A nosztalgia mumifikál – Ferenc pápa papokkal és szerzetesekkel találkozott Mozambikban

Ferenc pápa beszédében a jelenlévőket előretekintésre, együttérzésre, közelségre, munkával szerzett üdvösséges fáradtságra buzdította.

A pápa mindenekelőtt elismerte azokat a nehézséget, kihívásokat és súlyos problémákat, amelyek közepette a mozambiki egyház él, ugyanakkor hozzátette, hogy ez az egyház egy hősies nép soraiba illeszkedik, mely sokszor szenved ugyan, de reménységét ébren tartja. A mozambiki egyháznak „vissza kell térnie első szeretetéhez” (vö. ApCsel 2,4).

Tetszik, nem tetszik, számolni kell azzal, hogy az idők megváltoztak, bele kell illeszkedni az új idők új színtereibe, és nem álmodozhatnak többé az „egyiptomi húsosfazekakról”, elfeledve azt, hogy az Ígéret Földje nem mögöttük, hanem előttük van.

Az elmúlt idők iránti nosztalgiától az ember csak megkövesedik, mumifikálja saját magát. Nem szép dolog a mumifikált püspök, a mumifikált pap és katekéta! Ezzel szemben az örömhírt kell megvallani, ami nem valamiféle szürkeség, hanem olyan dolog, ami lángra lobbantja a szívet. Ez a mumifikálás egy nagy kísértés!

– hangsúlyozta a Szentatya.

A találkozás helyére, a Szeplőtelen Fogantatás-székesegyházra utalva a pápa az Angyali Üdvözlet képét elemezte, a Zakariásnak tett ígérettel összehasonlítva. Az örömhírt egy angyal hozta Máriának, aki soha nem nézett vissza. Ebben a történetben ugyanis a püspökök, papok, szerzetesnővérek és a szeminaristák is ösztönzést találhatnak arra, hogy ugyanolyan készséggel és nagylelkűséggel válaszoljanak a kihívásokra, mint Mária. A lukácsi „kettős képben” egymás mellett látjuk a Keresztelő Szent János és a Jézus Krisztus körüli eseményeket. Ebben az összehasonlításban felfedezhetjük, hogy miközben Isten kioltja egyik létezési módját, addig mi visszavisszük őt az Ószövetségbe, szemben az új móddal, mely az emberré lett Isten Fiát hozza el nekünk.

Az egyik mód az Ószövetségben van, míg az új módot Jézus hozza el. Kitűnik ugyanis, hogy mindkettő képben angyal szerepel. Mindazonáltal az egyik angyaljelenés Júdeában, annak legfontosabb városában, Jeruzsálemben történik, de ott sem akárhol, hanem a Templomban, annak bensejében, a Szentek Szentjében. Az angyal egy férfihoz fordul, sőt egy paphoz. Miközben a megtestesülés Galileában történik, egy viszályokkal teli távoli vidéken, Názáret kicsi falujában, egy házban és nem zsinagógában, vagy egyéb szent helyen. Az angyal egy világi személyhez fordul, sőt egy nőhöz, tehát nem paphoz és nem is férfihoz. Nagy különbség!

Mi változott akkor? Minden változott. Minden! – szögezte le a pápa. – És mi ebben a változásban találjuk meg az identitásunkat.

Ferenc pápa a papi identitás válsága kapcsán mutatott rá az angyaljelenés kétféle módjára. Ahhoz, hogy kijussunk ebből a mély válságból, ki kell lépnünk a fontos és ünnepi helyekről. Vissza kell térni oda, ahol a meghívásunkat kaptuk, ahol nyilvánvaló volt Isten kezdeményezése és hatalma. Senki nem kapott meghívást jelentős helyen. Néha, anélkül hogy akarnánk, szokásszerűen azonosítjuk a papok, szerzetesek, megszentelt személyek, katekéták mindennapi tevékenységét meghatározott rítusokkal, összejövetelekkel és beszélgetésekkel, ahol meghatározott helyet foglalnak el az összejövetelen, a hierarchikus oltárnál vagy aulában. Végeredményben jobban hasonlítanak Zakariáshoz, mint Máriához.

A Szentatya idézett 2014-es bérmálási homíliájából: „Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a pap egy nagyon kicsi személy. Az adomány mérhetetlen nagysága, melyet elnyer szolgálata számára, az emberek között a legkisebbé teszi őt. A pap az emberek közt a legszegényebb, hacsak Jézus nem gazdagítja őt szegénységével. A pap a leghaszontalanabb szolga, hacsak Jézus nem hívja őt barátjának, s egyúttal ő a legvédtelenebb keresztény, hacsak a Jó Pásztor meg nem erősíti őt a nyáj közepette.”

Testvéreim – fordult a pápa a résztvevőkhöz –, vissza kell térnünk Galileába, vissza kell térnünk Názáretbe, és ez lehet az út, amelyen szembesülhetünk saját identitáskrízisünkkel. Jézus azért hív bennünket vissza Galileába, hogy feloldja az identitáskrízisünket, hogy megújítson bennünket, mint misszionáriusokat, tanítványokat, pásztorokat.

Utalt Ferenc pápa az aggályos túlzásokra is. Vannak, akik személyes jólétük biztosítására tartalékot képeznek. Ezzel szemben áll ennek az egyszerű lánykának, Máriának a képe – dacolva Jeruzsálemnek és templomának struktúrájával, ami megronthatja a mi nagylelkű igenünket is.

A két „angyalos” főszereplő válasz utáni magatartását elemezte ezt követően a Szentatya.

Zakariás aggodalmaskodva ellenőrizni akar mindent, ám kimerítő és fáradtságos az ilyen törvénytudó viszony az Istennel, mely mindig betartja a szabályokat, pontosan számon tartva, hogy a fizetés legyen arányos a ráfordított erőfeszítéssel. Mária azonban nem kételkedik, nem gondol magára: ráhagyatkozik, bízik.

Ezért mi sem futhatunk személyes javadalmaink után. Ezzel szemben személyes fáradozásunk kapcsolódjon inkább az együttérzés képességéhez. Ez abban mutatkozik meg, hogy a szívünk megindul. Az Egyház elvárja tőlünk ezt az együttérzést. Örüljünk a házasulandó fiataloknak, a keresztelésre hozott gyermekeknek, a fiatalokat készítsük fel a házasságkötésre, együtt szomorkodjunk a betegágy szélén a szenvedővel! Segítsük az AIDS-es betegeket, az árvákat! Mennyi sok érzés és érzelem! – hangsúlyozta a pápa.

Papi életünk szolgálata az Isten népe iránti közelségben valósul meg. Testvérek, ez a közelség Isten szent népéhez mindig fárasztó. Milyen szép dolog is egy fáradt pappal, egy fáradt katekétával találkozni, ha ez a fáradtság a közelség fáradtsága!

Ugyanakkor azt is meg kell kérdezni magunktól, hogy vajon fáradtságunk nem származik-e valamilyen evilági lelkületből? Hivatásunk megkülönböztetést jelent:  olyan dolgokat válasszunk, melyek termékenyek az Úr szemében. Adja az Úr, hogy ilyen üdvösséges fáradtság töltsön el bennünket, ami identitásunk és boldogságunk forrása. Ez a mi teljes odaadottságunk, hogy szinte „megesznek” bennünket, teremt valójában hivatásokat a fiatalok körében.

Beszéde végén Ferenc pápa Mária és Erzsébet találkozását szemlélve az evangelizálás fontosságáról szólt. Két asszony találkozik egy patriarchális társadalomban, amikor a férfiak visszavonulnak, és Zakariás elnémul. A mi hivatásunk, az Egyház hivatása az evangelizálás, mert ez adja az Egyház identitását. Ellenben nem szabad prozelitizmust folytatni, mert az nem evangelizálás és nem is keresztény dolog. Az evangelizálás kezdeti formájához tartozik az inkulturáció, amikor az evangéliumot az adott nép kultúrájának kategóriáival hirdetik. Ez a folyamat lassú, ezt tudomásul kell venni, de félni nem szabad.

Végül arra kérte a Szentatya a mozambiki egyházi élet vezetőit a maputói Szeplőtelen Fogantatás-székesegyházban, hogy legyenek a vizitáció, a látogatás egyháza, mely a találkozás kultúrájára épül, sokformájú harmóniában.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír