Örüljetek az Úrban mindenkor! – Bemutatjuk a Váci Egyházmegye újmisés papját

Finta Zsolt a Háromszék vármegyei Kovásznán született, és nyolcéves volt, amikor szüleivel áttelepültek Magyarországra. „Két bőrönddel a kezünkben hagytuk oda az otthoni életünket” – a családot a biztonságvágy és a magyar nyelvű oktatás lehetősége hozta Magyarországra. Zsolt úgy emlékszik vissza magára, mint egy mosolygós kisgyerekre: „Ezért a szüleim mindig engem küldtek kenyérért – Erdélyben még a nyolcvanas évek végén is ez a kenyérrendszer működött –, és én mindig kenyérrel, sőt, friss kenyérrel tértem haza.”

Klasszikus erdélyi minta szerint családjának egyik fele református, másik fele katolikus volt, de vallását nem gyakorolta egyikük sem, csak a nagymama. Zsolt már Dunakeszin, barátai révén került a Szentjánosbogár közelébe.

Egy református keresztségem volt csupán, ezen kívül semmilyen hitéleti vagy vallásos tapasztalatom, de a nyitott szív mindig megvolt bennem.

Akkortájt újságírónak készültem, és amikor a barátaim bemutatták nekem Teresa Worowskát mint újságíró-műfordítót, aki világnézeti klubbot vezetett, rögtön felkeltette érdeklődésemet. Elmentem, majd csakhamar azt vettem észre, hogy hétről hétre ott vagyok, sőt néhány hónap múlva már Teresa mellett gitároztam a szentmiséken.”

Közben Zsolt sokfélét tanult: a Budapest Média Intézetben publicisztikát, a Szegedi Tudományegyetemen kommunikációt, majd  informatikus könyvtárszakon diplomázott. Tanulmányai alatt aktívan részt vett a hitéletben is: „Egyre jobban vonzott az Úr. Jelentkeztem a hitoktatónál, hogy a hitjelöltek útjára szeretnék lépni. Az elsőáldozásomra a jezsuiták húsvéti missziójában került sor Taron, majd másfél év felkészülés után bérmálkoztam, szintén a jezsuiták szervezésében”- emlékezik vissza.

Zsolt munkaválasztását is az elkötelezettsége határozta meg. „Egyértelmű volt számomra, hogy nem a pénz világára vágyom, hanem szolgálni szeretnék a gyerekek mellett. Már középiskolás koromban is visszajártam fociedzőként az általános iskolámba, ahol később rendszergazdaként kezdtem el dolgozni, mellette pedig a gyerekeknek fociedzéseket vezettem. A nyaraim szabadok voltak, tudtam szolgálni a Szentjánosbogár táborokban: 2005-ben került sor az elsőre, most nyaranta átlagosan három táborban veszek részt, idén lesz a hatvanegyedik tábor, ahol ott vagyok. Milyen jó is lenne, ha az egész életem egy bogártábor lehetne!” Az Egyház mindennapi élete azonban nem Szentjánosbogár tábor. „Valóban. Az élet szembesített is ezzel. Hitre találásom nem tipikus: nem jártam ministrálni gyerekként, szüleim soha nem vittek templomba. Szinte már felnőttként találkoztam először a Jóistennel, mégpedig közösségen és a jezsuitákon keresztül, azután vezetődtem csak be az Egyházba. A népegyház valóságába, én pedig a kommunió Egyházát kerestem.”

Adódik a kérdés, mit jelent Zsolt számára a közösség. Így fogalmaz:

A közösség nekem azt jelenti, hogy egyek vagyunk az Úrban, akiben mindnyájan otthonra lelhetünk, csakúgy, mint Egyházában.

Az ősegyház példája lebeg a szemem előtt, ahol a szentségek vételének az volt a célja, hogy az Egyház közösségébe építsenek be, ahol a hívők együtt tapasztalhatták meg az Istenben való a létet, és nem csupán tudásuk volt arról, hanem megélt tapasztalatuk is, hogy valóban egyek az Úrban" – fejti ki.

Zsolt a diakónusi gyakorlatot Gödöllőn végezte, ahol a sok közösségben otthonosan mozgott, de tisztában van vele, hogy papként a közösségépítés kihívás lesz a számára. Zsolt most azt próbálja ellesni, hogy a helyi plébános és a hitoktatók mi módon  igyekeznek megszólítani az embereket. Sok ötlettel a tarsolyában készül a szolgálatra. „Tudom azt is – és ez a szakdolgozati témavezetőm, Kajtár Edvárd tanácsa is –, a teológiai könyveim, a továbbképzés lehetősége mindig hasznomra válik. Az idősebb atyák azt szokták mondani, mi vagyunk az a generáció, akik majd utolsóként fogjuk bezárni a templomainkat. Engem ezek a megjegyzések nagyon szíven ütnek:

nemcsak a templomok ürülnek ki, hanem a települések is elnéptelenednek. De az Egyház utolsóként fogja elengedni az emberek kezét, és erre sok jó példát látni Magyarországon. Valószínű, hogy megmaradásunk érdekében új utakat is érdemes lesz majd keresnünk.”

Zsolt a Központi Papnevelő Intézetben készült a papságra. Idősebb fejjel ült csak be az iskolapadba, de nem bánta, hogy az intézményben a teológiai tanulmányok magasfokú elsajátítására esett a nagyobb hangsúly.

Engedtem, hogy formáljon az Úr, örültem, hogy idősebb emberként újra tanulhatok, és közösségben élhetek.

Mint főduktor, igyekeztem sok közösségiséget vinni az életünkbe. Például találkozókat szerveztem, ahol a Szent Ignác-féle examen módszerével imádkoztuk át az elmúlt időszakot, amikor arra figyelhettünk, hol találkoztunk a Jóistennel, vagy hogy mikor volt nehezebb őt észrevenni, és hogy merre haladjunk tovább. Valóban közösségként működtünk, és én sok kegyelemmel gazdagodtam a tanulmányaim évei alatt.”

Zsolt jelmondatválasztását – „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” – aligha kell magyarázni. Valóban sugárzik bebőle az öröm: „Még a civil életben dolgoztam, egész nap túlcsorduló öröm volt bennem, amikor szentmisével kezdhettem a napot. Most ugyanígy folyamatos örvendezést jelent számomra az elhívásom a papságra, az a tudat, hogy mások szolgálatára lehetek. Ezt az örömöt kell közvetítenem mások felé!”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 29-i számában jelent meg.