XIV. Leó pápa húsvét vigíliáján: Legyünk lámpás a világ számára

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

„E szentséges éjszaka […] távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi” (Húsvéti örömének).

Kedves testvéreim, e szertartás kezdetén a diakónus így dicsőítette a feltámadt Krisztus világosságát, melyet a húsvéti gyertya jelképez. Erről az egyetlen gyertyáról mindannyian meggyújtottuk saját gyertyánkat, és ugyanabból a tűzből vett lánggal megvilágítottuk ezt a nagy bazilikát.

Ez a húsvéti világosság jele, mely egyesít bennünket az Egyházban, hogy lámpás lehessünk a világ számára.

A diakónus felhívására ámennel válaszoltunk, ezzel fejeztük ki elköteleződésünket e küldetés iránt, és hamarosan megismételjük igenünket a keresztségi ígéretek megújításával.

Szeretett testvéreim, ez egy fénnyel teli vigília, a legrégibb keresztény hagyomány, melyet „minden vigília anyjának” neveznek. Benne újra átéljük annak a győzelemnek az emlékezetét, amelyet az élet Ura aratott a halál és az alvilág felett. Ezt azután tesszük, hogy az elmúlt napokban – mintegy egyetlen nagy szertartásként – végigjártuk Isten kínszenvedésének misztériumait, aki a számunkra „fájdalmak férfiává” lett (Iz 53,3), „akit az emberek megvetettek és elutasítottak” (uo.), megkínoztak és keresztre feszítettek.

Van-e ennél nagyobb szeretet? Van-e teljesebb önzetlenség?

A Feltámadott ugyanaz, mint a világmindenség Teremtője, aki, miként a történelem kezdetén a semmiből létet adott nekünk, úgy a kereszten, hogy megmutassa határtalan szeretetét, nekünk ajándékozta az életet.

Erre emlékeztetett bennünket az első olvasmány, a kezdetek elbeszélésével. Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet (vö. Ter 1,1), a káoszból kozmoszt alkotott, a rendezetlenségből harmóniát, s azt a feladatot, hogy ezt őrizzük, ránk bízta, akik az ő képére és hasonlatosságára teremtettünk. És még akkor is, amikor az ember a bűn miatt nem felelt meg ennek a tervnek, az Úr nem hagyta el őt, hanem még meglepőbb módon – a megbocsátásban – kinyilatkoztatta neki az ő irgalmas arcát.

A „szentséges éjszaka” misztériuma tehát egészen odáig visszanyúlik, ahol az emberiség első kudarca bekövetkezett, és végighúzódik a történelem századain mint a kiengesztelődés és a kegyelem útja.

A liturgia ennek az útnak néhány állomását mutatta meg számunkra a hallott szent szövegek által. Emlékeztetett bennünket arra, hogy Isten miként állította meg Ábrahám kezét, amikor kész volt feláldozni fiát, Izsákot, s ezzel azt jelezte, hogy nem a halálunkat akarja, hanem inkább azt, hogy neki szenteljük magunkat, s így – az ő kezében – az üdvözültek nemzedékének élő tagjai legyünk (vö. Ter 22,11–12.15–18). Arra is meghívott, hogy elmélkedjünk arról, miként szabadította ki az Úr az izraelitákat az egyiptomi rabszolgaságból: a tengert, mely a halál helye és leküzdhetetlen akadály volt, egy új és szabad élet kezdetének kapujává tette. Ugyanez az üzenet visszhangzott a próféták szavaiban is, melyekben az Urat dicsérő énekeket hallottunk: dicsérték őt mint hitvest, aki hív és egybegyűjt (vö. Iz 54,5–7), mint forrást, mely oltja a szomjat, mint vizet, mely termékennyé tesz (vö. Iz 55,1.10), mint fényt, amely megmutatja a béke útját (vö. Bár 3,14), mint Lelket, aki átalakítja és megújítja a szívet (Ez 36,26).

Az üdvtörténet mindezen eseményeiben azt láttuk, hogy Isten a megosztó és halált hozó bűn keménységére az egyesítő és új életet ajándékozó szeretet erejével válaszol.

Ezeket idéztük fel együtt, amikor az elbeszélésbe zsoltárokat és imádságokat iktattunk, hogy emlékezzünk: Krisztus húsvétja által „eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy […] mi is új életre keljünk […] mint akik meghaltunk a bűnnek, és most az Istennek élünk, a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 6,4–11), a keresztségben az Atya szeretetének szentelődtünk, egységben a szentek közösségében, kegyelemből élő kövekké válva az ő országának építésére (vö. 1Pt 2,4–5).

Ennek fényében olvassuk a feltámadás elbeszélését, amelyet Máté evangéliumából hallottunk. Húsvét reggelén az asszonyok, legyőzve fájdalmukat és félelmüket, útnak indultak. Jézus sírjához akartak menni. Arra számítottak, hogy azt lepecsételve találják, nagy kővel a bejáratánál, és őrködő katonákkal. Ez a bűn: rendkívül súlyos akadály, mely bezár, és elválaszt bennünket Istentől, és meg akarja ölni bennünk az ő reményt adó szavát. Mária Magdolna és a másik Mária azonban nem hagyták magukat megfélemlíteni. Elmentek a sírhoz, s hitüknek és szeretetüknek köszönhetően ők lettek a feltámadás első tanúi. A földrengésben és az elhengerített kövön ülő angyalban felismerték Isten szeretetének hatalmát, mely erősebb minden gonosz hatalomnál, képes „távol űzni a gyűlölködést” és „fékezni a zsarnok gőgjét”.

Az ember megölheti a testet, de a szeretet Istenének örök élete van, mely felülmúlja a halált, és amelyet semmilyen sír nem tud fogva tartani.

Ezért van az, hogy a Megfeszített uralkodott a keresztről, az angyal a kövön ült, és Jézus élve jelent meg nekik, és azt mondta: „Üdv nektek!” (Mt 28,9).

Szeretett testvéreim, ez ma a mi üzenetünk is a világhoz: a találkozás, amelyről tanúságot akarunk tenni a hit szavaival és a szeretet tetteivel, életünkkel énekelve azt az „alleluját”, amelyet ajkunkkal hirdetünk (vö. Szent Ágoston: Kettőszázötvenhatodik beszéd, 1). Ahogyan az asszonyok futva vitték a hírt testvéreiknek, úgy mi is el akarunk indulni ma éjjel ebből a bazilikából, hogy mindenkinek elvigyük azt az örömhírt, hogy Jézus feltámadt, és hogy az ő erejével – vele együtt feltámadva – mi is új világot teremthetünk, a béke és az egység világát, minthogy „sokan is vannak az emberek, és egy […] az ember; mert sokan vannak a keresztények, és egy a Krisztus” (Szent Ágoston: Zsoltármagyarázatok, 127,3).

Erre a küldetésre szentelődnek azok az itt lévő testvéreink, akik a világ különféle tájairól érkeztek, és akik hamarosan megkapják a keresztséget. A katekumenátus hosszú útja után ma Krisztusban újjászületnek, hogy új teremtmények legyenek (vö. 2Kor 5,17), az evangélium tanúi. Értük, és valamennyiünkért megismételjük azt, amit Szent Ágoston mondott a korabeli keresztényeknek: „Hirdesd Krisztust, vesd, […] szórd mindenfelé azt, amit szívedben felfogtál” (Száztizenhatodik beszéd, 23–24).

Testvéreim, napjainkban sem hiányoznak a megnyitásra váró sírok, és gyakran az azokat lezáró kövek olyan nehezek és olyan szigorúan őrzöttek, hogy mozdíthatatlannak tűnnek.

Némelyek az ember szívét nyomasztják, ilyenek a bizalmatlanság, a félelem, az önzés, a neheztelés; mások – a belső kövek következményeként – szétszakítják a köztünk lévő kötelékeket, ilyenek a háború, az igazságtalanság, a népek és nemzetek egymással szembeni bezárkózása. Ne hagyjuk, hogy ezek megbénítsanak bennünket!

Sok férfi és nő az évszázadok során, Isten segítségével, elhengerítette ezeket a köveket, talán nagy fáradsággal, olykor életük árán, de olyan sok jó gyümölccsel, amelyekből ma is részesedünk. Nem utolérhetetlen, kivételes személyek voltak, hanem hozzánk hasonló emberek, akik a Feltámadott kegyelméből megerősödve, szeretetben és igazságban bátran beszéltek – amint Péter apostol mondja – „Isten szavait” közvetítették (1Pt 4,11), és azzal az erővel cselekedtek, „amelyet Isten adott nekik, hogy minden Isten dicsőségére váljon” (uo.).

Példájuk ragadjon magával bennünket, és e szent éjszakán tegyük magunkévá elköteleződésüket, hogy a világban mindenütt és mindenkor növekedjenek és bontakozzanak ki a húsvét ajándékai: az egyetértés és a béke.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír