Egy lépéssel közelebb egy szebb világhoz – Egy édesanya tanúságtételével épít közösséget Diósdon

– Önkormányzati köztisztviselőként dolgozott, mielőtt szülési szabadságra ment. Mialatt otthon volt a gyerekekkel, elindította a honlapot, amelynek legfontosabb hívószavai közé tartozik a család, a barátok, a keresztény értékek, a lelki táplálék. A mottója pedig a következő: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hogyan kezdődött a MiDió története?

– Eleinte recepciósként dolgoztam, később anyakönyvvezetőként folytattam, és szociális ügyintéző voltam, amikor a második gyermekemmel otthon maradtam. A MiDió ötlete a Balatonon, egy nyaralás alkalmával született meg, majd egy prédikációban hallott korábbi ösztönzés hatására meg is valósítottuk családi összefogással. Az egyik szentmisén ugyanis a pap egyszer arról beszélt, hogy naponta jutnak eszünkbe csodálatos ötletek, de ezekből általában semmi sem lesz, pedig ha megvalósítanánk őket, sokkal szebb világban élhetnénk. Lassan körvonalazódott bennünk egy honlap gondolata, amely Diósd múltjáról, jelenéről és azokról az értékekről szól, amelyek révén ez a kisváros oly sok ember számára válik otthonná.

Az oldal témái között szerepel a családi élet, az anyaság, és van lelki táplálék rovatunk is.

Kerestünk írni szerető barátokat, ismerősöket, és velük együtt készítjük a weboldalt, miközben a csapatunk folyamatosan bővül.

– Bár az oldal egyetlen egyházi közösséghez sem kapcsolódik, számos írása tanúságtétel. Mennyire megosztó ez a határozott értékválasztás?

– Valós ez a nehézség. Még újságíró édesapám is híroldalt képzelt el, és az egyik szerzőnk is megjegyezte egyszer, hogy szerinte túl sok a keresztény tartalom, bár azt is hozzátette, hogy ez nem zavarja. A csapatban sosem volt téma közöttünk, hogy ki hívő és ki nem. Ami lényeges, az a jóindulat. Emiatt még sosem érte kritika az oldalt, sőt az ellenkezőjét tapasztalom. Nem állítjuk magunkról, hogy katolikus oldal lennénk. Bárki előtt nyitva áll az ajtónk, senkit nem akarunk kirekeszteni. De ha az értékválasztásunk miatt elutasítanak bennünket, azt is felvállaljuk. A Lelki táplálék rovatba tartozó írások sok embert megmozgatnak, olyanok is kifejezték a dicséretüket, akik nem hívők.

Sokan megfogalmazzák, mennyire ráéreztünk arra, hogy jónak lenni jó. Hiszem, hogy ez a példa ragadós lesz, mert az emberek alapvetően jók, és szeretnek jót tenni, még ha a világ sokszor az ellenkezőjét sugallja is. 

– Írásaiban gyakran mesél a saját életéről, személyes élményeiről. Hol húzza meg a határt? Mi alapján dönti el, hogy mi az, ami feltárható, másokkal megosztható?

– Sokat gondolkodtam ezen. Tudom, hogy az írással az ember kiadja magát, feltárja a lelkét. Mégis azt hiszem, az őszinteség nagyon fontos, ha ezzel segíthetünk másoknak. Látom azt is, hogy ez akár konfliktusokhoz, ellenérzésekhez is vezethet. A honlappal nem az volt a célom, hogy közzétehessem a személyes írásaimat. A férjemmel alapvetően visszahúzódóak vagyunk, szemérmesek a magánéletünkkel kapcsolatban. Két éve szeptemberben indult el a honlap, és csak márciusban jelent meg az első személyes írásom: egy búcsúlevél, amit a szomszédunknak írtam a halála után. A levelet nem a nyilvánosságnak szántam, de azoktól, akik olvasták, olyan visszajelzéseket kaptam, amelyek hatására úgy döntöttem: másokkal is megosztom. Később sokan írtak, hogy

megérintette őket a szöveg. Volt, aki elárulta, hogy még aznap felhívta egy idős rokonát, akire addig talán nem szánt elég időt, hiszen mindig sietünk valahová.

Az élet nem mindig rózsaszín, a miénk sem az. Mi is sok mindent megéltünk a férjemmel külön-külön és együtt is. Egyszer már mindketten elváltunk (házasságunkat rendeztük), és elvesztettük az első babánkat. Erről például soha nem beszéltem, de a fejemben már van egy írás, amiről úgy érzem, segíthetne azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek.

– Ez nagyon bátor dolog. Katolikus körökben az emberek általában nem szívesen beszélnek a nehézségekről, és sokszor csak a tökéletes számít elég jónak.

– Úgy érzem, ha nem beszélünk a nehézségekről, azzal azt érjük el, hogy sokan inkább távol maradnak az Egyháztól, mert képmutatónak, őszintétlennek gondolják. Sokan úgy vélik, ha katolikus vagyok, akkor rendben kell lennie a házasságomnak. Fenn kell tartanom a látszatot, hogy minden szép és jó. Holott azért, mert keresztények vagyunk, még nem lesz minden könnyű az életünkben.

A kereszténységünk azt jelenti, hogy van kihez fordulnunk. Megtapasztalhatjuk annak az igazságát, hogy aki hisz, annak minden a javára válik, és a nehézség is értelmet nyer számára.

Azzal kell példát mutatnunk, hogy őszintén élünk, elfogadjuk egymást, és nem ítélkezünk. 

– Nem katolikus a közeg, ahonnan jön, de hitvalló keresztényként élnek a férjével. Hogyan jutottak el erre a mély hitre?

– Az egyik nagymamám kérésére megkereszteltek. Elsőáldozó is voltam, de aztán távol maradtam a templomtól. Esténként mindig imádkoztam, de nem gondoltam, hogy ennél szorosabb kapcsolatom is lehetne Istennel. A férjem, Dávid katolikus családban nőtt fel, gyerekként ministráns és cserkész is volt. Őt a kamaszkor távolította el az Egyháztól. Megismerkedésünkkor úgy éreztük, több jel is arra mutat, hogy nekünk együtt van dolgunk. A korábbi életünkre visszatekintve már többször találkozhattunk volna, sok volt a közös pont. Ahogy egymásba szerettünk, abban megéreztük a Jóisten szeretetét, és ettől napról napra mélyült a hitünk. A templomba a kisbabánk elvesztése vitt vissza bennünket. Összeroppantunk a fájdalomtól, és akkor eszembe jutott gyerekkorom plébánosa, Kristóf atya. Elmentünk hozzá, és olyan szeretettel fogadott bennünket, hogy ottragadtunk nála. Vagyis a Jóistennél. Nem azért, mert kötelező, hanem azért, mert jó. Ez nem azt jelenti, hogy most minden könnyű, sőt, kereszténynek lenni egyáltalán nem könnyű. De a nehézségek közepette is észreveszem a mindennapi ajándékokat, és mióta így élünk, folyton azt érzem, hogy ezt másokkal is meg kell osztanom. Az írás jó lehetőség erre. Nehéz úgy írni a hitről, hogy az ne legyen tolakodó, ne az ellenkező hatást váltsa ki. Biztosan sokat kell még fejlődnöm ebben. A legfontosabb talán az, hogy szeretettel álljunk hozzá mindenkihez, mert nem tudhatjuk, hogy mi van egy-egy élet mögött.

– Mi segíti abban, hogy ezt a szeretetteljes viszonyulást naponta meg tudja élni?

– Ezt azokkal a legnehezebb megvalósítani, akik a legközelebb állnak hozzánk. A családban könnyebben elengedi magát az ember, előbb beszélünk, és csak azután gondolkozunk. Naponta küzdök magammal, hogy képes legyek a változásra. Sokáig úgy gondoltam, hogy egészen jó ember vagyok. Csak mióta elkezdtünk rendszeresen templomba járni, azóta jöttem rá, hogy mennyi bűnöm volt, amikhez annyira hozzászoktam, hogy fel sem tűntek.

