Ignác-díjas református lelkésznő a jezsuitákról: „Hálás vagyok ökumenikus nyitottságukért”

A díjátadó alkalmából beszélgetett Cseri Katalin protestáns lelkésznővel Feke György. Az alábbiakban részleteket közlünk a jezsuita.hu-n megjelent interjúból.

„1964-ben kezdtem a budapesti református teológiát, s a mai lelkésznők nem is tudják, milyen nehéz utat jártam meg, amikor engedtem az Istentől kapott hívásnak. Későbbi férjem óvott: a nőknek ott nincs jövőjük. Eltántoríthatatlan voltam. Kétszer is meghallgattak a professzorok, élükön a püspökkel. Rajtam kívül még egy nőt vettek fel; hárman voltunk hatvan férfi között. Sok megjegyzést kaptunk, hogy papnék akarunk lenni, de azt válaszoltam: ahhoz nem kellene évekig hébert és görögöt tanulni. Én ugyanúgy lelkészi szolgálatra készültem. 1964 karácsonyától minden ünnepkörben kiküldött minket, hallgatókat a teológia, régi hagyományt ápolva legációba, ünnepi istentiszteleteket tartani. Volt olyan gyülekezet, amelyik nem fogadott, merthogy náluk „még nem állt nő a szószéken, de nem is fog!”. Hála Istennek, ezek az idők elmúltak, és azért voltak gyülekezetek, amelyek visszahívtak istentiszteleteket tartani. Nagy örömmel mentem el hozzájuk” – mondta el az interjúban Cseri Katalin.

„Vallásos református szülők gyermeke voltam, 12 éves koromban egy evangelizációs alkalmon átadtam az életemet Krisztusnak. Megtartó ifjúsági közösségbe kerültem, ahol természetes volt a szolgálat. A konfirmáció után már én is tartottam gyermekeknek alkalmakat; látássérülteket kísértem az istentiszteletre és haza; idős gyülekezeti tagoknak segítettem a ház körül. Bár jó tanuló voltam, biztos volt a helyem az ELTE magyar szakán, ezzel a háttérrel esélytelen volt, hogy pedagógus legyek. Ebben a helyzetben szólított meg P. Tóth Lajos nagypénteki igehirdetése:

Krisztus a kereszten szomjúhozik – rám, az én szolgálatomra.”

„A református egyházat és a budapesti teológiát akkoriban kezdte komolyan foglalkoztatni az ökumené. Kádár Imre ökumenika- és Huszti Kálmán dogmatikaprofesszor bátorított. (...) A pápától kapott felhívás – harcolni az ateizmus ellen – Magyarországon, a református egyházban is aktuális volt. Később férjemmel Svájcban, Ausztriában és Németországban szolgáló magyar jezsuita professzorokkal is együttműködtünk, hosszú éveken át baráti kapcsolatokat ápoltunk. Nem felejtem el, hogy Giessenben Prof. Mayer SJ egy szilveszteri estére megkért, készítsek halászlevet a húszfős magyar vendégseregének meglepetésként. Szeretettel el is készítettem. (...)

Akkoriban eljártunk mindenfelé, ahol az ifjúsággal foglalkoztak, csipegettük a jót. Az egyik ilyen körben találkoztam a Cseri fiúkkal. Kálmánból később nagyhatású evangelizátor lett, Gyulából pedig tudós pap: szeretett kutatni, írni, jó feje volt hozzá. Még nem udvarolt nekem, amikor az egyik általa vezetett ifjúsági alkalom miatt – az volt a témája, hogyan viszonyuljanak a keresztény diákok az ateista világnézet kötelező oktatásához – megfigyelés alá került államellenes összeesküvés gyanújával. A teológiát elvégezhette, de gyülekezetet nem kapott, gyakoriak voltak a házkutatások, sokféleképp vegzálták. Titokban kezdtünk levelezni, nem akarta, hogy bajom legyen a kapcsolatunkból.

(...) tanáraim a nyolcadik félév után kiküldtek ösztöndíjjal a Német Evangélikus Egyház Felekezettudományi Intézetébe. Terveztek hazánkban is egy hasonlót, az lett volna a feladatom, hogy egy év alatt ismerkedjek meg a munkájukkal. Csak két hónapot maradhattam, mivel a csehszlovákiai eseményeket kihasználva Gyula a megaláztatások elől Nyugat-Németországba menekült, én pedig úgy döntöttem, vele maradok. Az intézet igazgatója megértő volt, egy évvel később ő adott minket össze, és abban is segített, hogy befejezzem tanulmányaimat. Azt a tanácsot kaptuk, hogy Gyula keressen gyülekezeti lelkészi állást a német uniált – közös evangélikus–református – egyházban, és mivel ők épp lelkészhiánnyal küszködtek, Gyulát meg is választották Mainz Gonsenheimbe. Három gyermekünk született, mire sikerült elintézni, hogy folytathassam a tanulmányaimat; a hiányzó egy helyett két és fél évet kellett elvégeznem az első lelkészi vizsgához. Már a frankfurti református gyülekezetben szolgáltunk, túl voltam egy féléves kórházlelkészi gyakorlaton is, amikor 1984-ben lelkésszé szenteltek, de a kinevezésemre még két évet várni kellett.”

„Kórházlelkészi szolgálatomat végig ökumenikus együttműködésben végeztem, a szívügyem volt az ökumené. A kezdetektől szolgáltunk a magyar menekültek között is, nemcsak prédikáltunk, hanem fordítottunk nekik, segítettünk szállást, állást találni. 1970-ben összeismerkedtünk az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia egyik evangélikus szervezőjével, aki Gyulát is bevonta abba a körbe. Kölcsönösen meghívták egymást az alkalmaikra a katolikus Pax Romana és a Protestáns Magyar Szabadegyetem képviselőivel. A három szervezet 1971-ben tartott először közös találkozót: egy héten át háromszáz magyar Isten dolgairól beszélgetett a svájci Sionban. Négyévenként tartották meg, Kiss Ulrich-kal, a fiatal menedzserrel is itt ismerkedtünk meg: a következő programokat férjemmel közösen szervezték. Felejthetetlen számomra a belgiumi Nassogne-ban 1984 nagyhetén tartott ökumenikus konferencia. 450 magyar foglalkozott egy héten át, „A lélek erőterében” témakörével. Itt már férjemmel együtt prédikáltunk, végeztünk liturgiai szolgálatot.”

„A férjem 2010-ben halt meg, én pedig 2011-ben költöztem haza nyugdíjasként. Épp a dobozokat rendezgettem, amikor meghallottam a Mária Rádióban az MbJ-ről beszélni. Felhívtam, találkoztunk. Később én is elvégeztem a képzést – az volt a 20. MbJ. Édesanyám 2013-as halála után (Kiss) Ulrich megkért, segítsek a szervezésben. Több mint harminc szemináriumot csináltunk végig együtt, Erdélyben is számosat. Egy materialista világban vezetőket, vállalkozókat, üzletembereket Márk evangéliuma szerint Jézus szeretetre alapozott vezetői példájára tanítani, társadalmat formáló missziónak tartom a mai napig. 2013-ban már zsinórban a harmadik szemináriumot kellett lemondani, mert nem volt elég jelentkező. Ulrich atya megkért, hogy segítsek. Azzal kezdtem, hogy én, aki nem voltam adminisztrációhoz szokva, három hónap alatt átfésültem 7600 ember elérhetőségét. Azután elkezdtünk szórólapokat gyártani, marketingelni a képzést. Eleinte csak összekészítettem mindent a szemináriumra, később a sofőrje is én lettem, végül már részt is vettem az alkalmakon mint az asszisztense. A tizedik évfordulón pattant ki a fejemből, hogy szervezzünk egynapos szimpóziumot – azóta hagyomány lett belőle –, de rendszeresen hívtam teázni a női résztvevőket, hogy az MbJ egy-egy témáját kivesézzük. A covidig húsz ilyen alkalmat tartottunk, valamint elindítottuk az alumnitalálkozókat is. 2018-ban adtam át ezeket a feladatokat Nagy Lucának, akkorra már több mint hétszázra nőtt az MbJ öregdiák köre, és a 70. szeminárium szervezésénél tartottunk.”

„Sokat forgolódtam köztük, megrendített az idősek csodálatos tapasztalata és tudása, valamint a fiatalok mély spiritualitása, kedvessége. A németországi lelkészi szolgálatom alatt tartott uniált-evangélikus istentiszteletek liturgiája majdhogynem azonos az ittenivel. Ez is összekötött. Mindig gazdagodom valamivel a prédikációjukból. A betegek között én is megtanultam röviden, velősen hirdetni az igét. Ilyen szempontból Gyökössy Endre volt a lelkiatyám, aki úgy tudott prédikálni, hogy az egy hétre gondolkodnivalót adott. Ezt érzem a jezsuiták között is.

Melegszívűek, igazi jó papok, akik komolyan veszik a körülöttük lévők lelkigondozását, ez is közös bennünk.

Hálás vagyok ökumenikus nyitottságukért, és hogy Ulrich atya ajánlására maguk mellé fogadtak. A Jóisten vezetett el hozzájuk.”

A beszélgetés a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának lapja, a M.I.N.D. 2023. őszi számában jelent meg; teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: jezsuita.hu

Fotó: Pásztor Péter/jezsuita.hu

Magyar Kurír