Teremtésvédelmi kalendárium – Virágbölcsők a télben

Nézőpont – 2020. január 10., péntek | 16:00

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Idén legelőször arról ír Lechner Judit szakértőnk, hogy bár eléggé átformáltuk az ipari civilizációval a világunkat, de a természetet siettetni mégsem lehet.

Ki gondol most, a fagyos télben a virágos nyárra? Pedig az egynyári virágok palántái, paprikavirágok, bojtocskák, törpedáliák, vízifuksziák, amiket majd májusban ültetnek ki az árvácskák helyére, ilyentájt már lassan csíráznak a porhanyósra szitált földben, az üvegház csöndjében. A begóniák a legkényesebbek. Törékeny, pozsgás levélkéik alig pár milliméteresek, és a tél közepén már tűzdelni kell őket, vékony fapálcikával igazgatva a gyökereket a helyükre, szép sorban a ládába. Aztán pár hét múlva már kézzel is meg lehet őket fogni. Mint a kisgyerek, kinőtt a pólyából, most át kell öltöztetni, újrapelenkázni, mondta egykor Pannika, a kertész néni, és elragadtatott mosollyal tartotta a fény felé a szépen fejlődő kis palántát. Még a kajla kertészlegény is megállította nyikorgó talicskáját, és rácsodálkozott a látványra… A pókhálós ablakon besütött a januári napsugár, és a begónia, mint aki álmából ébredt, meglátta benne a ragyogó nyári napok ígéretét. Még vagy kétszer kapott nagyobb cserepet, lassan a szabad levegőhöz is hozzászoktatták, aztán májusban a levélkék bokrából kibújt a virágszár, és a bimbó színesedni kezdett. Volt köztük rózsaszín, halványzöld levelekkel, tűzpiros, aminek már a levele is inkább bordóba hajlott, és hófehér virágú is. Aztán a kérges, földtől fekete kezek útjára bocsátották, és a város parkjai megteltek a törékeny szépséggel, ami a csöndes januárban olyan nagy titokban született…

Több mint negyven éve már, hogy pár hónapot eltölthettem segédmunkásként egy kis kertészetben, ahol akkor még szinte minden munkát az évszázados tradíciókat követve végeztek. Az üvegházakat szénnel működő kazán fűtötte, a földbe süllyesztett ágyásokban szalmás istállótrágya erjedése adta a meleget a palántaneveléshez, ebből lett a következő évben a feketére érett virágföld, nádból szőtték az üvegtáblákra fektetett vastag, a hosszú téli éjszakákon jól szigetelő takarót, nyárra az árnyékolót, az öntözőkannák bádogból készültek, a ládák fából és a virágcserepek agyagból.

A kertésznél, a fazekasnál szegényebb, kevésbé megbecsült kézműves nemigen akadt a régi világban, és ez így volt már több mint kétezer évvel ezelőtt is, ahogy Sirák fiának könyvében olvassuk: „Az írástudó szabadidejében szerzi bölcsességét, aki ment a nehéz munkától, az eljut a bölcsességre. Hogy legyen bölcs, aki az eke szarvát tartja, vagy aki kezében az ostort suhogtatja, aki ökröket hajt, s csak velük dolgozik, aki egyre csak borjúkról beszélget, vagy aki boronáláson járatja az eszét, és hogy a hizlalást be tudja fejezni? Épp ilyen elfoglalt a kézműves, s a művész: hiszen éjjel-nappal megvan a munkája. Aki pecsétgyűrűt metsz vagy színeket kever, s igyekszik egy képet hűen visszaadni, azon van, hogy művét jól befejezhesse. Így van a kovács is: üllője mellett ül, s vizsgálja a nyers vasat. Közben a tűz heve pörköli a bőrét, s küzdenie kell a forró kemencével. A kalapács zaja süketíti fülét, mégis a mintadarabra szegezi a szemét, s a munkáján járatja az eszét, műve díszítésén töri a fejét. Így a fazekas is munkája mellett ül, s közben a lábával hajtja a korongot. Gondosan végzi a munkáját, s ki van számítva minden mozdulata. Az agyagot a saját karjával formálja, miután lábával rugalmassá tette. Gondosan ügyel a máz készítésére, s közben a kemence fűtésére gondol. Ezek mind a kezükben bíznak, a maga szakmájában mindegyikük bölcs. Nem lehet nélkülük várost építeni, sem letelepedni, sem vándorként élni. De a népgyűlésre nem hívják meg őket, s vezető szerepük nincs a közösségben. Nincsen számukra hely a bírói székben, mivel nem értenek a törvénykezéshez. Műveltséggel, ítélőképességgel nem dicsekednek, s nincsen jártasságuk a bölcs mondásokban. Mégis támaszai az egész világnak, és az imájuk is mesterségük körül forog.” (Sir 38,24–34)

