Közel ahhoz, „aki önmagát lecsupaszítani hagyta” – Martos Levente Balázs nagyböjti elmélkedése (3.)

Az előadás kezdetén Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök felolvasta a 16. zsoltárt:

Oltalmazz engem, Istenem,
mert én benned bízom!
Így szólok az Úrhoz:
Istenem vagy nekem,
nincs más javam rajtad kívül.
A dicső és szent férfiakhoz,
akik földünkön élnek,
vonzódom egész szívemmel.
Bajt bajra tetéznek maguknak,
akik idegen istenek után futnak.
Véres áldozataikban nincsen részem,
még csak nevüket sem veszem ajkamra.
Az Úr az én örökrészem és kelyhem,
Te irányítod Uram, sorsomat.
A mérőzsinór értékes részt
juttatott nekem,
valóban pompás
az én örökrészem.
Áldom az Urat,
mert tanácsot ad nekem…,
Szüntelenül magam előtt látom az Urat,
Ő áll jobbomon,
hogy el ne essem.
Ezért örül az én szívem
és ujjong a lelkem,
sőt reménységben nyugszik testem is.
Mert nem hagyod lelkemet a holtak honában,
és nem engeded, hogy
pusztulást lásson szented.
Az élet útját mutatod nekem,
örömmel töltesz el színed előtt,
és mindörökké tart az öröm
jobbodon.

Az előadó kiemelte: ezt a zsoltárt a zsolozsmából tanulhatjuk meg a legkönnyebben, elvileg minden csütörtökön este szerepel a kompletóriumban, a befejező imaórában. A kutatók bizaloménekként tartják számon. Esténként az ember megpihen, leteszi a terheket, és azt mondja Istennek: bízom benned, vigyázol rám.

A 16. zsoltárt idézi Szent Péter – az Apostolok cselekedeteinek beszámolója szerint – pünkösd napján. Dávid atyánk „meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk. Mivel azonban ő próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki, hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára, a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt: hogy sem az alvilágban nem marad, sem a teste nem lát rothadást. Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk” (2,29–31).

A zsoltárok valamit megfogalmaznak a szívünk dobbanásából”

– fogalmazott Martos Levente Balázs. – Odatársulnak hozzánk, ahol vagyunk, „az életünkkel, a vágyainkkal, a haragunkkal, a fájdalmunkkal, és aztán egyszer csak bekapcsolnak egy titokzatos, új regisztert, az Úr Jézus Krisztus hangját”, és Krisztuson keresztül sokak reményét, vágyakozását és fájdalmát.

Az imádságos élet nem azt jelenti, hogy kivonulunk a világból, hanem sajátos eszközöket kapunk arra, hogy jobban jelen legyünk benne, hogy világosabban felismerjük, Isten hogyan van jelen a világban

– hangsúlyozta a püspök. – Mégis a kereszténység története és talán a miénk is, külön-külön, gyakran leírható úgy, mint kivonulások és menekülések sorozata. Izrael kivonult Egyiptomból, és ez lett életének a kezdete; két tanítvány kivonult Jeruzsálemből a hét első napján, és Emmauszba indult, majd miután találkoztak a feltámadt Jézussal, visszatértek; Saul elindult Damaszkusz felé, majd miután megtért és megkeresztelkedett, elmenekült, mivel a zsidók a halálát tervezték.

Péterhez visszatérve: megtagadja Jézust, elszalad, aztán visszatér, és a legenda szerint még életének a végén is kivonul Rómából, amikor Jézus szembejön vele, és ő megkérdezi tőle: „Hová mész, Uram?” – „Quo vadis Domine?” Ez a történet hűen tükrözi sokszoros elmenekülésünket, legyen szó pillanatnyi megingásról, tényleges visszafordulásról, elszaladásról, törésről, megkísértettségről, és arról az Úrról, aki még ott is megjelenik, és mindig magát ajánlja fel értünk.

Ha találkozunk az Úrral a szívünk csendjében, a pusztaságban, ha megtapasztaljuk, hogy jó összekapaszkodni vagy letelepedni a terített asztalhoz, és megtörni a kenyeret, fölvetődhet a kérdés: mi történik azután?

Vannak tanítók, akik bölcs tanácsaikkal felkészítenek bennünket a jövőre. Nagyon gyakran azonban az is megtörténik, hogy kitakart szívvel, kiszolgáltatottá válva kilépünk az emeleti teremből, elindulunk az utunkra, és már az első kanyarnál csalódunk, fájdalmat okoznak nekünk az emberek. Még rosszabb, ha rádöbbenünk: mi magunk veszítettük el az irányt.

„A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz” – idézte az előadó Pilinszky Jánost. Hozzátette: a mai kereszténység mintha ezt tanulná. Elveszíteni, elhagyni néhány helytelen bizonyosságot.

Kiáltani Istenhez fájdalomban, amiért olykor úgy érezzük, még ő is kivonul az életünkből. Mindeközben megtanulni jelen lenni, megnyitni azokat a forrásokat mások számára is, amelyekről már-már mindannyian elfeledkeztünk.

Rácsodálkozni azokra az éltető vizekre, amelyek mindannyiunkat táplálnak, amelyeket lehetetlen letagadni még a „hitvalló” ateistáknak is.

Martos Levente Balázs kiemelte:

ha védtelenül, „mezítelenül” lépünk ki a világban, lehet, hogy nagyon sérülékenyek leszünk, de elképzelhető, hogy idővel rádöbbenünk: mégis akkor voltunk menyegzős köntösben, közel ahhoz, „aki önmagát lecsupaszítani hagyta”.

Akik Isten közelébe kerülve valódi spirituális életet élnek, azok elkezdenek finomabb kapcsolatba kerülni a környezetükkel, embertársaikkal, a teremtett világ dolgaival, önmagukkal.

Kevés dolog ad nagyobb bizalmat és bátorságot, mint ha valakit meghallgatnak; ha úgy érezzük, hogy a másik ember megértette, mit szeretnénk, mi van bennünk. A kereszténységnek, az Egyháznak óriási tapasztalata van a tanításban, de ugyanilyen nagy gyakorlata van abban is, hogy meghallgassa az embereket. Reményteljes az a jövő, amelyben az emberek biztosak lehetnek abban, hogy mások meghallgatják őket; ugyanígy az is, ha kimegyünk Budapest utcáira, leülünk egy padra, és várjuk, hogy jöjjön valaki, és elmesélje nekünk az életét – mint a Forrest Gump című filmben.

Az előadó felidézte: lelkigyakorlatokon gyakran kapjuk feladatul, hogy imádkozzunk úgy, hogy az igazi vágyaink megerősödhessenek. „Kérjétek azt, amit kívántok, ami már régen bennetek van, újra és újra.” Úgy, mint egy patak, amely kivájja a saját útját, hagyni, hogy az imádság utat találjon és készítsen magának az Úr útján.

Az esztergom-budapesti segédpüspök a számára különösen kedves imádságok közül, melyeknél mindig érzi Isten különleges áldását, elmondta Betlehemi Szent Mirjám (1846–1878) reggeli fohászát:

„Uram, Jézus, a reggeli csendben eléd járulok.
S alázattal kérlek, adj nekem békét,
bölcsességet és erőt.
Add, hogy a mai napon irgalommal teli szívvel
Lássam a világot,
és engedd megértenem, hogy az Egyház
egész dicsősége keresztedből forrásozik.
Engedd úgy fogadnom felebarátaimat,
mint akihez te küldtél, hogy szeressem őket.
Tégy készségessé, hogy odaadóan szolgáljam őket,
és így kibontakozhasson bennük minden ajándékod.
Sugározzék szavaimból szelídség,
és egész viselkedésem legyen a béke eszköze.
Csak azok a gondolatok verjenek bennem gyökeret,
amelyekből áldás fakad.
Zárd be füleimet, ha rosszakarat
vagy gonosz bíráskodás tűnne fel.
Ajkam egyedül arra legyen, hogy a jót kiemelje.
Mindenekelőtt tedd meg, Uram, hogy elteljek
Örvendezéssel vagy jóakarattal,
hogy bárki találkozzék is velem,
megérezze a te jelenlétedet és szeretetedet.
Add rám jóságod és szépséged köntösét,
hogy a mai napon megmutatkozhass bennem. Ámen.”

Háromrészes nagyböjti lelkigyakorlatos elmélkedései lezárásaként Martos Levente Balázs megköszönte a hívek elmélyült, odaadó figyelmét. Emlékeztetett Jézus szavaira: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” „Ez igaz akkor is, ha kétszázan-háromszázan jövünk össze az ő nevében. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy lesz jövőnk. Azt nem tudhatjuk, milyen lesz ez, de azt igen, hogy amikor kilépünk innen, Krisztus akkor is mindig velünk lesz” – fogalmazott Martos Levente Balázs püspök.

Fotó (archív): Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír