Cesare Zucconi: Keressük a békét és támogassuk a szenvedő ukrán lakosságot!

– A Sant’Egidio közösség képviseletében vett részt a pannonhalmi konferencián. Hogyan vált egy keresztény közösség, amely a szegények barátja, a béke ügyének képviselőjévé?

– A Sant’Egidio alapítója, Andrea Riccardi gyakran mondja, hogy a háború minden szegénység anyja. A békéért dolgozni tehát azt jelenti, a szegényekért dolgozni, és a szegényeket támogatni azt jelenti, a békéért dolgozni. Szoros kötelék van a szegényekért és a békéért való elkötelezettség között. Kezdettől fogva, a ’60-as évek vége óta Isten szava és az imádság mellett mindig a szegények voltak a közösség középpontjában. Az évek múlásával egyre jobban éreztük, hogy tenni kell a békéért, főként azután, hogy 1998-ban, kétéves tárgyalási folyamatot követően a Sant’Egidio segítségével megszületett a mozambiki békemegállapodás.

Felfedeztük, hogy keresztény közösségként rendelkezünk a béke erejével, egy gyenge erővel, amely a párbeszéden, a meghallgatáson, az együttérzésen, a hűségen és szakadatlan imádságon alapul, és azon, hogy megérintettük a háború okozta sebeket.

– Nagyon különleges, szinte hihetetlen a mozambiki békekötés története, amelynek kiindulópontja egy kis keresztény közösség elkötelezett munkája.

– Számunkra is meglepő volt. A ’80-as évekről beszélünk, Mozambikot szörnyű polgárháború tartotta rabságban, több mint hét éven át tartott és több mint egymillió áldozattal járt. Néhány találkozás által kerültünk kapcsolatba az országgal, különösen fontos volt az akkori beirai érsek, Jaime Gonçalves barátsága, aki mesélt nekünk országa helyzetéről, ahol háború és óriási éhínség volt. Arra gondoltunk, hogy nem fordíthatjuk el a tekintetünket, találnunk kell egy utat. Először humanitárius segélyeket gyűjtöttünk és küldtünk, osztottunk szét az országban. Ez olyannyira felkeltette az akkori marxista, a Portugáliától való függetlenséget elnyert kormány figyelmét, hogy Samora Machel elnököt meg tudtuk hívni Rómába, és még II. János Pállal is találkozott. Ő jól ismerte a kommunistákat, és tudta, hogyan kell tárgyalni velük. Matteo Zuppi – ma bolognai érsek, az Olasz Püspöki Konferencia (CEI) elnöke és Ferenc pápa humanitárius követe az orosz–ukrán háborúban –, aki akkor a Sant’Egidio közösség fiatal papja volt, elment az erdőbe, hogy találkozzon az ellenzék, a gerillák vezetőivel. Őket is meghívtuk Rómába, és szép lassan, sok találkozás, beszélgetés után a kormány és az ellenzék delegációi sok-sok év után először tárgyalóasztalhoz ültek a római Trastevere negyed egykori kolostorában, amely a Sant’Egidio közösség székhelye. XXIII. János módszerének nevezzük, amit alkalmazunk: nem arra figyelünk, ami megoszt, hanem azt keressük, ami egyesít. Hosszú folyamat volt, sok nehézséggel találtuk szembe magunkat, közös nyelvet kellett találniuk a feleknek, bízniuk kellett egymásban, hogy megértsék: ha szeretik az országukat, akkor rá kell találniuk a béke útjára, a békés jövő felé vezető útra. A tárgyalások 27 hónapig tartottak, míg elérkeztünk 1992. október 4-hez, amikor a békeszerződés aláírása véget vetett ennek a rettenetes konfliktusnak.

– Mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a béketeremtés „mesterségében”?

