Három nap alatt kell valami újat felépíteni – Helyzetjelentés a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból

– Hogyan fogadták a diákok a rendkívüli szünetet?

– Pannonhalmán még teljes gőzzel működött az iskola és a kollégium, amikor péntek este megtörtént az iskolák bezárásáról szóló bejelentés. Másnap a diákok nagy része hazament, de ez nem a szokásos hangulatú búcsúzás volt. Valahogy az tükröződött az arcokon, hogy „vajon most mi lesz?”, „Biztos haza kell mennünk?”. Elszoktunk a bizonytalanságtól.

Iskolaigazgatóként, osztályfőnökként, tanárként, ha kérdést kaptam, akkor jogos elvárás volt eddig, hogy választ kell adnom. Legalább annyit, hogy hol lehet valaminek utánanézni. És most ez nem lehetséges. „Mikor jövünk vissza, atya?” Ebben a kérdésben nem a dátumra kérdeznek rá, hanem arra, hogy mivel kell számolni, mi vár ránk, meddig lesz rossz, és hogy vajon lesz-e erőnk kitartani. Eddig csak nagyon ritkán jöttek a felszínre ezek a kérdések. Most azonban minden más eltörpül, és ezek a kérdések töltenek el minket is, felnőtteket. Pedig a kérdezőben mindig van egy rátámaszkodás, egy bizalom, hogy ami nekem kérdés, az neked, akiben megbízom, akit merek kérdezni, neked az már megérlelt tapasztalat. Te felnőtt vagy, ismered a világot, tehát nem félsz.

Csakhogy ez a félelem most mindenkiben ott van. Ahogy a diákok mentek ki a főkapun, bőröndökkel, csomagokkal, és ahogy a szülők várták őket (ők nem jöhettek be az épületbe), valahogy nagyon egyek voltunk ebben a bizonytalanságban. És erre már lehet építeni, hogy

most nagyon egyek vagyunk. Együtt vagyunk benne ebben a helyzetben, diákok, tanárok, szülők: mindenki.

A vírussal kapcsolatban ugyan bizonytalanok vagyunk, de mi, felnőttek talán előbb meg tudjuk érezni ennek az újfajta összetartozásunknak az erejét, és akkor már lehet ránk támaszkodni. Akkor már jöhetnek a kérdések, hogy most mi lesz, még ha mi ugyan továbbra is csak azt felelhetjük, hogy nem tudom – de a hangsúly, a hangszín már más lesz. Nem a félelem és az elbizonytalanodás szól belőlünk, hanem egy újfajta bátorság. Bármi is történhet, nem vagyunk egyedül. Az evangéliumban, Jézus halála után, a hét első napján együtt voltak a tanítványok. Együtt féltek a zárt ajtó mögött. Nem tudták, hogy mi lesz. Nem értették, hogyan történhetett, hogy Jézus, akiben hittek, meghalt. De együtt voltak. Ebben a félelemben úgy ülhettek ott a tanítványok, mint ahogy mi álltunk a kapuban, pár szülő és pár diák. Nem volt nagyon témánk, mégis együtt maradtunk egy kicsit, mert az a bizonyosság jó volt, hogy ez most közös. Ezen együtt megyünk keresztül. Az evangélium pedig úgy folytatódik (Jn 20,19), hogy ekkor Jézus megjelent közöttük. Szerintem itt jött létre az Egyház. Amikor a félelmünk mélyén minden addigi ügy viszonylagossá lesz, egyedül az marad meg, hogy közösségben vagyunk. És akkor Jézus is ott van. Ott volt eddig is, de csak most vesszük észre.

– Történelmi helyzet ez a mostani, és egyben talán evangéliumi is. Mi lehet ebben egy tanárnak a feladata? Most, hogy beindul a távoktatás, miként birkózik meg ezzel a tanári kar?

– Két hete még nem gondoltuk, hogy egy ekkora váltás előtt állunk. Régóta (több száz éve?) sürgetjük az oktatás reformját, mert az az igazság, hogy az iskola mindig egy kicsit a múlté, mindig le van maradva. Érthető, hiszen az a feladata, hogy átörökítse a kultúrát, és ezért mindig a már meglévőt használja. Ráadásul a tanárok igazi szakmája a nevelés, és csak mellékesen kutatnak, innoválnak.

Hát most ez összedőlt, és szó szerint három nap alatt kell valami újat felépíteni.

Szerencsére minden tanári karban vannak újítók. Nálunk is már többen használtak számos fajta digitális módszert. Most az ő oktatóvideóikból tanulunk, az ő telefonos segítségükkel regisztrálunk, töltünk le és föl, és velük együtt örülünk az első túlélt digitális órának. Ma délelőtt, első digitális óráimra készülve olyan érzések kavarogtak bennem, mint kezdő tanárként, tizenöt éve, amikor az első órámra bekísért a mentortanárom. De aztán az első ijedelem után, és amikor már azt láttam, hogy a harminchét diák Magyarország, sőt Európa különböző pontjaira szétszórtan mind felcsatlakozott, és egyszerre dolgoznak az első feladatsoromon, megnyugodtam, és beindult a fantáziám, a kreativitás, hogy nem is így kellett volna összeállítani a feladatokat. Hanem inkább úgy, hogy ez a tananyag, és „Te, kedves diák, Te melyik részére kérdeznél rá?” Melyik része alkalmazható ma az életben, és hol? Nem mintha máris megtörtént volna bennem a szemléletváltás, de most azt sejtem, hogy valami ilyesmi előtt állunk. Nem én, nem Pannonhalma, hanem a digitális térbe kényszerült egész oktatásunk.

Eddig úgy készültem órára, hogy a netet használtam, de valójában tankönyvnyire szűrtem én magam a diákok számára. Én kutattam, én alkalmaztam, én szűrtem, én transzformáltam. Most az egész oktatás kilépett a digitális térbe. Hát ebből szerintem nem lehet más, mint hogy arra tanítjuk meg a diákokat, hogy ők kutassanak, alkalmazzanak, szűrjenek és transzformáljanak. Eddig is éreztük, tudtuk, hogy ez a cél, de az óraszám és a tananyag miatt nem volt rá idő. Most az óraszám és a tananyag relatívvá vált, annak a függvényévé, hogy vajon a diák megtanul-e önállóan bánni a temérdek adattal. Nincs más választás, mintsem az egész világot használni tankönyvként, megtanítva a diákokat, hogy ők vastagbetűsítsék a lényeget.

Megint egy evangéliumi helyzet jut eszembe, a kenyérszaporítás története. Ott volt az éhező tömeg (a nagy feladat) és a tétova tanítványok (iskola nélkül maradó diákok). Jézus (a tanár) a tanítványokra bízza a feladatot. Ott van mellettük, biztatja őket, megmutatja nekik az öt kenyeret és a két halat, sőt valójában a tömeg (a feladat) is Jézus (a tanár) miatt van, de az igazi munkát már nem ő végzi, hanem a tanítványok. Ma már be is futott egy ilyen konkrét eset. Nagyon biztató, és erre igencsak szükségünk van mostanában. Ezt az üzenetet kaptam egyik matektanárnőnktől, képes melléklettel: „Szóval írtam a csoportjaimnak, hogy akkor holnaptól indulunk, az első héten még csak elég egyszerű módon, konkrét feladatokkal. De a 10-es csoportnak leírtam, hogy akinek van kedve hozzá, az végezze el a »valóságban« is azt a mérést, ahogy Thálész a szigeten megmérte, hogy az ellenséges hajók milyen messze vannak a tengeren (hasonlóság segítségével). Ezt tanultuk múlt héten. És írtam, hogy szorgalmiként meg lehet csinálni legóból vagy számítógépes programmal vagy a szomszéd ház távolságával. És 2 óra múlva kaptam a fényképes beszámolót a legó-hajóval elvégzett mérésről!!”

– Hasznos lehetőséget is lát ebben a kényszerű helyzetben?

– Azt gondolom, hogy ez az új helyzet az első ijedelem után nagy kreativitást szabadít fel a tanárokban. Persze az eleje nehéz lesz, és sok hibát nem kerülünk ki, de most a diákok velünk vannak. Drukkolnak nekünk. Jó megélni, hogy készséggel és chat-stílusú lazasággal segítségünkre is sietnek technikai kérdésekben. Emellett van egy másik vetülete is ennek az új helyzetnek. Eddig mi, tanárok (is) úgy tekintettünk magunkra, mint akik messze vagyunk az élvonaltól.

Aki a megbecsültség hiányára panaszkodik, az előbb-utóbb maga is elhiszi, hogy nem is olyan fontos, amit csinál: megfásul, kiég vagy pályát vált. A mostani veszélyhelyzet mindent átértékel.

Például itt nálunk, Pannonhalmán, a főapátságban az idősek otthonában dolgozó ápolók lettek a legvédendőbb csoport. A legnélkülözhetetlenebbek. Másodikként a konyhások. A főapátság miniverzumán kívül, az egész országot nézve nagyon hasonló helyzet áll elő: a bolti eladók és az árufeltöltők hétköznapi hősökké válnak. A pizzafutárok és a konyhai beszállítók, a mentősök, az orvosok és a gyógyszerészek ugyanígy. És ebben a sorban valahol mi, tanárok is ott vagyunk. Hirtelen bele kell állni egy új, fontos, a családokat tehermentesítő feladatba. Számítanak ránk, és ez nagyon jó érzés, erőt és lendületet ad. Ezt érzem kollégáimon, és ez az erő lehet az éjjel-nappal folyó összmagyarországi levelezőlisták példátlan tanári összefogása mögött is. Bármit hozzon is a vírus, ebből már nem ugyanoda térünk vissza. Ezt az erőt, kreativitást, ezt az élményt, hogy milyen a társadalom élvonalában lennünk, ezt nem fogjuk elfelejteni.

– És Ön mire számít, mit hozhat a veszélyhelyzet? És hogyan lehet erre készülni? Mit tehetünk keresztényként?

– Nem tudom, mi jön. A szülőknek szóló levélben arról írtam, hogy mennyiszer eszembe jut mostanában Jób története, ahogy az ő élete, gazdagsága, családja, egész egzisztenciája alig egy hét alatt alapjaiban megrendült. „Áldott legyen az Úr neve” – Jób minden rossz hírre ezt mondta. Nem egykedvűség volt ez tőle, hanem az a hit, hogy Isten végtelen türelmébe belefér minden: élet és halál, a koronavírus és gazdasági válság, és belefér minden ember: mi mindannyian. Szerintem Jób erre a végtelen szeretetre emlékeztette magát ezzel a rövid imával: „Áldott legyen az Úr neve”.

Mi, szerzetesek is ezt tesszük.

A hívő ember nem azt tudja, hogy mi lesz, hanem abban hisz, hogy bármi történik, Isten ott van. Mindenben.

Ha elbizonytalanodunk, ha félünk, ha elveszítjük a hitünket, Isten abban is ott van. És ez az imádságunk lényege is: rátámaszkodunk a szövegekre, az ima ritmusára, mert tudjuk, hogy el fogunk bizonytalanodni. Lehet, hogy elveszítjük a hitünket, de akkor az ima segít emlékeznünk, hogy Isten a mélypontok Ura. Ereje akkor lesz a legnyilvánvalóbb, amikor a miénk végképp elfogy. Az imádság arra tanít meg – nagyon lassan, néha hetven-nyolcvan év is kell hozzá – hogy járjunk bár a halál árnyékában, ott is Ő van mellettünk. Nem tudom, most mi vár ránk, országunkra, az emberiségre. De az imádságban kitartva, majd amikor jön, akkor világossá lesz, mit kell tennünk. Ezért is olyan fontos nekünk, iskolában dolgozó bencéseknek, hogy a hagyományos esti imát, ami a kollégiumban osztályonként minden este kilenc óra tíz perckor kezdődik, továbbra is iskolaszinten megtartsuk. Online, hogy a fiúk – bárhol is vannak – be tudjanak kapcsolódni. Egyrészt egy kis pannonhalmi otthonosság nekik. Másrészt pedig most mélypontok jönnek, és az imádság segít megéreznünk ott is, mindenütt Istent.

A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból közvetített esti imák a PBG Stúdió YouTube-csatornáján érhetők el.

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila (archív) 

Magyar Kurír