Aztán a kertészetekben pár év alatt ijesztő gyorsasággal minden átalakult. Az eszközök, a célszerű formák még megmaradtak egy ideig, de a természetes anyagok sorra kiszorultak, és szinte mindent leváltott a műanyag… rendkívül pontos a név, amivel ezt a kőolajszármazékot illetjük, és kezdetben még nem is tűnt fel, hogy mit szabadítottunk magunkra felelőtlen használatával. Igaz, könnyebb lett így a cserép, a láda, a kanna, és persze jóval olcsóbb is, hiszen nem egyesével formálja a fazekas a korongon a vastag falú cserepeket, hanem gép préseli ügyesen formába. A növény ugyan nem szereti, mert az agyag jól szigetel, tartja a vizet, nyáron folyamatosan párolog a felszíne, a vékony, fekete műanyag pedig felforrósodik, szinte összeugrik benne a könnyű tőzeg, ha pár órára kimarad az öntözés, de majd feszítünk föléje műanyag hálót, kap még gyakrabban vizet, tápoldatot. A napsütés aztán lassan elemészti a műanyagot, darabokra törik, szétmállik, csak éppen el nem bomlik évszázadokon át… De ha már szabványosak a cserepek, akkor géppel is lehet palántázni, ez megint csak gyorsabbá, hatékonyabbá teszi a munkát. Igaz, a zajban beszélgetni, a növény szépségére egy pillanatra rácsodálkozni már nem lehet, mert a gép egyhangú taktusra jár, nem az emberi szándék lendülete, ritmusa lüktet benne.

Egyvalami nem változott az évtizedek során. Ahhoz, hogy valóban egészséges, edzett, jól fejlett palánták kerüljenek ki a virágágyásokba, ma sem lehet lerövidíteni a nevelés idejét. Az élő növényben munkáló törvényt nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni! Gyorsabban ültetni ugyan lehet, kiváltható a kőolaj erejével, technológiai újításokkal a fazekas, az asztalos, a kosárfonó, az üveges, lassan a kertész gondos munkája is, de a gyökeresedés, levélképződés, a virágzás a teremtés örök rendje szerint zajlik ma is.

Vajon az ember képes ezekhez az egyre gyorsuló változásokhoz alkalmazkodni? Eltekintve most a műanyaghulladék környezetterhelésétől, számít-e, hogy milyen elégedettséggel, büszkeséggel végezte fáradságos, de alkotó munkáját a kézműves, és milyen fásult kimerültséggel állítja le a műszak végén a zakatoló gépet a kezelője? Virágbölcső vagy tejfölös pohár formálódik a műanyag masszából, mindegy, nincs hozzá köze, úgyis alig érinti emberi kéz, mielőtt hulladékká válik…

„Ezek mind a kezükben bíznak, a maga szakmájában mindegyikük bölcs”, mondja az írástudó a korabeli iparosokról, és talán ez az önbecsülés sérül az emberben a gépesítés, napjainkban az automatizálás folyamatos térnyerését érzékelve. A világnak egyre kisebb része átlátható, uralható az egyes ember számára. A műanyag pedig lassan elborít mindent, kitöltve ormótlan masszájával az egykori szépséges, emberi kéz formálta tárgyak hűlt helyét.

Weöres Sándor kérése: „Add vissza mértékét az embernek. Vedd imádba.”

Mi volna ez a mérték, amit elvesztettünk valahol az ipari civilizáció hajszájában? Talán gondolatban az apró virágbölcsők fölé hajolva megtaláljuk újra, ahogy megcsodáljuk a nap megújuló erejével együtt növekvő palánták végtelen bizalmát, amivel a beléjük írt örök törvényt követve idén is élő hittel a jövendő felé nyújtózkodnak…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Nemes Csaba/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria