Veres András Ferenc pápa temetése után: A szívekbe véste a személyes kapcsolatok fontosságát

– Hosszas betegsége ellenére is váratlanul ért mindannyiunkat Ferenc pápa halála húsvéthétfőn. Hogyan értesült a hírről püspök atya?

– Mindannyian átéltük már – én is a saját környezetemben –, hogy úgy éreztük, szerettünk már gyógyulófélben van, s akkor jött váratlanul a halál. Azt gondolom, ez az érzés lett úrrá a Szentatyával kapcsolatban is sokakban, hiszen amikor hallottunk a gyógyulásáról, elkezdtünk reménykedni. De azért amikor húsvétvasárnap megláthattuk a Szent Péter-bazilika erkélyén és a hívek között a téren, érződött szerintem az, hogy nagyon nehéz egészségi állapotban van.

A meglepetés talán pusztán abból fakadt, hogy húsvéthétfőn mindenki mással volt elfoglalva, családi eseményekkel, a szerettei meglátogatásával. Én magam Sopronban miséztem tíz órakor, a végén az áldás előtt szólt az egyik atya, hogy most kapott hírt arról, hogy a Szentatya meghalt. Először nem is akartam elhinni, de mutatta, hogy sajnos igen, biztos. Így aztán hirtelen, az áldás előtt imádkoztunk az elhunyt pápáért a jelen lévő hívekkel. Nehéz, de el kell fogadnunk a halált, hiszen az életünk része.

– Milyen volt most ott lenni Rómában, a városban, amelynek a püspöke is volt a Szentatya, ebben a különleges időszakban, magán a temetési szertartáson?

– Ha a fizikai oldalról nyilatkozom: egyrészt rengeteg, több százezer ember volt jelen a temetésen, ugyanakkor az országok vezetői is, hiszen a világ életében meghatározó esemény volt a római pápa temetési szertartása, aki egész munkássága alatt a világ békéjéért és a népek közötti megbékélésért dolgozott. Fontosnak tartották, hogy ott legyenek.

Inkább lelki oldalról tartanám azonban jónak megközelíteni a kérdést:

nagyon bensőséges hálaadás volt ez a szentmise,

akik jelen voltak, tudatosan és elkötelezetten vettek részt, lényegesnek tartották, hogy imádkozzanak érte, hálát adjanak az ő szolgálatáért. A közös imádságban mindez érezhető volt.

„Világegyház-találkozó” is volt egyben, ami az Egyházhoz tartozásunkat is megerősítette, hiszen az egységünket különösen is megjeleníti Péter utóda. Akik jelen voltunk, az otthon maradottak, a szeretteink nevében is imádkoztunk, az egész Egyház ünnepe volt.

– Mennyire volt érzékelhető az az egyszerűség, amelynek szellemében Ferenc pápa megreformálta a pápai temetést, hogy az sokkal inkább egy pásztortól, és ne egy hatalmasságtól való búcsú legyen?

– A legjobban látható része az volt, hogy nem a Szent Péter-bazilikában, hanem a számára oly kedves Santa Maria Maggiore-bazilikában temessék el. Bár az előző pápák leginkább a Szent Péter-bazilika grottájába temetkeztek, Ferenc pápának az ettől eltérő kérése mégsem volt annyira rendkívüli, hiszen Rómában bármerre megyünk, mindenütt találunk olyan templomot, ahol egy-egy korábbi pápa nyugszik, a Santa Maria Maggiore ráadásul a Vatikánhoz tartozik, így különösen kedvelt helyszín.

A visszafogottság abban is megmutatkozott, hogy kérésének megfelelően egyszerű fakoporsóban helyezték nyugalomra, de kötelező módon volt egy belső koporsó is, hogy megfelelően konzerválja a testet. A körmenet mindenképp sajátos volt, amely a Szentatya koporsóját kísérte a Szent Péter térről a Santa Maria Maggiore-bazilikába. Ezen mi már nem is vehettünk részt, ez egy kisebb körnek volt a feladata.

– Nehéz ilyen kevéssel a Szentatya halála után értékelni, hogy mit jelentett az Egyház, különösen is a magyar egyház számára, mégis arra kérném, mondjon egy-két gondolatot arról, mi lehet Ferenc pápa öröksége a számunkra.

– Még nem lehet alapos értékelést adni a tizenkét éves pápaságáról, hiszen olyan változások voltak a társadalom, a világ és az Egyház életében ez idő alatt, amelyek hatása tisztán csak később fog kikristályosodni. Amit most el lehet mondani, az az ő személyes karizmájának, adományának köszönhető: sokkal nagyobb fokú közvetlenséget próbált önmaga is gyakorolni, és

a lelkipásztorokat, püspököket is arra intette, hogy közvetlenebbek legyenek. Hogy legyenek ott a rájuk bízottak között, ne megközelíthetetlen elefántcsonttoronyban éljenek, hanem bármikor megszólíthatók legyenek, érezzék, ismerjék föl a rájuk bízottak igényeit, nehézségeit, örömeit.

Sajátos módon úgy fogalmazott, hogy a pásztornak legyen nyájszaga. Sokáig azért nem mertem ezt a kifejezést használni, mert a szűk környezetemben is volt, aki ezt kicsit dehonesztálónak tartotta, amit én nem értettem akkor sem. Azt gondolom, meg kell ezt szoknunk, ennek a képnek mély üzenete van, hogy

aki pásztor, az ott van a nyáj között, s ezáltal minden ügyüket, minden gondjukat, minden érzésüket, minden rezdülésüket érti, magában hordozza.

Ez egy pozitív kép, magam szívesen emlegetem, szeretnék eszerint alakulni.

Ugyanakkor az, hogy Ferenc pápa a szegényekre és a margináltakra gondot fordított, megint csak az ő személyes adománya volt. Igyekezett ezt pápaként is hangsúlyozni, mert korunkban valóban sok ember annyira a társadalom peremére szorul, hogy nincs, aki az emberi méltóságukat védelmezze, megőrizze.

Egy harmadik területet is megemlítenék, ami nagyon-nagyon jellemző volt rá a közvetlenségen és a szegények felé forduláson túl: az, hogy

meghallgató pápa volt, aki sokszor egyeseket meg is hökkentett azzal, hogy szóba állt emberekkel.

Ő ezt nemhogy kötelezőnek, hanem természetesnek tartotta. Gondoljunk csak arra, hogy minden áldott este felhívta a Gázában levő egyetlen katolikus plébániát, hogy  ezzel is erősítse kitartásukat a háborús övezetben. Elment a börtönökbe, még most nagycsütörtök napján, nagybetegen is elment a fogvatartottak közé. Mindenféleképpen kereste a személyes közösséget, ami azt gondolom, hogy napjainkban különösen fontos.

Amikor Budapesten járt, a fiatalok szívébe akarta vésni, hogy a személyes kapcsolatokat ne hanyagolják el. Ne az online világban tartsanak kapcsolatot egymással, szüleikkel, hanem a személyes kapcsolatot mindennél fontosabbnak tartsák! Ő élte és gyakorolta ezt, és példát adott.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír