Leó pápa a papi találkozó résztvevőihez: Lehetséges boldog papnak lenni, nem vagy egyedül!

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Kezdjük keresztvetéssel, mert mindannyian azért vagyunk itt, mert Krisztus, aki meghalt és feltámadt, életet adott nekünk, és meghívott bennünket szolgálni.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Béke veletek!

[Lazzaro You Heung-sik bíboros, a Klérus Dikasztériumának prefektusa elmondja köszöntőbeszédét.]

Kedves paptestvérek, queridos hermanos, dear brothers priests,

kedves szemináriumi elöljárók, papnövendékek, hivatásgondozók, barátaim az Úrban!

Nagy öröm számomra, hogy ma itt lehetek veletek. A szentév felénél járva

együtt szeretnénk tanúságot tenni arról, hogy lehetséges boldog papnak lenni, mert Krisztus meghívott bennünket, és Krisztus barátaivá tett bennünket (vö. Jn15,15): olyan kegyelem ez, amelyet hálával és felelősségérzettel szeretnénk fogadni.

Szeretnék köszönetet mondani Lazzaro bíborosnak és a Klérus Dikasztériuma összes munkatársának nagylelkű és szakszerű szolgálatukért: hatalmas és értékes ez a munka, melyet gyakorta csendben és háttérben maradva végeznek, s amely gyümölcsöket hoz a közösség, a képzés és a megújulás terén.

A testvéri megosztásnak, a nemzetközi megosztásnak eme alkalmával tovább gyarapíthatjuk a már megszerzett tapasztalatok örökségét, bátorítva a kreativitást, a társfelelősséget és a közösséget az Egyházban, hogy amit megannyi közösségben odaadással és nagylelkűséggel végeznek, az mindenki számára világossággá és ösztönzéssé váljon.

Jézus mondata – „Barátaimnak hívtalak benneteket” (Jn15,15) – nem csupán szeretetteljes kijelentés a tanítványok felé, hanem valódi kulcs a papi szolgálat megértéséhez.

A pap ugyanis az Úr barátja, aki arra kapott meghívást, hogy személyes és meghitt kapcsolatban legyen vele, melyet az ige, a mindennapi ima és a szentségek táplálnak.

Ez a Krisztussal való barátság az egyházi rend szentségének lelki alapja, cölibátusunk értelme és annak az egyházi szolgálatnak az erőforrása, amelynek életünket szenteljük. Ez tart meg bennünket a megpróbáltatások idején, ez teszi lehetővé, hogy mindennap megújítsuk a hivatásunk kezdetén kimondott igenünket.

Kedves barátaim, ebből a kulcsszóból, kulcsigéből a papi szolgálatra való felkészítés tekintetében szeretnék három következtetést levonni.

Először is, a képzés kapcsolati út. Krisztus barátjává válni azt jelenti, hogy a kapcsolatban formálódunk, nem csak a készségek terén.

A papképzés tehát nem szűkíthető le ismeretszerzésre; a papképzés az Úrral való meghitt viszonyba kerülés útja, mely az egész embert bevonja, a szívet, az értelmet, a szabadságot, és az egész embert a jó pásztor képére formálja.

Csak az képes hitelesen evangéliumot hirdetni, együttérzéssel vigasztalni és bölcsen vezetni, aki barátságban él Krisztussal, és akit áthat az ő Lelke. Ehhez mély hallgatásra, elmélkedésre, gazdag és rendezett belső életre van szükség.

Másodszor, a testvériség a papi élet lényegi stílusa. A Krisztus barátjává válás megkívánja, hogy testvérként éljünk a papokkal és a püspökökkel, nem pedig versenytársként vagy magányos harcosként. A képzésnek tehát segítenie kell szilárd kötelékek kialakulását a papok között egy olyan szinodális Egyház kifejeződéseként, amelyben együtt növekszünk a szolgálat nehézségeinek és örömeinek megosztásával.

Hogyan lehetnénk ugyanis mi, felszentelt szolgálattevők élő közösségek építői, ha nem lenne közöttünk – mindent megelőzően – tényleges és őszinte testvériség?

Továbbá, Krisztus-barát papokat képezni azt jelenti, hogy olyan embereket képzünk, akik képesek szeretni, meghallgatni, imádkozni és együtt szolgálni. Ezért kell nagy gondot fordítani a papnevelők felkészítésére, mert munkájuk hatékonysága mindenekelőtt életük példáján és a köztük lévő közösségen múlik. Magának a szemináriumnak az intézménye arra emlékeztet bennünket, hogy a leendő felszentelt szolgálattevők képzése nem történhet elszigetelten, hanem az Úr minden barátjának a bevonására szükség van, akik misszionárius tanítványként élnek Isten népének szolgálatában.

Ezzel kapcsolatban a hivatásokról szeretnék még mondani valamit. A papok életében és küldetésében tapasztalható válságjelek ellenére

Isten továbbra is hív, és hű marad ígéreteihez.

Hangjának meghallásához megfelelő terek kellenek. Ezért fontosak az ifjúságpásztoráció evangéliummal átitatott közegei és formái, ahol a teljes önátadásra szóló hivatások megmutatkozhatnak és megérlelődhetnek. Legyen bátorságotok erős és felszabadító javaslatokat tenni!

A fiatalokra tekintve, akik korunkban kimondják nagylelkű „itt vagyok”-jukat, „jelen”-üket az Úrnak, mindannyian szükségét érezzük annak, hogy megújítsuk saját igenünket, hogy újra felfedezzük a misszionáriusi tanítványság szépségét Krisztusnak, a jó pásztornak követésében.

Szeretteim, ezt a találkozót Jézus Szent Szíve főünnepének előestéjén tartjuk: ettől az „égő csipkebokortól” kapott lángra hivatásunk; azt szeretnénk, hogy a kegyelemnek ez a forrása alakítson át bennünket.

Ferenc pápa Dilexit nos kezdetű enciklikája, ha értékes ajándék az egész Egyház számára, akkor különösen az nekünk, papoknak. Erősen megszólít bennünket: azt kéri tőlünk, hogy egyszerre ápoljuk a misztikát és a társadalmi elkötelezettséget, a szemlélődést és a cselekvést, a csendet és az igehirdetést. Korunk kihívások elé állít bennünket: úgy tűnik, sokan eltávolodtak a hittől, mégis sok embernek, különösen a fiataloknak a szíve mélyén ott a szomjúság a végtelenre és az üdvösségre. Sokan mintegy Isten hiányát tapasztalják meg, pedig minden ember őérte lett teremtve, és az Atya terve az, hogy Krisztus legyen a világ szíve.

Ezért szeretnénk együtt újra felfedezni a misszionáriusi lendületet. Egy olyan missziót, amely bátran és szeretettel ajánlja Jézus evangéliumát. Lelkipásztori tevékenységünkkel maga az Úr az, aki gondját viseli nyájának, aki összegyűjti az eltévedteket, aki lehajol a sebesültekhez, aki lelket önt a csüggedtekbe.

A Mester példáját követve növekedjünk a hitben, s így hiteles tanúi leszünk a kapott hivatásnak. Ha az ember hisz, az látszik: a pap boldogsága a Krisztussal való találkozását tükrözi, mely fenntartja őt küldetésében és szolgálatában.

Kedves paptestvéreim, köszönöm nektek, hogy távolról is eljöttetek! Köszönöm mindannyiatok mindennapi odaadását, különösen a papképzés helyszínein, az egzisztenciális perifériákon és a nehéz, néha veszélyes helyeken. Miközben megemlékezünk azokról a papokról, akik életüket adták, vérüket is ontották, újítsuk meg ma készségünket arra, hogy fenntartás nélkül az együttérzés és az öröm apostolságát éljük.

Köszönöm azt, amik vagytok! Mert mindenkit emlékeztettek arra, hogy jó papnak lenni, és hogy az Úr minden hívása elsősorban az ő örömére való hívás.

Nem vagyunk tökéletesek, de Krisztus barátai, egymás testvérei és az ő gyengéd édesanyjának, Máriának a fiai vagyunk, s ez elég nekünk.

Forduljunk az Úr Jézushoz, az ő irgalmas szívéhez, mely szeretettől lángol minden ember iránt. Kérjük tőle annak kegyelmét, hogy misszionárius tanítványok és tetszése szerinti pásztorok legyünk: keresve az elveszetteket, szolgálva a szegényeket, alázatosan vezetve a ránk bízottakat! Az ő szíve inspirálja terveinket, alakítsa át szívünket, és újítson meg bennünket a misszióban.

Szeretettel áldalak meg benneteket, és imádkozom mindannyiatokért.

[Egy pap megkérdezi a Szentatyát, megölelheti-e.]

Akkor, ha egy fő mindenki nevében! Különben utána a többiek is akarják! Egyetértetek?

[A papok válaszolnak: Igen!] Egy fő mindenki nevében! Akkor egy fő mindenki nevében!

[Spanyolul] Jelentkezzen, aki Latin-Amerikából jött!

[Angolul] Hányan jöttek Afrikából?... Hányan Ázsiából?... Európából?... Az Egyesült Államokból?...

[Megérkezik a kérdező pap, bemutatkozik, és megöleli a Szentatyát.]

Minden jelenlévő nevében.

[Spanyolul] Befejezésül imádkozzunk!

[Olaszul] Csak egy pillanat, de amit az előbb mondtam, az nagyon fontos! Szeretném kiemelni a papok lelki életének fontosságát. Valahányszor segítségre van szükségünk, keressünk egy jó „kísérőt”, lelki vezetőt, jó gyóntatót. Itt senki sincs egyedül. És ha a legtávolabbi misszióban dolgozol is, sosem vagy egyedül! Próbáljátok megélni azt, amit Ferenc pápa oly sokszor „közelségnek” nevezett: közelséget az Úrhoz, közelséget a püspökötökhöz vagy a szerzeteselöljárótokhoz, és az egymáshoz való közelséget is, mert

nektek valóban barátoknak, testvéreknek kell lennetek; éljétek meg annak gyönyörű tapasztalatát, hogy együtt haladtok, annak tudatában, hogy az Úr tanítványainak kell lennünk.

Nagy küldetésünk van, és együtt meg tudjuk valósítani. Mindig számíthatunk Isten kegyelmére, az én közelségemre is számíthattok, és együtt valóban ez a hang lehetünk a világban. Köszönöm!

Tehát imádkozzunk együtt: Mi Atyánk…

És Máriának, a mi édesanyánknak mondjuk: Üdvöz légy, Mária…

[Áldás]

Minden jót kívánok mindannyiatoknak!

Isten áldása kísérjen benneteket szüntelen! 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír