Lélekmelegítő cipő karácsonyra

Jó ideje már, hogy minden vasárnap ott állt a templom előtt. A jelenléte nem volt tolakodó vagy provokáló, egyszerűen belesimult a tízórás szertartásra érkező emberek sokaságába. Köszönt, az idősek előtt kinyitotta az ajtót, felsegítette a babakocsit a lépcsőn. Néha belépett az előtérbe, de csak pár percet maradt ott, aztán visszament az ajtó elé és ott várta meg a mise végét. Így vált a kisgyermekekkel érkező házaspár vasárnapi ismerősévé a hónapok alatt. Ha maradt a zsebekben aprópénz, ami nem került a perselybe, a gyerekek odaadták a bácsinak. Ha nem maradt, csak köszöntek egymásnak. Így ment ez hétről hétre.

Azon a vasárnapon sem volt másként, advent negyedik vasárnapján is ott állt a lépcsőn. A házaspár két gyerekkel érkezett, a legnagyobb jött el velük, és a legkisebbet hozták, a három hónapost, akit még nem lehet másra bízni. A két középső most a nagyszülőknél maradt. Úgy tervezték, hogy mise után nem mennek egyből haza, célba veszik az egyik bevásárlóközpontot, és vesznek még néhány dolgot karácsonyra. Nem kell már sok minden, de hiányzik például egy szép ing a kisfiúknak, olyan, ami színben passzol a többi gyerek ünnepi ruhájához. Ilyen tervekkel érkeztek aznap, mikor megpillantották az ismerős férfit.

A férfi mellett kartonpapíron egy felirat feküdt a földön: 42-es cipőre van szükségem. Ez volt ráírva. “Leszakadt a talpa” – mentegetőzött a bácsi, aki eddig soha nem kért semmit szavakkal. A cipőjéből kilátszott a zokni, a cipőtalpakat alig tartotta a ragasztó. “Megnézzük majd otthon… De messze lakunk, nem tudjuk, hogy mikor érnénk vissza” – mondta a feleség. A bácsi oldalra biccentette a fejét. „Hát, nekem most kellene, csókolom. Látja? Ha maguk ilyen messze laknak, az nem jó.”

A fiatalasszony a misén nem tudott másra gondolni, mint a lyukas cipőre. Nemrégiben egy barátnője járt így, leszakadt a cipője talpa egyik délután az óvodából hazafelé menet. Becsöngetett hozzájuk, és náluk várta meg a férjét a gyerekekkel, nem tudott így hazamenni. Akkor jót nevettek ezen, a leszakadt cipőtalpon, de most összeszorult a szíve.

“Nekünk csak 41-es van otthon”, hallotta, mikor kilépett a templomból. Mások is szerettek volna segíteni az ismerős bácsinak. „Az sajnos kicsi lesz”, csóválta a fejét a férfi. Ekkor szólalt meg. „Várjon, visszajövünk. Hozunk cipőt.” “Csókolom, egy zoknit is lehetne?” – nézett hálásan az öreg.

A nő meggyorsította a lépteit, a férje mosolyogva nézett rá. „Hát ezért rohantál így ki a mise végén? Sejtettem… Nem szoktál így sietni” – mondta. Beültek az autóba, bekötötték a babahordozót, és elindultak. „Te vagy én?” – kérdezte a nő. „Szaladj be érte, addig megvárunk kint” – jött a válasz. „Jó, de milyet?” – kérdezett tovább bizonytalanul. „Ne olcsót és ne drágát. Olyat, amilyet magunknak is szoktunk.”

Sose vett még 42-es férfi cipőt. Barna legyen vagy fekete? De hát ez lesz az egyetlen cipője. Mindig ez lesz rajta. Úgy kell kiválasztani. Kényelmes és meleg legyen, ne fázzon benne a lába. Miért nincs ebből a méretből többféle? Nem is gondolta ezelőtt, hogy ilyen nehéz 42-es cipőt választani. A zokni se egyszerűbb. Nem legyen rövid, abból kilóg a bokája. De ne legyen túl vastag se, mert akkor meg lehet, hogy szorít majd a cipő. Fekete, bundás bakancs, ez jó lesz. És egy csomag fekete zokni. Meg is vagyunk.

Vissza a kocsiba, vissza a templomhoz. Közben a kicsi gyermek megéhezik, meg kell szoptatni. Így a férje ugrik ki a dobozzal, egy perc alatt odafut és vissza, aztán indulnak is tovább. „Mit mondott? Tetszett neki?” – kérdi izgatottan a nő, és valami különös jó érzés járja át közben. A férje hallgat egy darabig, aztán halkan válaszol. „Azt mondta, köszönöm.”

Több szó nem esik, hazafelé veszik az irányt. A vásárlás megvolt végül is, csak nem 98-as ünneplő inget vettek, hanem egy 42-es cipőt. Egy fekete, bundás bakancsot. Ami jól melegít. Fázós lábakat, és ünnepre váró szíveket.

Közel a karácsony.

Forrás: MiDió.hu

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír