A fenntarthatatlan gazdálkodás antropológiai tévedés – Beszélgetés Zlinszky Jánossal

– Milyen célból jött létre a kutatóintézet?

– Bár nagy a pálya, ami ki lett jelölve a számunkra, mégis elmondható, hogy valamennyi tevékenységünk egy gondolat köré összpontosul. Ferenc pápa szerint az ember és a természet együtt szenved, a környezeti és a társadalmi fenntarthatóság problémája összefonódik. A mi célunk, hogy ezt vizsgáljuk a lehető legtöbb oldalról, méghozzá a keresztény társadalmi tanításra alapozva és abból kiindulva. 

– Bemutatkozó anyagukban írnak egy sajátosan magyar megközelítésről. Mit jelent ez? 

– Egyrészt éppen ezt a keresztény alapállást. Hogyan intézzük a dolgainkat akkor, ha szűkösek a természeti források, miként oldjuk meg értékalapon a nehéz helyzeteket? Ezekre a kérdésekre az európai és a magyar értékrend szerint keresztény módon lehet csak választ adni. Még akkor is így van ez, ha valakiben ez nem tudatosult. Európa a görög filozófiára, a keresztény etikára és a római jogra épült. Sajátosan magyar megközelítést tesz lehetővé az is, hogy végrehajtottunk már egy rendszerváltoztatást. Erre a tapasztalatra, ennek tanulságaira támaszkodhatunk most, amikor a fenntarthatóság szempontjai szerint ismét át kell építeni a gazdaságot.

– A teremtésvédelem több mint vallási ruhába öltöztetett környezetvédelem. Mit ad hozzá ehhez a kérdéskörhöz a keresztény szemléletmód? 

– Szent II. János Pál pápa mondta, hogy a környezetrombolás és a fenntarthatatlan gazdálkodás antropológiai tévedés. Az ember önmagáról kialakult képe torzult el: nem látja jól, hogy mi a célja, és mit kell gondolnia a világban betöltött helyéről. E téves elgondolás miatt használja rosszul az ember a teremtés javait. A keresztény ember abból indul ki, hogy a világot Istentől kapta, ajándék, egy ajándékra pedig vigyázni kell, különösen akkor, ha szeretem azt, aki nekem adta. Emellett a keresztény tanítás azt is kimondja, hogy Isten a világot az emberre bízta, vagyis Isten terve szerint az ember feladata, hogy a teremtést kibontakoztassa. Erről beszélt a velencei nyilatkozatban Szent II. János Pál pápa és Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka. 

– Céljaik megfogalmazásakor azt is megemlítik, hogy a jogalkotás és a közigazgatás csak újszerű, holisztikus, kreatív és innovatív módon valósulhat meg. Mit jelent ez pontosan? 

– A holisztikus kifejezés itt egy kutatásmódszertani megközelítést jelöl, amely Ferenc pápa nyomán arra utal, hogy minden tényezőt figyelembe kell venni a megoldás keresésénél. Ha egy részterületen változtatunk valamit, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy az milyen hatással lesz az egész rendszerre. Ezt a rendszerszemléletet az elmúlt évtizedekben elhanyagoltuk, és most ennek isszuk meg a levét.

– Mit lehet elmondani napjaink zöldmozgalmáról? 

– Nehéz általános megállapításokat tenni, hiszen a zöldmozgalom nagyon sokrétű. Vannak globális zöldmozgalmak, léteznek nagy szakmai apparátust maguk mögött tudó zöldszervezetek, de számos kisebb, helyi, esetleg csak a vizek vagy a madárvilág megóvására összpontosító kezdeményezést is találhatunk közöttük. A zöld kérdéskört övező „besorolási” polémia oka az lehet, hogy a környezetvédelmet zászlajukra tűző politikai csoportosulásoknak emellett értelemszerűen más, hagyományos területeken is programot kellett adniuk. Így összességében a politikai zöldek manapság sokszor liberális programcsomagot hirdetnek, melyben olyan célok is szerepelnek, melyeknek nincs közük a szorosan vett természetvédelmi kérdésekhez. Gyakran találkozunk azzal, hogy egy környezetvédelminek címkézett intézkedéscsomagban olyan elemek is találhatók, melyekkel keresztény emberként nem érthetünk egyet.

Érdemes tudni, hogy az európai zöld gondolat a német kereszténydemokrata párton belül alakult ki. Ám azok a politikusok, akik ezt képviselték, nem tudták az elképzeléseiket kellő mértékben megjeleníteni, ezért alapítottak új pártot. Nekünk, keresztényeknek ajánlott kézbe vennünk az Egyház erre vonatkozó tanítását, hiszen

a pápák a felmerülő környezeti problémákat lelkiismereti kérdésként kezelték, beszéltek a környezeti etikáról, az ökológiai megtérésről, és a keresztények kiemelt felelősségéről is.

Az elmúlt ötven évben a teremtésért aggódó, hivatalos keresztény hang egyre erősödött, vagyis a zöld ügy keresztény ügy volt, ha nem is vettük ezt tudomásul.

– Úgy tűnik, sokszor a szakemberek sem értenek egyet a környezetvédelmi kérdésekben. Hogyan lehet segíteni a hétköznapi érdeklődő tájékozódását?

– Manapság, aki hozzáfér az internethez, az korlátlanul terjesztheti a véleményét. Ki-ki azt mond magáról, amit akar. Ha valaki ügyesen keres, rá fog találni arra a tartalomra, ami érdekli, és amit el is tud fogadni. Éppen ezért az átlagember egyre kevésbé tudhatja, hogy mi is a tudomány mai álláspontja. Sőt, azt is érzékelheti, hogy egyes kérdésekben nem értenek egyet a tudósok. Ha egy betegséggel több orvost is felkeresünk, azt láthatjuk, hogy bár a diagnózis ugyanaz, a terápiában lesz eltérés. A környezetvédelmi kérdések megközelítésében is vannak különbségek, de igenis létezik tudományos konszenzus. A klímaváltozás tagadhatatlan, a biológiai sokféleség rohamosan pusztul, a termőtalaj kimerülőben van. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy – a példánál maradva –

ha öt orvos után egy hatodik azt mondja, nem is olyan súlyos az állapotom, akkor már csak a megnyugvás végett is inkább neki szeretnék hinni, és nem annak az ötnek, aki szerint elég beteg vagyok.

Érvényes ez a környezet állapotáról szóló tudományos kijelentésekre is: inkább annak hiszünk, aki azt mondja, hogy nem olyan rossz a helyzet. Ezért olyan népszerű a klímaszkepticizmus. Az a kérdés, hogy kire hallgatunk. Az elővigyázatosság is arra ösztökél minket, hogy vegyük komolyan a figyelmeztetéseket, és hozzuk meg azokat az intézkedéseket, melyekre a szakemberek szerint szükség van.

Inkább tévedjünk, és legyünk túl aggályosak, mintsem eljussunk egy olyan helyzetig, amikor már nem tehetünk semmit.

– A holisztikus szemlélet egyik nagy kihívása, hogy a fejlett és a fejlődő országok helyzete nagymértékben eltér egymástól. Ezért a klímavédelem területén is mások az érdekeik, elég csak az erdők kérdésére gondolni. Van esély közös nevezőre hozni ezeket?

– Európa már elég régen kiirtotta az erdeit, ugyanakkor másokat arra szólít fel, hogy ők ezt ne tegyék. Az európai növénytakaró drasztikus változáson ment át, de a legnagyobb kárt az utóbbi száz évben tettük. A 20. század második felére jutottunk el odáig, hogy ez az átalakulás már a fenntarthatóságot veszélyezteti.

Az utolsó száz évben a jólét, a fogyasztói javak vásárlása fenntarthatatlanná növelte az anyagáramot, 

vagyis azt a folyamatot, melynek során a természetből kivett forrásokat kitermeljük, azokból terméket készítünk, használjuk, majd visszadobjuk a természetbe. Ez az átáramlás mára világszinten felgyorsult, de oka nem a népességrobbanás volt, hanem az, hogy a fejlett országok igényei rendkívüli mértékben megnőttek. Az az energia, amit mi, gazdag és fejlett országok ehhez az életmódhoz felhasználunk, széndioxid-kibocsátó energia. A széndioxid pedig úgy működik a légkörben, mint a toll a párnában, minél több kerül bele, annál jobban tartja a meleget. A széndioxidot az erdők képesek kivonni a légkörből, márpedig az Amazonas környékén óriási területet borít esőerdő, a fejlett világ pedig szeretné megőrizni ezt a természetes széndioxid-csökkentő felületet. Ezért kerül ellentétbe a nyugati világ azokkal a fejlődő országokkal, melyek területén nagy kiterjedésű erdő található.

Ha az indonéziai, amazonasi, kongói esőerdőt kiirtják, akkor olyan élőlényközösségek pusztulnak el, amelyeket nem lehet újrateremteni. Az sem mellékes szempont, hogy a gyógyszeripar alapanyaga napjainkban is jelentős mértékben természetes forrásokból származik, márpedig az esőerdők ebből a szempontból olyan kincsesládák, melyeket még alig nyitottunk fel.

A felégetéssel egyszerűen kidobjuk az ablakon a teremtés felbontatlan ajándékait. Ez etikai kérdés is: nincs jogunk ahhoz, hogy a Teremtő alkotásait nyom nélkül elpusztítsuk.

Ráadásul ez a mezőgazdasági tevékenység szakmai szempontból is hibás, mert az esőerdők alatt nagyon sekély a talaj, vagyis néhány év után már alkalmatlan a mezőgazdasági művelésre. Az esőerdők szervesanyag-tartalma ugyanis nem a talajban van, hanem magában az erdőben. A gazda felégeti az erdőt, a helyét beülteti valamivel, majd öt év múlva újabb területet éget fel, mert a korábbi nem használható tovább. Újabb probléma, hogy az esőerdők összefüggő rendszerében lyukak keletkeznek. Az esőerdő azért esőerdő, mert folyamatosan biztosítja önmaga számára az esőt. Ha ezt megbontjuk, azt veszélyeztetjük, hogy nem fog annyi csapadék hullani ezen a területen, mint korábban, az pedig elsivatagosodáshoz vezet. 

– A gazdag és a szegény országok között óriási az érdekkülönbség. Nem vezet ez újabb feszültségekhez?

– Dehogynem. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa Áldott légy! kezdetű enciklikájának is ez az egyik kulcskérdése. Az ENSZ már a hetvenes években felhívta erre a figyelmet. Az 1992-ben Rio de Janeiróban megtartott Környezet és fejlődés elnevezésű konferencián született meg az a program, amely igyekezett megoldásokat kínálni a természet és a társadalom nagy kérdéseire. Az itt aláírt egyezményben szerepel a közös, de nem azonos mértékű felelősség elve. Ezek szerint a fejlődő országok is felelősek a Föld állapotáért, de korántsem annyira, mint a gazdag, fejlett országok. Arra is figyelnünk kell, hogy a környezetszennyezés esetében mindig országokban gondolkodunk, holott ez nem mutat rá a valós helyzetre. Kína nagyságrendekkel jobban terheli a környezetet, mint Magyarország, ám egy magyar ember többet szennyez, mint egy kínai.

Még egy fontos szempontot meg kell említeni.

Lehet, hogy a fejlődő országok jobban szennyezik a környezetet, ámde a mi megrendelésünkre.

Felelősségünk van abban is, hogy az általunk felhasznált termék előállítása során mennyire szennyezték a környezetet. Kínában használták el az energiát, ott szennyezték a levegőt, a vizet, aztán elhozták a terméket Európába. De a kár a messziről idehozott termékhez kapcsolódik. Figyelembe kell vennünk tehát azt is, hogy ki gerjeszti a kibocsátást, kinek a kedvéért jön létre az adott termék.

– Az emberi tevékenység napjainkra rendkívül nagy mértékben megterhelte a környezet. 

– Jó példa erre, ha megnézzük, milyen az arány az ember és az általa tenyésztett gerinces állatok, illetve a vadállatok tömege között. Ez a szám kilencvenöt az öthöz. Ez is mutatja, hogy nagyon elszaladt velünk a ló, itt az ideje, hogy tegyünk valamit. Jó hír ugyanakkor, hogy a bajokat meg tudnánk oldani. A Teremtésvédelmi Intézet feladata, hogy közvetítse ezt a jó hírt. XVI. Benedek pápa a Caritas in veritate kezdetű enciklikájában azt írja, előbb fel kell mérnünk, mi vesz körül bennünket, vagyis

a megoldás keresésénél ne a vágyainkból induljunk ki, hanem a valóságból. 

– A hétköznapi ember is tehet a teremtett világ megóvásáért. Ám sok szakember úgy látja, csak akkor érhető el változás, ha a nagyvállalatok felhagynak a környezetszennyező technológiák alkalmazásával. Ráadásul egy nagyvállalatot alig lehet felelősségre vonni a környezet szennyezéséért. Ön hogyan látja ezt a kérdést?

 – A gazdaság napjainkra eszközből cél lett, holott eredeti feladata, hogy ellásson bennünket a szükséges javakkal. Vagyis ne a gazdaság mondja meg, hogy mi az ember küldetése. David C. Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében ír arról, hogyan alakul ki a természetes személy mellett a jogi személy kategóriája, és miként kerül kedvezményezett helyzetbe a természetes személlyel szemben. De vajon ki hagyta, hogy ez így legyen? Mi hagytuk, vagyis rajtunk áll, hogy ez változzék. A változást a nagyvállalatok fogják végrehajtani, de nem ők kezdeményezik, nekünk kell olyan szabályozási környezetet teremtenünk, hogy ne legyen más választásuk. Megtehetnénk például, hogy büntetjük azokat a cégeket, amelyek termékeiket a tervezett elavulásnak nevezett szempontok alapján állítják elő. Rászoríthatjuk a vállalatokat arra is, hogy termékeik minél nagyobb része visszaforgatható, újrahasznosítható legyen. Mindez rajtunk áll, csak elhatározás és bátorság kell hozzá. 

Szerző: Baranyai Béla 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 20-i számában jelent meg.