Kereszténység a hétköznapokban – Interjú Michael W. Banach apostoli nunciussal

Nézőpont – 2022. november 14., hétfő | 19:30

Ferenc pápa május 3-án Michael Wallace Banach memphisi címzetes érseket Magyarország apostoli nunciusává nevezte ki. Az új misszióvezető július közepén érkezett Budapestre. Az azóta eltelt időben járt már több helyen és egyházi rendezvényen, kezdte megismerni a magyar egyházat. Életéről, küldetéséről és első tapasztalatairól kérdeztük.

– Milyen korábbi emlékei vannak Magyarországról? 

– Nemrég, az idő távlatából visszatekintve tudatosodott bennem, hogy az Úr milyen gondosan felkészít a misszióra. 1985. december végén jöttem először Magyarországra: a római Észak-amerikai Pápai Kollégium szeminaristája voltam akkor, és néhányan itt töltöttük a karácsonyi szünet egy részét. A budapesti központi szemináriumból két angolul beszélő szeminarista látott vendégül bennünket, akik közül az egyik Pintér Gábor, jelenlegi hondurasi nuncius volt. Esztergomba is elmentünk, megnéztük a várost, a bazilikát, a hittudományi főiskolán ebédeltünk, ahol egy fiatal professzor elhívott minket beszélgetni: Erdő Péternek hívták. A Pápai Gergely Egyetemen aztán a professzorom lett, kánonjogi forrásokat tanított. Később, amikor a 2000-es években Rómában dolgoztam, a közép-európai országokkal való kapcsolatok felelőse voltam.

– Hogyan fogadta a hazánkba szóló megbízást?

– Amikor februárban megtudtam, hogy Ferenc pápa Magyarországra akar kinevezni apostoli nunciusnak, szinte hihetetlennek tűnt, egy pillanat alatt újraéltem ezeket az előző állomásokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent tudok az országról. Kezdő vagyok a témában, de nagyon örülök, hogy itt lehetek. Tudom, hogy Magyarország jelentős történelmi háttérrel rendelkezik, hogy a keresztény értékek védelmezője, és már az alapoknál, a család szintjén megélik a kereszténységet. Nagy kegyelem számomra, hogy itt lehetek. Látom, milyen jók az ökumenikus kapcsolatok. A pannonhalmi ökumenikus konferencián éreztem, hogy a más felekezetekhez tartozó résztvevők is milyen családiasan vannak jelen: nem elméleti szinten, hanem a hétköznapi életben élik meg itt az ökumené tapasztalatát. Pannonhalma után Máriapócsra mentem, a Görögkatolikus Egyházhoz.

A magyar egyház bizonyos értelemben visszatükrözi, amit Szent II. János Pál mondott, hogy az Egyház két tüdővel lélegzik, a keleti és a nyugati tüdővel. Nem mindenhol van jelen ez a gazdagság, pedig mindig van mit tanulni a másiktól, és ez itt nap mint nap lehetséges.

– Beszélne nekünk a gyökereiről, a diplomáciai küldetésig vezető útjáról?

– Az Amerikai Egyesült Államokban, Massachusetts államban születtem, lengyel családból. Nagyszüleim az első világháború vége felé érkeztek Lengyelországból az Egyesült Államokba, a nagy bevándorlási hullámmal. Anyai nagyszüleim Białystokból valók, bár a nagyapám Grodnóban született, az apai nagyszüleim pedig Łomżában éltek azelőtt. A szüleim kétnyelvűek, de otthon angolul beszéltek. Amikor nem akarták, hogy értsük őket, akkor lengyelre váltottak, és ez éppen elég volt nekünk a bátyámmal ahhoz, hogy mi is meg akarjuk tanulni a nyelvet, úgyhogy én is elboldogulok a lengyellel. Massachussetsben jártam gimnáziumba, majd a jezsuiták Szent Kereszt Egyetemére, a papképzés elvégzése után pedig Rómában folytattam a tanulmányaimat az amerikai kollégiumban és a Pápai Gergely Egyetemen.

– Melyek voltak papi szolgálatának első állomásai?

– 1988-ban szenteltek pappá. Káplán voltam az egyházmegyémben, szerettem, úgy éreztem, jól megtalálom a hangot az emberekkel. Egyszer csak hívott a püspököm, és egy levelet adott át, amelyben arra kértek az egyházi elöljáróim, hogy menjek a Pápai Egyházi Akadémiára, amely felkészít a szentszéki diplomáciai szolgálatra. Visszatértem hát Rómába, és két év tanulás után, 1994 júliusában beléptem a szentszéki diplomáciai szolgálatba. Először a bolíviai La Pazba, egy 3500 méter tengerszint feletti magasságban fekvő városba küldtek titkárnak, utána pedig Nigériába tanácsadó titkárnak a lagosi nunciatúrára. Ott kerültem először kapcsolatba a muszlim világgal – az ország lakosságának mintegy harmada muszlim –, és megtapasztaltam a vallásközi párbeszédet. II. János Pál ebben az időszakban, 1998-ban jött másodszor Nigériába, ezúttal Michael Tansi boldoggá avatására, aki az első kanonizált afrikai pap. Nagy és szép feladat volt az esemény előkészítése. 

– Európába visszatérve milyen feladatok várták?

– Ismét Rómába kerültem, az államtitkárságra, ahol a közép-európai országokért voltam felelős 1999-től 2007 februárjáig. A berlini fal leomlása óta tíz év telt már el akkor, a szabadság feletti lelkesedés fogytán volt, az országoknak és a helyi katolikus egyházaknak szembe kellett nézniük az új helyzetekkel. Közben 2005-ben megvalósult egy gyermekkori álmom. A hittanórákon nagyon izgalmas volt, amikor a szerzetes nővérek a Sixtus-kápolna kéményéből felszálló fehér füstről beszéltek, és most ott lehettem egy történelmi pillanatban, az új pápa megválasztását várva.

2007-ben Bécsbe kerültem, a Szentszék állandó képviselője lettem nemzetközi szervezeteknél: az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnél, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnél, az Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezeténél, később pedig az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalánál és a Világűrbizottságnál is. A Szentszék általában megfigyelő a nemzetközi szervezeteknél, de az előbb említett három bécsi szervezetnél teljes jogú tag. Ez nem tipikus lelkipásztori tevékenység, mégis egyfajta módja annak, hogyan tudjuk a keresztény nyelvezetet, a katolikus meggyőződést úgy lefordítani, hogy a mai világ számára érthető, elfogadható legyen. Igyekeztünk az erkölcsi aspektusokat előtérbe helyezni, ki tudtunk mondani olyan dolgokat, amiket mások is gondoltak, de gazdasági, katonai érdekeltségeik miatt nem mondhattak ki.

Nem volt könnyű a nemzetközi szervezeteknél, mert manapság valóban sokan ellenségesen tekintenek a vallásokra általában, és ezen belül a kereszténységre.

– Ezt követően nunciusi megbízatásokat kapott. Melyek voltak az első szolgálati helyei?

– Levélben értesítettek, hogy XVI. Benedek nunciussá nevez ki, és ezzel együtt érseki rangra szeretne emelni. Pápua Új-Guineába és a Salamon-szigetekre küldtek. 2013. február 23-án tették közzé a hírt, hogy előző nap, Szent Péter székfoglalása ünnepén négy nunciust neveztek ki. A pápa lemondása nem egészen egy héttel később lépett érvénybe.

Rómában szenteltek püspökké, a Szent Péter-bazilikában – megható volt számomra, mert 1988-ban itt szenteltek diakónussá is: itt részesültem az egyházi rend szentségéből, és itt kaptam meg annak teljességét is. A szüleim és a bátyám is eljöttek, és néhány nappal később Ferenc pápa fogadott minket.

Édesanyám hitoktató egy plébániai iskolában, a pápa kérdezgette őt a munkájáról. Apám mérnök, és hosszú időn keresztül szemüvegkeretek tervezésével foglalkozott; a pápa levette a szemüvegét, elé tette, és megkérdezte tőle, megfelelő-e. A testvérem matematikus, neki elmondta, hogy ő pedig vegyész volt. Nagyon családiasra sikerült ez a találkozás, valóban atyaian viselkedett velünk.

Pápua keresztény (főként katolikus, evangélikus és anglikán) ország, nagy a szegénység, és emiatt nagy a megélhetési bűnözés is. Az Egyház aktív, jelentős szerepet vállal az oktatásban, az egészségügyben. A Salamon-szigeteken hasonlóak a viszonyok. Három évvel később gyökeresen más helyzetbe kerültem, amikor áthelyeztek egy 95 százalékban muszlim országba, Szenegálba. Itt felelős voltam a Zöld-foki Köztársaságért, Bissau-Guineáért és a Mauritániai Iszlám Köztársaságért is, amely országgal a Szentszék ebben az időben szilárdította meg a diplomáciai kapcsolatait, erősítve a vallásközi párbeszédet, gyakorlattá téve a Fratelli tutti kezdetű enciklikát és az emberi testvériségről szóló közös nyilatkozatot.

– Nemrég pedig Magyarországra érkezett. Hogyan látja a küldetését, feladatait?

– Márciusban kaptam meg a kinevezésemet, májusban tették közzé a hírt, és júliusban érkeztem Budapestre. Valóban nagy változás ez, ám mi, egyházi diplomaták jó helyzetben vagyunk: senkit nem ismertem sem Pápuában, sem Szenegálban, mégis úgy fogadtak, mint papot, püspököt. Nem mondhatom, hogy senkit, de nem sok embert ismertem Magyarországon sem, ám az Egyház családja itt is befogadott. Mi soha nem vagyunk egyedül.

Fontos dolog a pápa képviselőjének lenni, de ami még fontosabb: pap vagyok, eszerint élek.

Minden országban megvannak a kihívások. Itt, Magyarországon nagyon tetszik, hogy a magyar társadalom megmutatja, többféle módon is lehet európainak lenni, anélkül, hogy egymás fénymásolatai volnánk. Ez nagy tanúságtétel: az alapelveket nem lehet megkérdőjelezni, de többféleképpen lehet megélni. Volt egy különleges tapasztalatom: szeptember végén a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium kirándulást szervezett a diplomatáknak, elvittek egy egerszalóki borászatba is. Kiderült, hogy a St. Andrea borászat tulajdonosai görögkatolikusok, s a szőlészet, a borok bemutatásakor arról is beszéltek, hogy a hétköznapi munkájukban milyen fontos szerepe van a kereszténységüknek. A borok nevében is megjelenik ez. A többiek csodálkozva hallgatták. Ha én mondanék ilyeneket, nem figyelnének fel rá ennyire, de amikor egy vállalkozó beszél erről, annak más hatása van.

A hétköznapokban megélni a kereszténységet: ez a nagy kihívás. A mai nyugati világban sokan nem akarnak hallani a kereszténységről, ettől elveszthetjük a bátorságunkat. De ne bátortalankodjunk, tartsunk ki a személyes meggyőzősédünk mellett!

– Hogyan hallathatja a hangját az Egyház?

– Ecclesia semper reformanda – tartja egy latin mondás, vagyis az Egyház mindig változik, reformokon megy át. Minden történelmi zsinat reform volt, önmagunk újraértelmezése. Ferenc pápa szinodális egyházról beszél, és éppen a napokban járt itt Mario Grech bíboros, a püspöki szinódus főtitkára. Hangsúlyozta, a meghallgatás ideje ez, hogy jobban megértsük egymást, és megértsük, hogyan tudjuk jobban hirdetni a keresztény üzenetet a mai világban, amely bizonyos értelemben elveszíti a kereszténységét.

Talán az a legfontosabb, hogy a hívők következetesen úgy éljenek, ahogyan beszélnek. A szinodális folyamat ezt erősíti azzal, hogy megújítja a párbeszédet.

– Mit jelent a gyakorlatban a meghallgatás útja?

– Két latin fogalom szerepel a püspöki jelmondatomban, amely így hangzik: „Humanitate et caritate.” Emberséggel és szeretettel – ez áll a Gaudium et spes kezdetű apostoli konstitúcióban arra vonatkozóan, hogy így viselkedjünk, ennek szellemében haladjunk előre az igazság megismerésében azokkal együtt, akik nem osztják a keresztény hitet.

Meggyőződésem, hogy a párbeszéd az egyetlen út, amely elvezethet ahhoz, hogy véget vessünk a háborúknak, az ellenségeskedésnek, de ahhoz is, hogy következetesebbek legyünk a hitvallásunkban. Lehet, hogy nem győzzük meg egymást, de kezet fogunk, és felismerjük, hogy mindannyian testvérek vagyunk, ahogy Ferenc pápa mondja.

Meg kell hallgatni az Egyházon belül is sokféle embert, csoportot, a fiatalokat, a nőket, hiszen az Egyház nem csak papokból és püspökökből áll. A nők hangjának meghallgatására nagy szükség van, és el kell ismernünk, hogy ők viszik előre a családokat, a társadalmat.

Meghallgatni, tiszteletben tartani mindenkit, ez szabadságot jelent.

Persze, szeretném, hogy az egész világ keresztény legyen, és megvalósuljon a földön Isten országa, de éppen a másik ember tiszteletben tartása jelent nagy tanúságtételt: szabad másban hinnie, vagy szabad nem hinnie. Az Egyháznak nagyon sok a mondanivalója, és a tanítása mindig pozitív, akár a gazdaságról, akár az ökológiáról vagy bármi másról legyen szó. Van üzenetünk, és remélem, hogy a szinódus segít hallatni ezt az üzenetet. Élnek hétköznapi emberek, akik keresztények akarnak lenni: nagyon fontos a tanúságtételük, mint azé a borászé. A mozgalmak – az egész Egyházat és sokakat támogatva – szintén tanúságtételt jelentenek a mai világban, amikor nagy a kísértés arra, hogy egyedül éljünk.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 13-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria