Igent mondani Mária mosolyával – Molnár Rita a nevelőszülői hivatásról

A nevelőszülőség témája régóta foglalkoztat. Amikor egy volt iskolatársam közösségi oldalán azt olvastam, hogy

a Mária Mosolya Nevelőszülői Hálózat segítségével tavaly év végéig, mindössze másfél év alatt, kilencvenegy gyermeknek sikerült a bántalmazó környezet vagy a nevelőotthon helyett testi-lelki fejlődésüket támogató, biztonságos családi hátteret biztosítani,

el is dőlt, hogy megkeresem őket, meséljenek a hálózat elindulásáról és erről a gyönyörű, fájdalmas hivatásról. Magyarországon drámai mértékű a nevelőszülő-hiány. Az állami gondozásban élő gyermekek döntő többsége jogilag nem örökbeadható. Ők a „rendszer foglyaivá” válnak, a lehető legkiszolgáltatottabb, szinte a legreménytelenebb helyzetbe kerülnek, nagykorúvá válásukkor pedig még ezt az egyébként is gyenge, pókhálószövésű védőhálót is elveszítik. Aki nevelőszülőségre adja a fejét, nem kis feladatra vállalkozik. Gyógyítani fog, de küzdeni is, úgy, hogy bármelyik pillanatban változhatnak a körülmények. A legtöbb esetben nem a nevelőszülő válik örökbefogadóvá. Ő a befogadó, akinek mégis oda kell adnia magából mindent. Akár csupán fél vagy egy esztendőre is.

Molnár Ritával a találkozásunkat több telefonbeszélgetés is megelőzte. Már a hangja is végtelenül megnyugtatóan hatott, amikor pedig személyesen bemutatkozott, elcsodálkoztam üde jókedvén, magabiztosságán, szeme csillogásán. Történetén – keresztjén – és az abból fakadó gyümölcsökön még inkább. Rita marketingesként sikeres üzletasszony, vállalkozó volt, illetve a kétezres évek elejéig internetes magazint is vezetett, amelynek korunk viszonyaihoz képest rendkívül magas volt az olvasottsága. Megvolt tehát mindene: szakmai sikerek, jólét, férj. Csak hogy a vágyott gyermek nem érkezett meg. És bár közösen elvégezték az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamot, házastársával végül mégis menthetetlenül eltávolodtak egymástól. Az üzleti élet sikere és a jól menő magazin irányítása is egyre kevesebb örömet jelentett neki, így Ritát mind gyakrabban foglalkoztatták riasztó gondolatok: a szakmai törekvései talán nem az Istennek tetsző útra vezetik. A szíve azt is súgta, hogy a házasság korábbi erőltetése talán ugyancsak nem az Isten eredeti terve szerinti irányba vitte. És elkezdődött az életében egy gyötrelmes, de szép tisztulási és megtérési folyamat. Házassága felbomlása után hivatalosan is magánfogadalmat tett Istennek, a korábban népszerű internetes oldal pedig új „feladatot” kapott. A metropolita.hu legfőbb célkitűzése többé már nem a szórakoztatás volt, hanem a hit és a hitélet megerősítése. Végül egy ponton a nevelőszülői hivatás is megérkezett az életébe. Otthonában immár két gyermeket nevel szeretetben és hűségben, magánfogadalmát nem megszegve, de csodálatos módon éppen a volt férje segítségével, aki igazi apafigura a gyermekek életében.

Rita szerint tévhit, hogy ha valaki örökbefogadásra vagy nevelőszülőségre kap meghívást Istentől, az a saját korábbi traumáit igyekszik gyógyítani e feladat vállalásával. Neki jó és biztonságot adó gyerekkora volt, bizalom, szeretet, elfogadás vette körül.

A meghívás tehát személyes. Isten tudja, kit mire hív meg, de igent is kell mondani a meghívásra.

„A férjemmel való szétválásunk után újra jelentkeztem a szakszolgálatoknál, mert úgy éreztem, mindenképpen szeretnék örökbe fogadni egy gyermeket, akár egyedül is. Minden kötelező kört végigcsináltam, majd egy ponton belém hasított, hogy jaj, de hát én ezt az egészet nem is beszéltem meg Istennel. Akkor elmentem az országúti ferences templomba, és letérdeltem a Jézus Szíve szobor elé: »Jézusom, ha te ezt nem akarod, kérlek, akadályozd meg az örökbefogadást! Adj nekem jelet!« Egy héttel később elutasító levél érkezett, amelyből kiderült, hogy adminisztratív hiba történt. Megérkezett tehát a jel. Aztán egy évre rá valaki azt mondta, óriási hiány van Magyarországon nevelőszülőkből. Gyerekek ezrei maradnak a rendszerben, mert nem lehet családba adni őket, hiszen nincs elég nevelőszülői család.” Rita ekkor a szívében azonnal igent mondott. Édesanyja aggodalmai és kétkedése ellenére egyedülállóként végezte el a nevelőszülői tanfolyamot, miközben teljes egészében Istennek átadottan élte az életét. Nem sokkal később hozzákerült egy kisfiú. Tizenkét év telt el azóta. Közben egy kislány is a család tagja lett. Rita édesanyjának félelmei is elpárologtak, s ma már, mint egy igazi nagymama, telefonon érdeklődik egy-egy vasárnapi ebéd előtt, hogy fogadott unokái milyen finomságnak örülnének a leginkább.

„Természetesen bennem is volt félelem, mert az út elején nem éreztem a családom támogatását. Bennük jóval több volt a kérdés, az ijedelem, sőt szinte csak az volt – emlékszik vissza Rita. – Én viszont eltökélt voltam.