Ha nem olvassuk a Szentírást, ha nem járunk templomba, akkor nincs, aki és ami szeretettel figyelmeztessen minket. Ma már tudom, hogy ez mennyire fontos.

– Kisgyermekek mellett kezdett foglalkozni a honlappal, ami rendkívül időigényes vállalkozás. Hobbi ez vagy megélhetés?

– Szerencsés vagyok, hogy most hobbiként tekinthetek erre a munkára. GYED-en vagyok, a férjem a fő kenyérkereső. Ha a családom és a szövegeket író barátaink nem lennének, akkor a honlap sem működne. Nagy segítség, hogy anyukám szívesen vigyáz a gyerekekre, mindig számíthatok rá. Persze ezt nem szeretném túlzásba vinni, az anyaságot tartom az elsődleges hivatásomnak. A honlap ötletét is annak köszönhetem, hogy a családommal töltött időben távol a nyüzsgéstől elkezdtem újra gyerekként nézni a világra, és észrevenni benne a szépet. Hogy mi lesz a jövőben, azt a Jóistenre bízom. Reklám, hirdetés egyelőre nincs az oldalon, de egy pályázat révén tudtunk fejleszteni, és ez nagy öröm. A megújult grafikával is az volt a célunk, hogy maradandó értéket teremtsünk.  

– Feleség, anyuka és emellett elkötelezett önkéntes munkát végez. Hogyan fér bele mindez a hétköznapokba?

– Nekünk is meg kellett tanulnunk, hogy nem csak a gyerekeinkkel, a házasságunkkal is törődnünk kell. Legalább annyit kellene, mint a gyerekekkel. Ezt persze nem könnyű megvalósítani, de törekszünk rá. Fontos, hogy legyen idő, amit kettesben tölthetünk. Ha tehetjük, minden hétvégén kirándulunk a családdal, a gyerekek már egészen hosszú távot megtesznek a saját lábukon, a legkisebbet pedig hordozókendőben visszük a hátunkon. A karanténidőszakban Dávid sokat lehetett otthon, ami nagy öröm volt nekünk. Kezdettől fogva igyekszünk úgy élni a mindennapjainkat, hogy minél többet legyünk együtt. A reggel ne rohanással teljen, hanem legyen idő a közös reggelire. És

van egy nap végi jó szokásunk is: a vacsoránál mindenki elmondja, mi volt a legjobb a napjában.  

A kisfiunk, aki most hároméves, sokáig minden este azt válaszolta erre a kérdésre, hogy „anya volt a legjobb”. Azt hiszem, nincs nagyobb ajándék, mint ezt hallani, megélni…

– A MiDió mögött nem áll civil szervezet, az egyik célja mégis a közösségteremtés. Sikerült hátországot találni? 

– Diósdon sok civil szervezet működik, sokan próbálnak tenni a városért. Idén már mi is részt vettünk a civilbörzén, egy kisfilmmel bemutattuk a honlapot. Örömteli, hogy közösségi kezdeményezések is elindultak a MiDió hatására. Egy ideje egy játszótér létrehozásán fáradozunk, amit a Mese Terek kitalálója, Kő Boldizsár tervezne. „Kérjetek, és adatik nektek.” Talán sokszor csak azért nem válnak valóra a vágyak, mert nem megfelelően kérnek az emberek. Szerintem a legjobb út a kérések teljesüléséhez, ha fel tudjuk tárni azt az élethelyzetet, amelyben egy valós szükséglet jelentkezett. Meg kell tudnunk megfogalmazni az igényt, és megfelelően indokolni a kérést. Hiszem, hogy mindig tehetünk apró lépéseket. Ezek értelmét sokan megkérdőjelezik, de én úgy gondolom, hogy előbb-utóbb eljuthatunk a célunk megvalósulásáig.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 30-i számában jelent meg.