Hátrányból fordított – Dani Gyöngyi kerekesszékes paralimpikonnal beszélgettünk

– Hogyan építette fel azt a tartalmas és teljes életet, amit ma él?

– Tizenhat évesen leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről. Életben maradtam, de kerekesszékbe kerültem. Óriásit változott az életem. A Jóisten felkarolt. Rehabilitációra kellett mennem Budapestre, a Marczibányi téren lévő Mozgássérültek Intézetébe. Ott találkoztam katolikus fiatalokkal. Szerettem velük lenni, de templomba nem jártam velük. Elhívtak Nagymarosra, oda elmentem. Miközben Kerényi Lajos atyát hallgattam, azon töprengtem, mit is keresek itt. Lajos atya a kórházi látogatásairól beszélt, a találkozásairól olyan emberekkel, akik megpróbálták eldobni az életüket. Egyszerű üzenete megérintett: Isten szeret téged. Ez több volt, mint jó. Felnéztem a templomtoronyra, és azt éreztem, Isten tényleg szeret. Ez volt a megtérésem első pillanata. Aztán a Jóisten sorban küldte hozzám a jó embereket.

– Mi juttat el egy tizenhat éves fiatal lányt odáig, hogy el akarja dobni az életét?

– Mindent akartam, az egész világot. Élni, korlátok nélkül. Lázadtam, és csak magammal voltam elfoglalva, a vélt és valós sérelmeimmel. Beszűkült világban éltem. Kulcsos gyerek voltam, hazaérve nem fogadott senki, ledobtam a táskám, és máris mentem a játszótérre. Másnap többnyire nem volt kész a leckém. Hiányzott belőlem a kötelességtudat, nem gondoltam arra, hogy jobb, ha előbb tanulok, és utána játszom. Szegénységben éltünk, nem mehettem el egyetlen osztálykirándulásra sem, mert nem telt rá. Ahogy tinédzser lettem, egyre nehezebben kezelhetővé váltam. Szakmunkásképzőbe jártam, és a szüleim megbeszélték a tanáraimmal, hogy egy időre vegyenek be a leányotthonba. Nagyobb szigorban reménykedtek, de igazából ott még nagyobb volt a szabadság, könnyebben ki lehetett lógni az éjszakába, mint otthonról. Nem volt jó döntés.

– Mi lett a lánnyal, aki mindent akart, és egy napon kerekesszékben találta magát? Hogyan küzdött meg egyidejűleg a sérüléssel és a felnőtté válással?

– Leugrottam a tetőről, és amikor szembesültem azzal, hogy életben maradtam, nem bántam, hogy nem haltam meg, nem akartam újra eldobni az életem. Hirtelen lecsendesedtem, szembe találtam magam Istennel. Megkérdeztem tőle, miért nem hagyta, hogy meghaljak. És ha már itt vagyok, hogyan tovább. Gyerekkoromtól volt egy sajátos istenhitem, bár nem jártam templomba, és semmilyen kapcsolatom nem volt a hitélettel. Aztán minden megváltozott azzal, hogy Isten belépett az életembe. Pontosabban mindig is ott volt, de én csak Nagymaroson értettem ezt meg, és akkor engedtem be az életembe. Azóta csupa áldás kísér. A megtérésem idején eleinte azt gondoltam, azért találkoztam Istennel, mert csodát fog tenni, és ha nagyon erősen imádkozom, lábra fog állítani. De nem történt csoda, hiába vártam. Nem volt bennem emiatt harag, sem csalódás. Idővel pedig megértettem, nem vártam hiába a nagy változást, mert Isten megadta nekem. Nem úgy, hogy lábra állított, hanem azzal, hogy egészséges lett a lelkem, hogy boldognak éreztem magam. Kinyílt számomra a világ. Addig a saját sötétségemben éltem, de Isten kinyitotta azt a sötét dobozt, igaz, megtoldotta négy kerékkel. Megtanított hálásnak lenni azért, ami van, a kevésért is.

– Az imént említette, hogy jó emberekkel találkozott, akik segítették. Kik ők, és mit köszönhet nekik?

– A budapesti rehabilitáció gyorsan eltelt, azután hazakerültem Kaposvárra, kerekesszékkel a negyedik emeletre. Ki sem tudtam mozdulni a lakásból, hacsak édesanyám le nem cipelt a hátán. Egy nap eljött hozzám a húgom iskolájából egy tanítónő, hogy Istenről beszélgessen velem. Ő lett a keresztanyám. Elvitt a hittanórájukra, énekkarba, gitáros misére, és én mindenhova mentem, ahová hívott. Nagyszerű közösségbe kerültem, ahol megtapasztaltam a valahova tartozás érzését, és ez nagyon jó volt.

– Mi változott meg belül?

– Fokozatosan változtam meg, nem tudom egy konkrét eseményhez kötni. Csodabogár vagyok ebben. Hitem szerint a Jóisten megbocsátott, és én is megbocsátottam magamnak. Sportolni kezdtem, templomba jártam, túrákat szerveztünk kerekesszékes lányokkal, fiúkkal. Jó dolgokat csináltunk. Már nem volt fontos nekem, hogy kerekesszékben ülök, mert elkezdtem élvezni az életet.

– Hogyan talált rá a sportra?

– A rehabilitáció Budapesten egyfajta próbaidő is volt, hogy válasszak, mit szeretnék tanulni. Egy évet otthon töltöttem, s amikor visszamentem Budapestre, kapcsolatba kerültem a sporttal. Gyerekként szerettem a testnevelés órákat, és volt is adottságom a sporthoz, de segítség nélkül nem tudtam kiaknázni az ebben rejlő lehetőséget. Azóta már tudom, mindig kell valaki, aki elindít az úton. Budapesten biztattak, hogy sportoljak. Ez rengeteg örömöt és sikerélményt adott. Észrevettem, hogy bármilyen sportággal próbálkozom, mindben jó vagyok, ami nagyon jót tett az önbizalmamnak. Egyre többféle mozgásformát próbáltam ki. Elhívtak az atlétikapályára, aztán kosarazni is. Nem voltam labdazsonglőr, de nagyon tetszett a hangulat. A maraton nekem túl monoton volt, de a kosarazást szerettem, így beálltam a kerekesszékes fiúk közé. Nemzetközi versenyeken nem indulhattam, mert nem volt lánycsapat, de hobbiszinten kosaraztam, és a mai napig a szerelmem ez a sportág.

– Ezután jött a vívás?

– Nem azonnal, előtte még sok mindent kipróbáltam. Azok a mozgásformák tetszettek, amelyekhez használni kellett a kerekesszéket, amit jól kezeltem, jobban, mint bárki. Próbáltam az erőemelést, a pingpongot, a teniszt és a síelést is. Az utóbbit nagyon élveztem, versenyeztem is, sőt, a vívás mellett még nyolc évig síeltem. Olyan sportágat kerestem, ahol egyéniben sikert érhetek el, akár versenyre is mehetek. A vívás kezdetben egyáltalán nem vonzott. Jobban tetszett például a tenisz, de ahhoz nem álltak rendelkezésemre az anyagi feltételek. A vívásban eleinte nem is voltam ügyes, többször is nekifutottam. Viszont azzal kecsegtettek, hogy jó eredményeket érhetek el. Elhatároztam, hogy odateszem magam, lejárok edzésekre, nézzük meg, hova vezet ez az út. Ez 1998-ban volt. 2000-ben felmerült, hogy én menjek Sidney-be. Nem éreztem igazságosnak, hogy megelőzzem a vívótársam, aki már négy éve volt a sportágban, én pedig akkor még csak két éve vívtam. Versenyzővé kellett válnom, önzőbbnek kellett lennem. Ezután mindent beleadtam, hogy ott lehessek az athéni paralimpián. Egy évvel előtte kezdtek jönni az eredmények, és sikerült kijutnom. Az esélytelenek nyugalmával versenyeztem, jól ment a vívás, döntőbe kerültem, de kikaptam, mert hirtelentudatosodott bennem, hol is vagyok, és ettől megijedtem. Nem volt még meg a rutinom, és sajnos később is mindig hiányzott valami az aranyhoz.

– Heroikus küzdelemben, hátrányból fordítva győztek, és szereztek bronzérmet Tokióban. Hogyan élte meg a paralimpiát?

– Valóban drámai küzdelemben szerzett bronzzal térhettünk haza. Egyéniben nem hozták össze a csapattagok, amit kellett volna, amit vártak maguktól. Ki voltunk éhezve az éremre, de a párbajtőrcsapattal sem voltunk eredményesek. A tőrnapra óriási elszántsággal érkeztünk, de előtte a főemberünk, Krajnyák Zsuzsanna keze megsérült, mégpedig nagyon. Hatalmasat küzdött, ezzel tartotta bennünk a lelket. Láttam, mennyire nehéz neki, nekem is fájt a vállam, de erőt merítettem a küzdelméből, úgy éreztem, ha ő megteszi, nekem is meg kell. Az elődöntőben kikaptunk az olaszoktól, aztán jött a bronzért való küzdelem, amikor valóban hátrányból fordítottunk Hongkong ellen, és sikerült győznünk. Nagy volt az öröm.

– Ezzel a győzelemmel búcsúzik a versenysporttól. Miért? És hogyan tovább a sportban?

– Szabadkártyával jutottam ki Tokióba, miután nem alakult jól számomra a kvalifikációs időszak. Nagyon sokat jelent nekem, hogy így búcsúzhatok. Negyvenhat éves vagyok, öt paralimpia, sok ezüst- és néhány bronzérem van mögöttem. Bár paralimpiai aranyat nem sikerült szereznem, elégedetten zártam a pályafutásomat. Az élsport nem feltétlenül az egészségről szól. Már tiltakozik a szervezetem, volt egy vállműtétem, és a másik vállamat is meg kell műteni. Eddig halogattam, hogy az utolsó küzdelmet még végig tudjam csinálni. A sport továbbra is az életem fontos része marad. Az Orvosi Rehabilitációs Intézettel tíz éve kezdtük el szervezni a MERI Sportnapokat, kifejezetten mozgássérülteknek. Több mint húsz sportágat mutatunk be. Minden résztvevő szerette ezeket a rendezvényeket, ezt szeretném folytatni egy általam létrehozott alapítvány keretein belül, amely a sérült emberek integrációját segítené a sport eszközeivel. A cél az épek és a sérültek társadalmának közelítése sportesemények, céges csapatépítők, motivációs előadások, érzékenyítő tréningek, iskolai integrált események által.

– Mennyire ösztönző a példája mások számára?

– Nem eléggé, nagyon sok biztatás kell ahhoz, hogy egy mozgáskorlátozott ember sportolni kezdjen. Tanácsokat nem adok, inkább várom, hogy kérdezzenek arról, ami érdekli őket, és arról mesélek. De meg is kell mutatni, milyen felszabadító érzéssel tudja eltölteni az embert a sport, ezért van a sportágválasztó. Sokszor sajnos nemcsak a szándék hiánya a probléma, hanem az is, hogy nehéz a megvalósítás. Infrastrukturális feltételeket, nagy szervezést igényel, hogy egy sérült ember sportolni tudjon. Szerencsére egyre több klub nyitott arra, hogy sérülteket fogadjon, úgy alakítják az infrastruktúrát, hogy sérült sportolók is igénybe vehessék. Alapvetően egyedül is neki lehet indulni, de fel kell mérni, kinek milyen segítségre van szüksége. A lényeg, hogy mindenki maga válasszon sportágat, mi abban segítünk, hogy ha választott, hova menjen. Őszintén szólva nem szeretem, ha azzal próbálnak biztatni valakit, hogy kijuthat versenyekre. Sokkal fontosabb, hogy megszeresse a sportot, és ráérezzen, mennyiben segíthet neki. Az élsport ugyanis jelentős lemondással jár, és egészségkárosító hatása is lehet.

– Öt paralimpián vett részt, családja, gyermeke van. Teljesnek érzi az életét?

– Határozottan teljes életet élek. Boldog vagyok, van férjem, biztos megélhetésem, egy gyönyörű kisfiam. De amikor mindez még nem volt, Isten által akkor is teljesnek éreztem mindent. Van, aki eldobná az életét, mert nem tud járni. Szerintem sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint az, hogy tudunk-e járni, használjuk-e a kezünket. A szeretet érzése, amitől a lélek felszabadul, amitől szárnyalni tudunk, ez az, amitől teljesnek és szabadnak érezheti az ember az életét. Ezt élem meg. Azelőtt volt egy mások szerint teljes életem, amikor adva volt az egészségem. Eldobtam magamtól, és így találtam rá a boldogságomra, arra, amitől valóban teljes az életem.

Volt olyan időszak, hosszabb is, amikor távolabb kerültem az egyházi közösségtől, de Istentől akkor sem távolodtam el. Most azonban nagy öröm számomra, hogy visszakerültem az Egyház közelébe. Nem véletlenül adta nekünk Jézus az Egyházat. Szükségünk van egymás támogatására ebben a nem mindig barátságos világban, és vallom, hogy életünk során sokszor meg kell térnünk, igazából mindennap.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 31-i számában jelent meg.