Megígértem magamnak, hogy akár teljesen egyedül is felvállalom a befogadást, a meghívást – sőt hivatást – erre. Sziklaszilárdan éreztem, hogy az enyém a feladat.

Végül édesapám még segített is elhozni a fiamat. Előtte két hónapig látogattam őt az intzetben. Bizalmatlan volt és zárkózott. Sosem nézett a szemembe, az övé pedig állandóan résnyire szűkült. Ezek a gyerekek érzelmileg traumatizáltak, elhagyatottak, bántalmazottak, magányosak, az élet pedig már akkor nyílt sebet üt a lelkükön, amikor még neki sem futhattak a pályának.

Nem egyszerű megteremteni azt a bizalmi légkört, amelyben meg mernek nyílni.

A kisfiam később maga is megfogalmazta, attól félt, ha elhiszi, hogy most majd megváltoznak a dolgok, a lehetőség abban a pillanatban el is illan.

Először akkor mert arra gondolni, hogy valóságos lehet ez az élmény, amikor már otthon voltunk, együtt. Az intézetek jellegéből adódó személytelenség és ridegség végképp nem segíti bennük az »én senkinek sem kellek« érzésének legyűrését és azt, hogy tiszta, reménykedő szívvel állhassanak meg az élet kapujában.”

Rita arról is beszél, hogy

a statisztikák sem biztatóak: az intézetben nagykorúvá váló gyerekeknek nagyjából a nyolcvan százaléka végképp elkallódik, az alkoholizmus, a drog, a munkanélküliség többé le nem küzdhető spiráljába kerül. Azok esetében viszont, akik családba kerülnek, ez a szám húsz százalékra csökken.

„Ezt ismerte fel a magyar állam is – mondja Rita –, és így kezdődhetett meg azoknak a szervezeteknek az egyre célirányosabb támogatása, amelyek a nevelőszülői bázis építését és bővítését tűzték ki célul, ahogyan a Mária Mosolya Nevelőszülői Hálózat is.”

Rita arról is beszél, hogy a nevelőszülőket érzelmileg és a kapcsolatépítés során is egészen más jellegű kihívások várják, mint azokat, akik az örökbefogadásra vállalkoznak. Az örökbefogadó örökre fogad be. „Nem szoktunk belegondolni ebbe, de az örökbefogadás esetében az összekapcsolódás dinamikája nem rejti magában a fizikai értelemben vett ideiglenességet, a nevelőszülői kapcsolat viszont igen. Mégis, nagyon szép történetek születnek, mert a nevelőszülőség valódi gyermekmentés, és éppolyan nemes feladat, mint az orvosi, az ápolónői vagy bármely más segítőszakma gyakorlása. Sőt mindnél nagyszerűbb: nem csak az otthonodba, de a szívedbe, a családodba is befogadsz egy gyermeket, valakit azok közül, akiknek többnyire senkijük sincs a nevelőszülőn kívül.

Ennek a hivatásnak az a lényege, hogy nem egy testet gyógyítunk meg, hanem egy gyermek sorsát, jövőjét, a teljes lényét.

Molnár Rita éppen ezért felháborítónak tartja, amikor valaki „megélhetési” nevelőszülőkről beszél. Mint mondja, ez a vállalás a hét minden napján huszonnégy órás elfoglaltságot jelent, és

nem végezhető „munkaként”: annál sokkal nagyobb szív és elkötelezettség kell hozzá, nehézsége miatt pedig pénzben ellentételezhetetlen, ahogyan az anyai gondoskodás sem beárazható.

A szociális ágazatban minden munkakörben keresnek pénzt a szakemberek, mégis a nevelőszülőség az, amiről a társadalom gyakran tévesen, elítélően gondolkodik. Igazi hősöket találunk a nevelőszülők között. Persze mint mindenhol, sajnos ezen a területen is akadnak kivételek, de a nevelőszülők alapvetően nagyszerű, csodálatos emberek, akik egyáltalán nem pénzért veszik magukhoz a gyermekeket.

Nevelőszülőnek lenni „folyamatos szeretet és szolgálat, a szó legszorosabb értelmében vett szeretetszolgálat”

– fogalmaz. 

Rita számára nem volt kérdés, hogy vállalkozni akar erre a szolgálatra, és azt is érezte, segítenie kell mindazokat, akik szintén meghívást éreznek magukban a nevelőszülőségre. „Ma már nagyon komoly pszichológiai és életvitelt érintő átvilágításon esnek át a jelentkezők, ahogyan a gyakorló nevelőszülők is. Az állam körültekintő gondoskodással vigyáz a gyermekekre.” 

„A Szűzanya mindig fontos szerepet töltött be az életemben” – teszi hozzá Rita.

Szűz Mária is befogadó. Isten angyala feltette neki az üdvtörténet legfontosabb kérdését, és ő azonnal igent mondott. Tudta, hogy mik lesznek a kimondott igen velejárói és következményei, mégis gondolkodás nélkül átadta az életét, ahogyan József is. 

„Amikor azon töprengtünk, hogy szakemberek felkérésére mi is létrehozunk egy hálózatot, rögtön egyértelmű volt, hogy a Szűzanya kezébe szeretnénk tenni ezt az elhatározásunkat, és, ha sikerül elindítani, magát a hálózatot is.” Így kapta az új intézmény a Mária Mosolya nevet. Az elnevezés utal arra, hogy

egy egyszerű igen, egy tiszta szívű ember anyai mosolya életet teremt, és begyógyíthatja a gyermekszíveken esett sebeket.

Fotó: Merényi Zita

Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.