– Összetett folyamat volt a mozambiki béketárgyalás, sok nehézséggel találkoztunk, de a békéhez idő, türelem kell, meg kell hallgatni egymást, hűségre van szükség. Nagyon fontos, hogy miközben a megbeszélések zajlottak a kolostorépületben, mellette a Sant’Egidio-templomban a közösség imádkozott a békéért. Meg vagyunk győződve róla, hogy az imádság képes átformálni a történelmet és a társadalmat. Ezt követően feladatot vállaltunk más konfliktusok megoldásában is, elkezdtünk dolgozni a békéért. Elefántcsontpart, Togo, Guatemala, Közép-afrikai Köztársaság, Dél-Szudán, Csád, Balkán, Albánia… csak néhány példa az elmúlt évtizedekből. Kézműves munka ez, barátságokból, kapcsolatokból, meghallgatásból áll, és nagyon fontos a hűség a helyzetekhez. Nem szabad elfelejteni őket, akkor ott kell maradni a felek mellett, ha nem látszik a békés megoldás útja. A nemzetközi diplomácia színterein gyakran előfordul, hogy a figyelem ráirányul egy helyzetre, aztán elfelejtik és máshová irányul a figyelem. A Sant’Egidio békéért folytatott munkájának az egyik titka a hűség. Számos jellemzője van a békéért folytatott munkának, csak két fontos dolgot említenék.

Az egyik a békére nevelés.

A Sant’Egidio, amely a világ 70 országában jelen van, sokat tesz ezért, a béke iskoláit működteti. A gyerekek, a fiatalok nevelése a békére, az együttélésre elengedhetetlen ahhoz, hogy békés jövőt építhessünk.

A másik fontos dolog a vallások közti párbeszéd.

– Idén Berlinben szervezték meg a 37. vallások közti béketalálkozót. Hogyan látja a párbeszéd mai állását?

– Sok minden történt az elmúlt 37 évben. A Sant’Egidio több tagjával együtt én is ott voltam 1986. október 27-én Assisiben, amikor II. János Pál pápa történelmi találkozóra hívta a nagy világvallások vezetőit, hogy ne egymás ellen, hanem akkor először egymás mellett álljanak és imádkozzanak a békéért. Magunkévá tettük a pápa felhívását, aki azt mondta: a béke nyitott műhely, amely kézműveseire vár; nem csak diplomaták, politikusok, stratégák dolgozhatnak benne, hanem mindenki. Elhatároztuk, hogy évről évre folytatjuk ezt az utat, amit Assisi szellemének nevezünk: a párbeszéd, a tisztelet szellemisége, egymás meghallgatása, a vallások felelősségvállalása a háborúk, a szegénység, a teremtett világ védelme iránt. Hogy a hívő emberek között barátságok alakuljanak és együtt dolgozzanak a háború, a szegénység ellen, a világ számos kihívása előtt. Wojtyła a hidegháború idején hívta össze ezt a találkozót. Egy olyan időszakban, amikor nyugaton azt gondolták, a vallás egyre inkább az egyéni szférába szorul. Nem így történt:

a vallásoknak nyilvános szerepük volt és van, sajnos lehetnek olaj is a tűzre a konfliktusokban, de ha hitelesek, ha képesek visszatérni gyökereikhez, béketeremtők lehetnek.

Ezért dolgoztunk ezekben az években, közel hozva egymástól távoli világokat, amelyek korábban bizalmatlanul tekintettek egymásra, versengtek egymással. Berlinben is azt láttuk, hogy a bizalmatlanság fala leomolhat. Ma már barátság, együttműködés van különböző vallási világok között, együtt küzdenek a békéért, a szegénység ellen, az emberi méltóságért – ez néhány éve még elképzelhetetlen volt. Jó hír ez egy megosztott, háborúkkal teli világban, ahol falakat emelnek.

– Hogyan válhat „az irgalmasság politikai folyamattá”, ahogy előadásában mondta? Reális dolog ez, nem naiv elképzelés?

– A berlini fal története fontos dolgokra mutat rá. Az egyik, hogy az emberi történelemben vannak meglepetések, nem minden látható előre, nem minden a korábbi események logikus következménye. A berlini fal leomlása mindenkit meglepett, magukat a németeket is. A történelemben először történt meg, hogy egy forradalom, egy korszakváltás vérontás nélkül következett be. Sokan tettek ezért, gondolok itt a nagy II. János Pálra, de másokra is. Berlinben hallottuk Angela Kunze tanúságtételét, aki akkor 25 éves volt. 1989 szeptember-októberében Berlinben a fal közelében, a Getszemáni templomban imádkozott, virrasztott, egyre többen lettek. Drezdában, Lipcsében és másutt is elindult ez a békés mozgalom. Kezdetben a rendőrség elűzte őket, éppen akkor ünnepelték az NDK fennállásának negyvenedik évfordulóját, ám végül enyhült a helyzet és leomlott a fal. A kommunista kormány egyik minisztere, látva a békés mozgalmat, imát, a több ezer embert, gúnyosan jegyezte meg: Mindenre számítottunk, de gyertyákra és imára biztosan nem.

Az irgalmasság, a szeretet, az imádság, az erőszakmentes ellenállás képesek mély, fontos változást előidézni a történelemben.

Vannak olyan áramlatok, amelyek nem látszanak, de a mélyben dolgoznak a feszültségek megoldásáért. Sokak imádsága és sokak békés, elkötelezett munkája tartja meg ezeket a mozgalmakat.

– Matteo Zuppi bíboros Ferenc pápa küldötteként ma Ukrajnában keresi a béke útjait. Mit gondol, van remény egy igazságos békére?

– Katonai fronton patthelyzet alakult ki, ami nagyon sokáig eltarthat. Napjaink háborúi végtelennek tűnnek, mint Szíriában, ahol 12 év után még mindig nem ért véget a konfliktus. Tengernyi szenvedést okoz a háború, ne feledkezzünk meg róla, hogy első áldozata maga az ukrán nép: több millió menekült, kitelepített, lerombolt városok, infrastruktúra, a munkanélküliség, gazdasági válság… Hatalmas szenvedést él meg az ország, ennek a figyelem középpontjában kell állnia. Matteo Zuppi missziója főként humanitárius misszió, amint többször is elmondta. Elment Ukrajnába, hogy meghallgassa az áldozatokat, lássa, érintse szenvedéseiket. Moszkvában, Washingtonban, Pekingben járt, ez utóbbi két nagyhatalom döntő fontosságú lehet a megoldásban, most mindenekelőtt abban, hogy megoldjuk azt a humanitárius kérdést, amit az Oroszországba vitt ukrán gyerekek problémája jelent, akiket elszakítottak családjuktól, de a civil foglyok kérdését is, amelyről nem nagyon beszélnek. Nagyon nehéz, hiszen fontos, hogy az agresszor orosz fél és az agressziót elszenvedő ukrán fél közösen lépjenek ennek a humanitárius helyzetnek a megoldásáért. A pápa nem nézheti ölbe tett kézzel, szeretne tenni valamit, és ez így van rendjén, támogatnunk kell a törekvését, nem törődhetünk bele a háborúba, annak tragikus dinamikájába, amely gyorsan vagy lassan, de mindenkit belesodor az erőszak, a pusztítás áramába. Nem csak Ukrajna szenved a háború miatt, a gabonaválságnak globális hatásai vannak, nem is beszélve a környezeti válságról. A környezetvédelemre lassan nem marad erőforrás, mert mindent a fegyverekre költenek.

Merészebben kell keresni a békét, az igazságos békét, egy olyan békét, amit az ukránok elfogadnak. Mindent meg kell tenni, hogy mihamarabb eljöjjön ez a béke.

– Mit tehetünk mi mint Egyház, mint hívők a békéért, hogyan tehetjük magunkévá ezt a távolba tekintő látásmódot? Előadásában idézte Athenagorasz pátriárkát, aki azt mondta, először önmagunkat kell lefegyvereznünk.

A nagy Athenagorasz azt mondta, hogy a keresztény ember egyetlen harcot fogadhat csak el, az önmaga elleni harcot. Meg kell szabadulni a haragtól, a gyűlölettől, ez a legkeményebb harc – mondta. Amit a keresztény egyházak tehetnek, az elsősorban a kitartó imádság Ukrajnáért, fohász a békéért. Hisszük, hogy a mennyei Atya meghallgatja az imáinkat és megváltoztathatja döntését.

A Bibliát olvasva egyértelműen látjuk, hogy Isten együttérez, megrendül gyermekei imádságán.

A másik nagy feladata a keresztény egyházaknak a humanitárius segítség: támogatni kell Ukrajnát, a szenvedő lakosságot, nem csak az országainkba menekülteket, hanem azokat is, akik Ukrajnán belül élnek menekültként. Az ukrán közösségeink, amelyek már az ország 1991-es függetlenség óta több városban jelen vannak, hatalmas és szép munkát végeznek ezen a téren, más európai közösségek támogatásával. Támogatjuk a menekülteket országainkban, Magyarországon is, és emberek ezreinek segítünk Ukrajnában. Azt látjuk, hogy maguk a menekültek felajánlják segítségüket, ez pedig elindít egy nagyon jó dolgot, a szolidaritás áramát, ami nagyon fontos. Nagy befektetés a jövőbe ez a megszülető szolidaritás, ami a humanitárius segítségből születik.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír