.” Úgy gondolta, neki sok a nehézsége, így elment. Az első néhány alkalom után az édesapa is bekapcsolódott a katekézisekbe, s végül úgy döntöttek, nem utaznak Németországba. „Hogy könnyebb lett-e az életük, nem tudom. Ahogy ők mondják, nem feltétlenül a helyzetük változott meg, hanem az, hogy segítséget kaptak a kereszt hordozásához” – vélekedik a fiuk.

A család rendszeresen járt az Út programjaira, Mátyásnak tizennégy évesen lett saját közössége. „Sokszor hosszúnak éreztem a misét, unatkoztam is rajta, de amikor kamaszodni kezdtem, láttam, mennyit segít, táplálja a hitemet. Tetszett, hogy itt komolyan vesznek.” Kötődése fontos elemeként jelöli meg a közösséget, azt, hogy a mozgalomban testvérként tekintenek egymásra, valamint a személyességet, az aktívabb bevonódást a liturgiába, a pezsgő életet a plébánián. Mátyás, két testvérét követve, a váci piaristáknál végezte a gimnáziumot. „Jó volt a közeg. A tanáraimra felnéztem, példaképnek láttam őket, az osztályközösségem is nagyon összetartott. Szerintem egy gyereknek talán ez a kettő a legfontosabb, persze a színvonalas tanítás sem árt”– mondja.

A papságra való hívást az érettségi évében, 2016-ban, a krakkói ifjúsági találkozón érezte meg. Akkor még eltökélten sportriporternek készült, de már komolyan gondolkodott a hivatáson. Az Út lelkigyakorlatán ő is felállt, amikor azt kérdezték, ki érez meghívást a papságra. Elkezdett hivatástisztázó közösségbe járni. 2017 nyarán részt vett egy lelkigyakorlaton, ahol azt a feladatot kapták, hogy pénz és telefon nélkül induljanak el kettesével, járják az országot egy héten keresztül, csöngessenek be házakhoz, és hirdessék az örömhírt. A hét elteltével aztán ismét fel kellett állniuk azoknak, akik érzik a hívást. Mátyás is megerősítette a szándékát, így szeptemberben már részt vett a közösség lelkigyakorlatán Olaszországban, ahol Egerbe küldték őt szemináriumba.

Mátyás elkezdte a tanulmányait, de közben volt benne egyfajta bizonytalanság, még nem tudta, valóban ez lesz-e az ő útja. „Vonzott a sportriporterség, családra is vágytam, de amikor követtem Isten szavát, akkor éreztem jól magam. Így azt mondtam: ha olyan dologban is tudok jókedvű és boldog lenni, amit nem én akarok, akkor valóban Isten terve számomra a legjobb. Ez lassan megerősített, s negyedévre már teljes szívvel-lélekkel tudtam a papság felé menni.”

Ez a belső út határozta meg papi jelmondatának választásában: „Aki elveszíti értem életét, az megtalálja azt.” Mátyás vallja:

Isten hívott meg, hogy adjam oda az életemet, nem a saját akaratom. Szívesen és örömmel lépek ebbe a szolgálatba.

Ha másoknak tudom adni az életem, akkor Isten beteljesíti azt. Az Úr hívó szava mindennap meghívás számomra. Arra szólít, hogy adjam oda magam a hívekért, a testvérekért, és ő képes életet fakasztani számomra.”

Geovanny Fernando Salazar Herrera: Az Úr a számba adja a szavakat

Az ecuadori Geovanny is a szülei révén került a Neokatekumenális Út közösségébe. A család, részben édesapja tanulmányai miatt, részben a rokonság vonzására, a fővárosba költözött, ahol kapcsolatba kerültek az Úttal. Quitóban a nagyapának volt egy többlakásos háza, itt együtt laktak a gyerekei és családjaik. „Mindig együtt voltunk. Egy napon a nagyapám rosszul lett, és a klinikai halál állapotába került, de visszajött. Ezután kezdett járni az Út közösségébe, a nagynénémet követve. Amikor érezte, hogy meg fog halni, magához hívta az édesapámat, és arra kérte, hogy vigyázzon az egész családra. Édesapám érezte ennek a feladatnak a súlyát, tudta, hogy kell valami kapaszkodó, így ő is elkezdett járni a Neokatekumenális Út közösségébe. A szüleim jártak templomba, de csak vasárnaponként, nem volt szoros a kapcsolatuk az Egyházzal. Polgári házasságban éltek, de egyre elkötelezettebbé váltak a közösségben, és idővel szentségi házasságot kötöttek.”

Geovanny azt is elmesélte, hogy az életük küzdelmes volt, ő mégis gondtalannak érezhette magát, mert tízéves korában saját közössége lett, ahol barátokra talált. Mindig ott volt a szombati szentmisén és a keddi igeliturgián, de gyerekként még nem fordult meg a fejében, hogy pap lesz.  

Azt mondja, kamaszkorában voltak „zűrös dolgai”. Egyszer a barátaihoz csatlakozott, hogy ellopják a vizsgafeladatokat, ezért ki is tették őket az iskolából. A szülei ettől kezdve „óvatosak” lettek, Geovanny nem kapott pénzt semmire, nem mehetett sehová, holott azelőtt nagy társasági életet élt. Így csak a sport maradt neki, a judo, a foci meg a tánccsoport. És az Út közössége, amely még fontosabbá vált számára.

Érettségi után részt vett a riói nemzetközi ifjúsági találkozón. Ezt a közösség lelkigyakorlata követte. Itt merült fel benne először, hogy Isten a misszióra hívja. „Eleinte nem foglalkoztam vele. Elkezdtem az egyetemet, építészetet hallgattam. Egyszer elhívtak egy hivatástisztázó csoportba. Igazából a barátaim miatt mentem. Közben a szüleim Spanyolországban lehetőséget kaptak doktori képzésre, így a testvéremmel magunk maradtunk Ecuadorban. Mindenem megvolt, lakás, pénz, kocsi, szabadság, sok barát, mindennap buli. És mindig ott volt a közösség is, ahová vissza tudtam menni. Újra lelkigyakorlatra hívtak a hivatástisztázó központból. Ekkor nagyon megérintett Isten, és kimondtam: nyitott vagyok a papságra.”

A következő lépés már az az olaszországi lelkigyakorlat volt, amelynek a végén kisorsolják, ki hová kerül misszióba. Geovanny Magyarországot húzta.  2015-ben érkezett hozzánk. Mint mondja, sok nehézségen van túl: a matematika és a fizika után meg kellett küzdenie a filozófiával és a magyar nyelvvel is. „Nehéz volt. Bár láttam, hogy ez Isten terve, ez eleinte nem érdekelt, az első három-négy évben nem tanultam. Átmentem a vizsgákon, de nem vettem komolyan.  Így próbáltam dacolni Isten akaratával.  Olyasmit kellett tanulnom, amit nem szerettem, ezért volt bennem az ellenállás. Isten azonban lassan rávezetett, hogy jó a szeminárium. Sokat adott a missziós év Budapesten, ahol rengeteg ismeretet szereztem, a magyartudásom is megerősödött. A diakónusszentelés előtt az elöljárók úgy érezték, még hiányzik nekem valami, és újabb missziós évre küldtek, Debrecenbe. Az Út közösségéhez tartozó atyánál voltam. Nagyon sokat segített ez az időszak” – meséli.

Geovanny szeret Magyarországon élni, „érdekesnek” lát minket.  „Már otthon vagyok vendég. Nekem itt van a családom, az Út közösségében.” Papi jelmondatát Jeremiás könyvéből választotta: „Mielőtt megformáltalak az anyád méhében, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.”

Sokszor ellenálltam, Isten mégis hívott, ő vezet ezen az úton. A folytatásban is megerősít, Isten megígéri, hogy a számba adja a szavakat. Nekem, akinek nehéz a nyelv, ez sokat jelent”

– vallja Geovanny.

Luidimar Herrera Acacio: Isten mindig válaszol, ha hozzá fordulunk

Luidimar Venezuelából érkezett. Családjával egy olyan félszigeten lakott, ahol egész évben harmincöt-negyven fok meleg van. Szerencsésnek mondja magát, hiszen együtt élhettek a szüleivel és a testvéreivel, biztosított volt a megélhetésük, mert édesapjának volt munkája. Nehéz feladatot végzett, egy olajfinomító tartályait festette. „Mindig dolgozott” – mondja visszaemlékezve. A szülők katolikus szellemben nevelték a három testvért, édesanyja minden vasárnap elvitte őket a misére. Luidimar itt találkozott a Neokatekumenális Út katekézishirdetésével. Édesanyja és nagymamája is elment az első alkalomra, s hamar elköteleződtek. Édesapja is kíváncsi lett, hova jár a felesége, egyszer megnézte, és ő is ott ragadt, majd a gyerekeket is vitték a szentmisékre. Luidimar ekkor hatéves volt, azóta tagja az Útnak. Egy idő után a szülei elmaradtak a közösség alkalmairól, de nagymamája és nővére vele együtt kitartott.

Luidimar egy szalézi iskolában tanult, részt vett az iskola hitéleti programjain, de közössége továbbra is az Út volt. Amikor leérettségizett, dolgozni kezdett. A lelkigyakorlatokon rendre hallotta a kérdést, hogy ki az, aki hívást érez a papságra. „Eszemben sem volt ilyesmi. Könyvelőként jól fizető, magas presztízsű állásom volt egy nagykereskedőnél. Öt ember főnöke voltam, és kezdtem eltávolodni az Egyháztól” – meséli. A közösségbeli testvérei aztán elhívták egy ifjúsági találkozóra, amit párhuzamosan tartottak a krakkóival. Mindenféle kifogást keresett, nem akart menni, de végül beadta a derekát, és részt vett a találkozón.

Az egyik pap előadása szíven ütötte. Arról beszélt, ő azóta boldog, amióta igent mondott Istennek. 

Luidimar úgy érezte, ő is ezt a boldogságot akarja megtapasztalni, és amikor kérdezték, ki akar szemináriumba menni, ő is felállt. 

A következő lépés az olaszországi lelkigyakorlat volt, de Luidimar újra kifogásokkal fogadta a hívást, mondván, se pénze, se útlevele nincsen. Az atyák és egy katekétacsoport segítségével aztán meglett az útlevél, és összegyűlt a pénz is. A lelkigyakorlaton azért imádkozott Istenhez, hogy olyan helyre küldjék, ahol spanyolul beszélnek, és ami messze van az otthonától. Szerette volna, ha valóban Istenre hagyatkozva kell megállnia a lábán. Magyarországra került, ami elég messze van a hazájától, de a nyelvvel meg kellett küzdenie.  „Amikor a magyar ember külföldivel találkozik, tapasztalható benne egyfajta zártság, de ha meghallja, hogy magyarul szólnak hozzá, akkor megnyílik” – mondja. Luidimar kilenc éve él hazánkban. Eger mellett hosszabb időt töltött már Budapesten is, a Kis Szent Teréz-plébánián végezte a missziós évét.

Papi jelmondatával – „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” – azt akarja kifejezni, hogy Isten vezette, ő hívta el a papságra, holott ő minden erejével el akarta kerülni ezt.

Isten megmutatta nekem, ha az ember gyenge is, elég, ha engedni, hogy Isten vezesse. Ő mindig válaszol, amikor hozzá fordulunk.

Nagyon jó, hogy megtapasztalhattam ezt.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 29-i számában jelent meg.