Ferenc pápa beszéde ciprusi útjának első napján: Türelmes Egyházra van szükségünk!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Őszentségei, kedves püspöktestvérek,
kedves papok, szerzetesek és szerzetesnők,
kedves katekéták, kedves testvérek, khairete! [Üdvözöllek benneteket!]

Örülök, hogy köztetek lehetek! Szeretnék köszönetet mondani Béchara Boutros Rai bíborosnak hozzám intézett szavaiért, és szeretettel köszöntöm Pierbattista Pizzaballa pátriárkát. Szeretnék köszönetet mondani mindnyájatoknak a szolgálatotokért; különösen nektek, nővérek, nevelő és oktató munkátokért az iskolákban, melyeket a sziget gyermekei igen gyakran látogatnak; ezek helyszínt biztosítanak nekik a találkozásra, a párbeszédre, a hídépítés művészetének elsajátítására. Köszönöm! Köszönöm mindnyájatoknak, hogy közel álltok az emberekhez, különösen a legnehezebb társadalmi és munkahelyi környezetekben.

Megosztom veletek örömömet afölött, hogy meglátogathatom ezt a földet, zarándokként járva a nagy Barnabás apostol nyomdokain, aki ennek a népnek a fia, Jézusba szerelmes tanítvány, az evangélium elszánt hirdetője volt, és amikor a születő keresztény közösségek között járva látta Isten kegyelmét munkálkodni, örvendezett, „és mindenkit buzdított, hogy teljes szívvel maradjon hű az Úrhoz” (ApCsel 11,23). Én ugyanazzal a kívánsággal jövök: látni Isten kegyelmét munkálkodni egyházatokban és földeteken, örülni veletek az Úr csodáinak, és arra buzdítani benneteket, hogy mindig legyetek állhatatosak, belefáradás és elbátortalanodás nélkül. Isten nagyobb!

Isten nagyobb a mi ellentmondásainknál. Hajrá!

Rátok nézek, és látom sokszínűségetek gazdagságát. Valóban, mint egy szép gyümölcssaláta! Mindenki eltérő! Üdvözlöm a maronita egyházat, mely az évszázadok során többször is partra szállt a szigeten, és gyakran sok megpróbáltatáson át kitartott a hitben. Amikor Libanonra gondolok, nagy aggodalmat érzek a mostani válsága miatt, és érzékelem a megfáradt, erőszak és fájdalom által megpróbált nép szenvedését. Imáimban hordozom a béke iránti vágyat, mely az ország szívéből fakad. Köszönetet mondok azért, amit az egyházban Ciprusért tesztek. Libanon cédrusait sokszor említi a Szentírás a szépség és nagyság mintaképeiként. De még egy robusztus cédrus is a gyökerektől indul, és lassan hajt ki. Ti vagytok ezek a gyökerek, Ciprusra átültetve, hogy terjesszétek az evangélium illatát és szépségét. Köszönöm!

Üdvözlöm az évezredek óta jelen lévő latin egyházat is, mely az idők során, gyermekeivel együtt, látta növekedni a hit lelkesedését, és amely ma, a sok bevándorló testvér jelenlétének köszönhetően, „sokszínű” népként, a különböző etnikai csoportok és kultúrák igazi találkozóhelyeként áll előttünk. Az Egyháznak ez az arca Ciprus szerepét tükrözi az európai kontinensen: aranyló mezők földje, tengeri hullámok által simogatott sziget, de mindenekelőtt olyan történelem, amely népek összefonódása és találkozások mozaikja. Ilyen az Egyház is: katolikus, azaz egyetemes, nyitott tér, amelybe mindenkit befogadunk, ahol mindenkit elér Isten irgalma és a szeretetre való meghívás. A katolikus Egyházban nincsenek és ne legyenek falak! Ezt ne felejtsük el! Egyikünket sem prédikátori prozelitizmussal hívtak ide, sosem [történt ilyen]. A prozelitizmus meddő, nem ad életet.

Mindannyiunkat Isten irgalma hívott meg, aki nem fárad bele a hívásba, nem fárad bele a közelségbe, nem fárad bele a megbocsátásba.

Hol vannak keresztény hivatásunk gyökerei? Isten irgalmasságában. Ezt sosem szabad elfelejteni! Az Úr nem okoz csalódást, az ő irgalma nem okoz csalódást. Mindig vár ránk. Kérem, a katolikus Egyházban nincsenek és ne legyenek falak! Ez közös otthon, a kapcsolatok helye, a különbözőségek együttélése: ez a rítus, az a másik rítus…; az egyik így gondolkodik…, az a nővér így látta, az a másik úgy látta… Mindenkinek a sokfélesége és ebben a sokféleségben az egység gazdagsága. És ki teremti meg az egységet? A Szentlélek. És ki teremti meg a sokszínűséget? A Szentlélek. Aki meg tudja érteni, értse meg! Ő a sokféleségnek a szerzője, és ő a harmónia szerzője. Szent Bazil azt mondta: „Ipse harmonia est [ő a harmónia].” Ő az, aki az ajándékok sokféleségét és az Egyház harmonikus egységét létrehozza.

Szeretteim, most szeretnék megosztani veletek valamit Szent Barnabásról, testvéretekről és védőszentetekről, két szót merítve életéből és küldetéséből.

Az első a türelem. Barnabásról úgy esik szó, mint mélyen hívő és nagyon kiegyensúlyozott emberről, akit a jeruzsálemi egyház – mondhatni az anyaegyház – választott ki, mint a legalkalmasabb személyt arra, hogy meglátogasson egy új közösséget, az antiochiai közösséget, amely pogányságból újonnan megtért emberekből állt. Azért küldik, hogy megnézze, mi történik, szinte mint egy felfedezőt. Olyan embereket talál ott, akik egy másik világból, egy másik kultúrából, egy másik vallási érzékenységből jönnek; olyanokat, akik épphogy megváltoztatták az életüket, és ezért lelkesedéssel teli, de még törékeny hittel rendelkeznek, mint a kezdeti időkben. Ebben az egész helyzetben Barnabás hozzáállása nagy türelemről tanúskodik. Tud várni. Ki tudja várni, amíg a fa felnő. Ez a türelem az állandó útnak indulás türelme; az addig ismeretlen emberek életébe való belépés türelme; az újdonságok befogadásának türelme, elhamarkodott ítélkezés nélkül; a megkülönböztetés türelme, amely mindenütt meg tudja ragadni Isten működésének jeleit; a más kultúrák és hagyományok „tanulmányozásának” türelme. Barnabás mindenekelőtt a kísérés türelmével rendelkezik: kísér és engedi a növekedést. Nem töri össze az újonnan érkezők törékeny hitét szigorú, rugalmatlan hozzáállással vagy az előírások betartására vonatkozó túlzottan szigorú követelményekkel. Nem. Engedi növekedni őket, kíséri őket, kézen fogja őket, párbeszédet folytat velük. Barnabás nem botránkozik, ahogyan egy apa, egy anya sem botránkozik gyermekein, hanem kíséri és segíti őket fejlődésükben.

Tartsátok észben: megosztottságnak és prozelitizmusnak az Egyházon belül nincs helye. Engedni kell a növekedést, és kísérni kell.

És ha valakit meg kell dorgálnod, dorgáld meg, de szeretettel, békességgel. Barnabás a türelem embere.

Kedves testvéreim, türelmes Egyházra van szükségünk! Olyan Egyházra van szükségünk, amely nem hagyja magát megzavarni a változásoktól, hanem nyugodtan fogadja az újdonságokat, és az evangélium fényében vizsgálja a helyzeteket. Ezen a szigeten felbecsülhetetlen az a munka, amelyet a világ más partjairól érkező új testvérek befogadásával végeztek: Barnabáshoz hasonlóan nektek is az a dolgotok, hogy türelmes és figyelmes tekintetetek legyen, hogy látható és hiteles jelei legyetek Isten türelmének, aki senkit sem hagy a kapun kívül, senkit sem hagy gyengéd ölelése nélkül. A Cipruson élő Egyháznak ilyen tárt karjai vannak: befogad, integrál, kísér. Ez fontos üzenet az egész Európában hitválsággal küzdő Egyház számára is: nem kell impulzívnak, agresszívnek, nosztalgikusnak vagy panaszkodónak lenni, hanem érdemes az idők jeleit és a válság jeleit olvasva haladnunk előre.

Türelemmel újra kell kezdenünk hirdetni az evangéliumot, kézbe kell vennünk a boldogmondásokat, és mindenekelőtt hirdetni kell őket az új nemzedékeknek.

Nektek, püspöktestvérek, azt szeretném mondani: legyetek türelmes pásztorok a közelségben, sose fáradjatok bele keresni Istent az imádságban, keresni a papokat a találkozásban, más keresztény felekezetek testvéreit tisztelettel és kedvességgel, a híveket ott, ahol élnek. Nektek pedig, kedves papok, akik itt vagytok, azt szeretném mondani: legyetek türelmesek a hívekkel, mindig álljatok készen arra, hogy bátorítsátok őket, legyetek fáradhatatlan szolgái Isten megbocsátásának és irgalmának. Sosem szigorú bírák, mindig szerető apák!

Amikor a tékozló fiú példabeszédét olvasom: az idősebb testvér szigorú bíró volt, de az apa irgalmas, az Atya képe, aki mindig megbocsát, sőt, aki mindig vár bennünket, hogy megbocsásson nekünk! Tavaly egy fiatalokból álló csoport, akik előadásokat tartanak, popzenével, a tékozló fiú példabeszédét akarták előadni, popzenére énekelve, és a [zenei betéteket] párbeszédek [váltották]… Gyönyörű! De a legszebb a végső beszélgetés, amikor a tékozló fiú odamegy az egyik barátjához, és azt mondja: „Nem tudok így élni. Haza akarok menni, de félek, hogy apám becsapja az ajtót az orrom előtt, és elzavar. Félek, és nem tudom, mit tegyek.” „De az apád jó!” „Igen, de tudod…, de ott a bátyám, aki telebeszéli a fejét.” A tékozló fiúról szóló popopera vége felé a barát azt mondja neki: „Tégy meg egy dolgot: írj apádnak, írd meg neki, hogy vissza akarsz menni, de félsz, hogy nem fogad vissza. Írd meg apádnak, hogy ha vissza akar fogadni, tűzzön egy kendőt a ház legmagasabb ablakára, így apád előre meg tudja üzenni, vissza akar-e fogadni, vagy elkerget.” Véget ér ez a felvonás. A másik felvonásban a fiú az apai ház felé bandukol. És amikor úton van, felnéz, és meglátja az apa házát: telis-tele volt aggatva fehér kendőkkel! Telis-tele! Ilyen az Isten velünk! Ilyen az Isten velünk! Nem fárad bele a megbocsátásba. És amikor a fiú elkezd beszélni: „Ó, uram, ezt és ezt tettem…” „Csitt” – és ujját a szájára téve az apa elhallgattatta.

Papok, nektek mondom: kérlek, ne legyetek szigorúak a gyóntatás során! Amikor látjátok, hogy valaki nehéz helyzetben van, mondjátok azt: „Értem, értem.” Ez nem felmentést jelent, nem. Atyai szívet jelent, ahogyan Isten szíve is atyai szív. Az a munka, amelyet az Úr az adott ember életében végez, egy szent történet: tudjuk rajongva szemlélni! Népetek sokszínűségében a türelem azt is jelenti, hogy van fületek és szívetek a különböző lelki érzékenységek, a hit kifejezésének különböző módjai, a különböző kultúrák iránt.

Az Egyház nem akar uniformizálni – kérem, ezt ne tegyük! –, hanem integrálni akarja az összes kultúrát, az emberek összes pszichológiáit, anyai türelemmel, mert az Egyház anya.

Ezt szeretnénk tenni Isten kegyelmével a szinódusi folyamat során: türelmes imádkozás, türelmes hallgatás egy olyan Egyházért, amely tanulékony Istennel szemben és nyitott az emberre. Ez volt tehát a türelem, Barnabás egyik tulajdonsága.

Barnabás történetében van egy másik fontos aspektus, amelyet szeretnék kiemelni: találkozása a tarzuszi Pállal és testvéri barátságuk, mely arra indítja őket, hogy együtt éljék meg a missziót. Pál megtérése után, mivel korábban ádáz keresztényüldöző volt, „mindenki félt tőle, még nem hitték, hogy tanítvánnyá lett” (ApCsel 9,26). Az Apostolok cselekedeteinek könyve itt valami nagyon szépet mond: „Barnabás maga mellé vette” (ApCsel 9,27). Bemutatja a közösségnek, elmondja, mi történt vele, kezeskedik érte. Hallgassuk meg ezt: „maga mellé vette.” Ez a kifejezés magának Jézusnak a küldetését idézi fel, aki maga mellé vette a tanítványokat Galilea útjain, aki magára vette bűntől megsebzett emberségünket. Ez egy baráti magatartás, az élet megosztásának gesztusa. Magunk mellé venni, magunkra venni azt jelenti, hogy felvállaljuk a másik történetét, időt adunk magunknak, hogy megismerjük őt anélkül, hogy megbélyegeznénk – az emberek megbélyegzésének bűne! –, a vállunkra vesszük, amikor fáradt vagy sérült, ahogy az irgalmas szamaritánus teszi (vö. Lk 10,25–37). Ezt hívják testvériségnek. Ez a második szó, amelyet szeretnék mondani nektek. Az első a türelem, a második a testvériség.

Barnabás és Pál mint testvérek együtt utaznak, hogy hirdessék az evangéliumot, üldöztetések közepette is. Az antiochiai egyházban „egy egész évig együtt maradtak, és rengeteg tanítottak” (ApCsel 11,26). Aztán a Szentlélek akaratából mindketten egy nagyobb küldetést kaptak, és „elhajóztak Ciprusra” (ApCsel 13,4). És Isten igéje nemcsak emberi tulajdonságaik miatt terjedt és növekedett, hanem mindenekelőtt azért, mert testvérek voltak Isten nevében, és ez a testvériségük a szeretet parancsát ragyogtatta fel. Különböző testvérek, eltérőek – mint a kéz ujjai, mind eltérőek –, de mind ugyanazzal a méltósággal. Testvérek! Aztán, ahogy az életben lenni szokott, váratlan dolog történik: az Apostolok cselekedetei szerint a két férfi között erős nézeteltérés támad, és útjaik elválnak (vö. ApCsel 15,39). A testvérek között is vannak viták, néha veszekedések is. Pál és Barnabás azonban nem személyes okokból válik el egymástól, hanem mert a szolgálatukról vitatkoznak, arról, hogy miként végezzék a missziót, és különböző elképzeléseik vannak. Barnabás be akarja vonni a fiatal Márkot is a misszióba, Pál nem akarja. Vitatkoznak, de Pál néhány későbbi leveléből világosan kiderül, hogy nem maradt köztük harag. Timóteusnak pedig, aki később csatlakozott hozzá, Pál egyenesen ezt írja: „Siess, gyere mielőbb! […] Márkot – épp őt! – is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem” (2Tim 4,9.11). Ez a testvériség az Egyházban: vitatkozhatunk a látásmódokról, a nézőpontokról – és ez helyénvaló, ez helyes, hasznunkra van, egy kis vita a hasznunkra van – a különböző érzékenységekről és elképzelésekről, mert rossz, ha sosem vitatkozunk. Amikor ez a túl szigorú nyugalom van, az nem Istentől való.

A családban a testvérek vitáznak, kicserélik nézőpontjaikat. Gyanakvó vagyok azokkal szemben, akik sosem vitatkoznak, mert mindig van rejtett „napirendjük”.

Ez az Egyház testvérisége: lehet vitázni a látásmódokról, az érzékenységekről, a különböző elképzelésekről, és bizonyos esetekben nyíltan egymás szemébe lehet mondani a dolgokat, ez bizonyos esetekben segít, és nem a másik háta mögött kell mondani, megszólva, ami senkinek sem jó. A vita növekedésre és változásra ad lehetőséget. De sose felejtsük: nem azért vitatkozunk, hogy háborút vívjunk, nem azért, hogy magunkat a másikra erőltessük, hanem hogy kifejezzük és megéljük a Lélek életerejét, aki szeretet és közösség. Vitatkozunk, de testvérek maradunk. Emlékszem, gyerekkoromban öten voltunk. Vitatkoztunk egymás között, néha hevesen, nem mindennap, aztán az asztalnál mindannyian együtt voltunk. A család vitája, a családé, melynek van anyja, az Anyaszentegyház: a gyerekek vitatkoznak.

Kedves testvéreim, testvéri Egyházra van szükségünk, mely a testvériség eszköze a világ számára. Itt Cipruson sokféle spirituális és egyházi érzékenység van, különböző történetei vannak az eredetnek, a rítusoknak, a hagyományoknak; de nem szabad a sokféleséget identitást fenyegető veszélynek éreznünk, és nem szabad féltékenykednünk, sem aggódnunk a saját terünk miatt. Ha ebbe a kísértésbe esünk, a félelem növekszik, a félelem bizalmatlanságot szül, a bizalmatlanság pedig gyanakváshoz és előbb-utóbb háborúhoz vezet. Testvérek vagyunk, az egy egyetlen Atya által szeretett testvérek. A Földközi-tengeren vagytok: ez a tenger sokféle történet tengere, mely sok civilizációnak volt bölcsője, olyan tenger, amelyből a világ minden tájáról érkező emberek, népek és kultúrák szállnak partra még ma is.

Testvériségetekkel emlékeztethettek mindenkit, egész Európát, hogy az emberhez méltó jövő építéséhez együtt kell dolgoznunk, le kell győznünk a megosztottságot, le kell bontanunk a falakat és ápolnunk kell az egység álmát.

Be kell fogadnunk és integrálnunk kell egymást, együtt kell járnunk, testvéreknek kell lennünk mindaannyiunknak!

Szeretnék köszönetet mondani nektek azért, akik vagytok és amit tesztek, az örömért, amellyel hirdetitek az evangéliumot, s a kemény munkáért és az áldozatokért, amelyekkel támogatjátok és terjesztitek. Ezt az utat jelölte ki Szent Pál és Barnabás apostol. Kívánom, hogy mindig türelmes Egyház legyetek, amely megkülönböztet, sosem ijed meg, kísér és integrál; és hogy testvéri Egyház legyetek, mely teret ad a másiknak, vitatkozik, de egységben marad, és a vitában növekszik. Megáldalak benneteket, mindannyiatokat. És kérlek benneteket, továbbra is imádkozzatok értem, mert szükségem van rá! Eukharisztó! [Köszönöm!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír