Magyar cserkészvezető Amerikában: Kettős identitásunkat kihívás megélni

Az idén éppen húsz éve cserkészkedő csapatparancsnok energikus személyisége, a cserkészet és a magyarságápolás iránti elkötelezettsége már akkor megragadott, és három hónappal később örömmel kérdeztem a több mint ötvenéves garfieldi magyar cserkészcsapatról, melynek azóta gyermekeink is oszlopos tagjai lettek.

– Nemrég kölcsönkaptam egy vaskos könyvet a garfieldi magyar cserkészekről, rengeteg régi fényképpel és személyes történetekkel. Van benne pár sor tőled is, még hétéves korodból, miszerint a cserkészetben a takarítást szereted a legjobban. Ez azért elég korai és komoly elköteleződésre vall...

– Egyévesen kerültem Budapestről New Yorkba a családommal, először három, majd öt évre... Azóta eltelt huszonnégy év és még mindig itt vagyunk. A szüleim nagyon kerestek nekünk magyar közösséget „arra a rövid időre, amíg itt leszünk”. Egy magyar ismerősünk szólt nekik a magyar cserkésztáborokról, így 2002 nyarán a nyolcéves Kata nővérem elment kiscserkész tanyázásra, ősszel pedig, vagyis pontosan húsz éve, már én is elkezdhettem cserkészkedni. És hogy miért maradtam benne azóta? Kiskorom óta rengeteg nagyon jó élményem kapcsolódik hozzá, aztán elmentem egyetemre, Buffalóba, amit azért választottam, mert tudtam, hogy ott is van magyar cserkészet; az 58-as Toldi Miklós cserkészcsapatban szolgáltam öt évig. Amikor visszaköltöztem – mert közelebb akartam lenni a családomhoz, és mert itt lett állásom – elvégeztem a tisztitábort, de már a visszaköltözés előtt jelezték Garfieldról, hogy várnak vissza és számítanak rám...

Világéletemben a cserkészet volt az egyetlen biztos pont, nagyon szeretem, itt van olyan önbizalmam, magabiztosságom, amivel fel tudom mérni, kezelni a helyzeteket, és amilyen egyelőre semmilyen más területen nincs.

– Mit adott neked a cserkészet ezalatt a húsz év alatt?

– Eleinte az motivált, hogy jól kell tudnunk magyarul, hisz haza fogunk költözni. Ahogy a mai fiatalok, a testvéreimmel mi is angolul beszéltünk, amiért időnként jól „kikaptunk”, de aztán átfordult: most csak magyarul beszélünk egymással, és mások előtt is furán érezzük magunkat, ha miattuk egymás között angolul kell beszélnünk. Nagyon jó érzés, hogy ez megmaradt, és ennek oka, hogy szüleink nagyon komolyan vették a magyar nyelvet. Másrészt ez a közösség volt az, amely megértette, min megyünk át: nem vagyunk se „igazi” (otthon élő) magyarok, se „igazi” (itt született) amerikaiak;

magyarok vagyunk, de máshogyan, és ezt a kettős életet időnként kihívás megélni, és ma is az.

Kisgyerekként még nagyobb kihívásokkal, folyamatos identitászavarral és állandó programütközéssel járt: minden hétvégén választani kellett a programokat és a barátokat illetően.

A cserkészeten a korosztályomban kialakult az az érzés, hogy egymás rokonai, unokatestvérei vagyunk, mert mi hétvégén nem tudtunk nagyszülőket látogatni, hisz ők távol éltek, helyette cserkészetre jártunk. Ez a legtöbb velem egyidős cserkészre igaz volt, tehát mi jelentettük egymásnak azt a nagycsaládot, akikkel az emberek hétvégente szoktak találkozni. Szombaton késő estig együtt maradtunk, együtt fedtek meg, együtt lettünk megdicsérve; úgy nőttünk fel, hogy nekünk ez volt a természetes.

Később úgy éreztem, hogy vissza szeretném adni a csapatnak mindazt, amit kaptam a cserkészettől, így elvállaltam a parancsnokságot. Már van egy határozott elképzelésem, meddig fogom csinálni, igyekszem megtalálni a megfelelő utódot is, ennek lehetőségét próbálom már most felépíteni. Ami ebben segít az az, hogy a mi csapatunk most egy erősen felívelő fázisban van; ilyenkor a legkönnyebb „befogni” a fiatalokat és kedvet csinálni hozzá, és akkor átadni is könnyebb lesz. Azt viszont tudom, hogy amíg Balogh Laci atya itt lesz a passaici magyar templomban, addig biztosan nem lesz átadás, mert figyelünk arra, hogy ne legyen egyszerre több váltás a magyar közösségben.

– Az első gyűlésen kiderült: idén 51 cserkészetek van. Ez örömtelien nagy szám...

– Az amerikai magyar cserkészcsapatok létszáma és összetétele elég hullámzó, nagyon sok tényezőtől függ, például attól, hogy az adott városnak éppen milyen a gazdasági helyzete. Induláskor, ’56-ban rengeteg magyar család költözött erre a környékre, és így sokan cserkészkedtek, de a ’80-as években, amikor bezártak a gyárak és a családok elköltöztek, jelentősen lecsökkent a létszám; volt olyan év, hogy csak három fős volt a garfieldi cserkészcsapat: Bálint Imre bá’, Marshall Tomi és Laci. Az utóbbi években viszont New York kezd annyira kiterjedni, hogy már ide is újra költöznek új magyar családok, nemcsak a nagyvárosba.

A stabilitás itt, Garfieldban mindig is megvolt, a cserkészet sosem szűnt meg. A 2000-es évektől a 2010-es évek elejéig 30-40-en voltunk, időnként megközelítettük az 50-et, idén viszont túl is haladtuk. Mi tehát most épp felfelé haladunk, ráadásul iszonyatos tempóban, ami nagyon jó érzés, ugyanakkor hatalmas kihívás is, több szempontból is. Például a kicsik mostani magas aránya korábban nem volt jellemző, ez nekünk is új, például lett egy tízfős kis őrs, akiket szét kell majd választanunk, mert ez itt már túl sok, az őrsvezetők pedig kevesen vannak és nagyon fiatalok. De ez nem egy probléma, hanem egy számunkra szokatlan kihívás, aminek ki kell dolgoznunk a megoldását, például felépíteni az új vezetői gárdát.

– Az itteni magyar cserkészet több szempontból is eltér az otthoni cserkészettől. Te hogyan látod ezt?

– Sok ismerősöm van Magyarországon, úgyhogy nagyjából rálátok az otthoni helyzetre is. A hit nekünk is része a cserkészetnek, sőt oszlopos eleme, de itt főleg a magyarságon van a hangsúly.

A mi csapatunk helyzete most azért is különleges, mert jelenleg nagyon nagy átfedés van a garfieldi cserkészet és a passaici templomi közösség között.

Nagyon támogatjuk a plébániát, annak aktív tagjai vagyunk; például programjaink kölcsönös meghirdetésével és személyes jelenléttel, mint például a Szent István-napi búcsún vagy nemrég a Veni Sanctén, de kötelező jelenlét csak az évi egy cserkészmisén van. De egyébként mi a reformátusokat is ugyanúgy szoktuk támogatni. A papunk és az egyháztanács is nagyon támogat minket, ezért is tudunk nagyon jól együttműködni. A misén szívesen látják a cserkészeket, mi pedig szívesen megyünk, imádkozunk a programjaink, illetve az étkezéseink elején és végén, van áhítatunk és vannak lelkigyakorlataink az idősebb korosztály számára. A kicsiknél nincs ugyan hittan, mert azt a templom szervezi, de ünnepekkor beszélgetünk a hit lényegéről, és hozzánk is jön a kis Jézus karácsonykor; és szoktunk beszélgetni arról is, miért vagyunk hálásak – vagyis a keresztény értékrend része a cserkészetnek, a hit pedig a jellemnevelésnek. Mivel azonban az a célunk, hogy minél többen legyünk és senkit ne hagyjunk ki, ezért ugyanolyan szeretettel fogadjuk a nem hívőket is.

– Ez tudtommal otthon is így van, de itt talán még fontosabb, a magyarság hangsúlyossága okán. Ez hogyan jelenik meg a cserkészetben? Vagy helyesebb lenne úgy kérdezni: miben nem jelenik meg?

– Valóban helyesebb lenne... A fő célunk a magyarságunk ápolása és megtartása. Rengeteg népdalt énekelünk, néptáncolunk, népi játékokat és magyar társasjátékokat játszunk, igyekszünk mindig tiszta forrásból beszerezni anyagainkat, mindenkitől elvárás egy alap népdallista ismerete, és nálunk az összes keretmese – eltérően az MCsSz-től – magyar történelemmel vagy magyar népmesével foglalkozik. A legutóbbi cserkészkiránduláson Mátyás király fekete seregébe toboroztunk, korábban volt Szent István, szokott lenni ’48, ’56, Rákóczi, a kicsiknél pedig magyar népmesék. Ezen kívül rovásírásozunk, otthonról származó mondókákat, kiszámolókat tanulunk; köszöntőink és csatakiáltásaink is mind magyarul hangzanak el.

– Sokkal hangsúlyosabbnak és élőbbnek tűnik az idősebb korosztály jelenléte is.

– Ez a folytonosság, a stabilitás miatt is fontos. Azokra, akik fiatalként beletették a munkát, később is számítunk, a tapasztalataikra vagy akár a konkrét jelenlétükre, ha nincs elég fiatal vezető. Ők olyan bázist nyújtanak, amit nehezen kapnánk meg máshonnan, ha ők a húszas-harmincas éveik végén eltűnnének a cserkészetből. Viszont a legtöbb idősebb cserkész is csak akkor találkozik egymással, amikor nyáron táborozni mennek, s olyankor elkezdődnek a régi tábori emlékek végtelen felidézései, és ezek is mind sokat hozzáadnak a kollektív hagyományőrzéshez. Itt a legtöbb csapat „csak” 30-40 fős, ezért a nyári fillmore-i vezetőképző (VK) táborok közel 300 fős létszáma nekünk is hatalmas élmény; ahogy az is, hogy tényleg mindenhonnan jönnek, Európából és Ausztráliából is. A mai napig hihetetlen számomra, hogy ülök a tábortűznél és mellettem ül egy Floridából, egy Argentínából, egy Brazíliából és egy Németországból érkezett cserkész, és mi mind egy nyelvet beszélünk, ugyanazokat a dalokat énekeljük, és tudjuk egymásról: van közös értékrendünk, hasonlóak az elvárásaink. Mindez egy olyan hangulatot és közösséget nyújt, amit sehol máshol nem találtam meg. Én emiatt is maradtam cserkész. Legjobb barátnőm például egy brazíliai magyar cserkész; cserkészbaráti köröm egy jelentős része sem ezen a kontinensen él.

Egy olyan lelki közösség alakul ki cserkészeten, ahol nem számítanak a távolságok, és az sem, hogy évente csak egyszer találkozunk.

És ami nagyon fontos: mindezt önkéntesen csinálja mindenki, talán ez a legkülönlegesebb a cserkészetben. Senki nem a fizetés miatt van ott – mert nincs fizetés, hanem azért, mert mi ezt szeretnénk –, ez is egy olyan közös alap, ami nincs máshol.

– A szülők önkéntessége is ilyennek tűnik. Otthon nem is feltétlenül ismerik egymást, itt viszont ők is aktív részesei a cserkészetnek, sőt, szülői közösséget alkotnak. Ez mindig is így volt?

– Itt igen. Valamikor a legtöbb család Passiacon vagy Garfieldon élt, s akkor hétköznap voltak a találkozók és gyakran volt néptánc is, de ez idővel teljesen megváltozott. Most sokan laknak távol, gyakorlatilag nincs tömegközlekedés – a szülőkre emiatt is szükség van. És ha már itt vannak, miért ne segítenének? Ők végzik a cserkészház fenntartását, és gyakran vannak családos programjaink, amikor együtt sütünk-főzünk. Ahogy ők mondani szokták nevetve: reggel sütök valamit, elhozom ide, befizetem a részvételi díjat, megeszem, amit sütöttem, majd a megmaradt ételt is megveszem, hogy hazavihessem és megehessem. De természetesen az a fenntartói testület (FT) nem erről szól, ez is egy pénzforrás-gyűjtési lehetőség a cserkészet számára. Ebben is nagyon szerencsések vagyunk, mert itt olyan aktív szülői gárda van, amit nem minden csapat tud felmutatni. Ők tényleg rengeteget tesznek azért, hogy mi tudjunk cserkészkedni, és csak a gyerekekkel tudjunk foglalkozni, és ne a házzal kapcsolatos anyagi és technikai kérdésekkel kelljen bajlódnunk. És úgy tűnik, nekik is igényük van a közösségre, nekik is ez a baráti körük, mert – ahogy mi is gyerekként – ugyanazt élik át együtt, és igénylik a hasonló kihívások megbeszélését; például a magyar iskola kérdéseit, azt, hogy milyen nehéz a gyerekekkel otthon folyamatosan magyarul beszélni, vagy az otthon élő magyar nagymamával tartani a kapcsolatot.

– A nyelvi nehézségek hogyan jelennek meg a cserkészetben? Itt is hallani egymás közt angolul beszélőket?

– Igen, és ehhez kapcsolódik egy másik nehézségünk, amivel az őrsvezetőknek szembesülniük kell: a gyerekek, beleértve a vezetőket is, magyar nyelvismerete nagyon különböző. Ezt is át kell tudni hidalni az őrsökön és a csapaton belül, és ez sokkal több feladatot ró mindenkire, mint ott, ahol mindenki anyanyelvi szinten beszél magyarul. A kevert nyelv (mangol) létező probléma, amivel folyamatosan küzdünk. Ugyanakkor megértőnek is kell lennünk: szerintem én is ugyanabba a szekrénybe bújtam be angolul beszélni a barátnőimmel, mint ők most, és ugyanúgy nem érdekelt, mit mondanak a felnőttek... De amikor ilyen erős a magyar vonal, mint most – és ez nem volt mindig így –, nagyon fontos, hogy figyeljünk erre. Ezért tavaly ebből büntetés is volt, és fel vagyok készülve arra, hogy idén is lesz: írásbeli vagy szóbeli feladat, esetleg fizikai feladat, például egy nehéz tönköt cipelni az egész őrsnek. De ha valaki nem tudja jól kifejezni magát, akkor persze megpróbálunk neki segíteni, viszont ehhez nagyon sok idő és türelem kell... Ezért különösen fontos a szülők hozzáállása.

Szerző: Antal-Ferencz Ildikó

A fotókat Kozma Fanni bocsátotta rendelkezésünkre.

Magyar Kurír