Ferenc pápa húsvéti homíliája: Krisztusba kapaszkodva élhetjük szegény, sebzett életünket

Az alábbiakban a Ferenc pápa által készített teljes homília fordítását közreadjuk.

Amikor Mária Magdolna látta, hogy a követ elhengerítették a sírról, futásnak eredt, hogy elmondja Péternek és Jánosnak. Miután megkapták a megrázó hírt, a két tanítvány is kiment, és – ahogy az evangélium mondja – „mindketten futottak” (Jn 20,4). A húsvéti beszámolók főszereplői mind futnak. Ez a „futás” egyrészt az amiatti aggódást fejezi ki, hogy elvitték az Úr testét; másrészt

Mária Magdolnának, Péternek és Jánosnak a futása a Jézus keresésére induló ember vágyáról, szívének ösztönzéséről, belső magatartásáról árulkodik.

Krisztus ugyanis feltámadt a halálból, s ezért már nincs a sírban. Máshol kell keresni.

Ez az igazi húsvéti hír: máshol kell keresni. Krisztus feltámadt, él! Nem maradt a halál foglya, nincs többé halotti lepelbe burkolva, s ezért nem zárhatjuk őt egy szép, elmesélendő történetbe, nem csinálhatunk belőle múltbeli hőst, és nem gondolhatunk rá egy múzeumi teremben elhelyezett szoborként! Ellenkezőleg, keresnünk kell, s ezért nem is lehetünk mozdulatlanok. Meg kell mozdulnunk, ki kell mennünk, hogy keressük őt: keresnünk kell az életben, keresnünk kell testvéreink arcán, keresnünk kell a mindennapokban, keresnünk kell mindenhol, kivéve ebben a sírban.

Mindig keresnünk kell. Mert ha feltámadt a halálból, akkor mindenütt jelen van, közöttünk lakozik, ott rejtőzik és ott nyilvánítja ki magát ma is testvéreinkben, akikkel utunkon, életünk legjelentéktelenebb és legkiszámíthatatlanabb helyzeteiben találkozunk.

Ő él, és mindig velünk marad, hullatja a szenvedők könnyeit, és megszaporítja az élet szépségét az általunk végbevitt apró szeretetgesztusokban.

Ezért a húsvéti hit, mely megnyit bennünket a feltámadt Úrral való találkozásra, és felkészít bennünket arra, hogy befogadjuk őt életünkbe, minden, csak nem statikus elhelyezkedés vagy békés nyugalomba vonulás valamilyen vallási megelégedettségbe. Ellenkezőleg, a húsvét mozgásba lendít, arra ösztönöz, hogy fussunk, mint Mária Magdolna és a tanítványok; arra biztat, hogy legyen szemünk „távolabbra látni”, hogy megpillantsuk Jézust, az Élőt, mint Istent, aki kinyilatkoztatja magát, és ma is jelenvalóvá teszi magát, beszél hozzánk, megelőz bennünket, meglep bennünket. Mária Magdolnához hasonlóan mi is mindennap megtapasztalhatjuk, hogy elveszítjük az Urat, de mindennap futhatunk, hogy újra keressük, annak biztos tudatában, hogy megtaláljuk, és feltámadásának fényével megvilágosít bennünket.

Testvéreim, ez tehát életünk legnagyobb reménye:

Krisztusba kapaszkodva élhetjük ezt a szegény, esendő és sebzett életet, mert ő legyőzte a halált, legyőzi sötétségeinket és a világ sötétségeit,

hogy örökké vele élhessünk örömben. Mi is e cél felé futunk – ahogy Pál apostol mondja –, megfeledkezve arról, ami mögöttünk van, és előre feszülve afelé, ami még előttünk van (vö. Fil 3,12–14). Siessünk hát Krisztus elé, Mária Magdolna, Péter és János gyors lépteivel!

A szentév arra hív bennünket, hogy megújítsuk magunkban ennek a reménynek az ajándékát, hogy megmerítsük benne szenvedéseinket és aggodalmainkat, hogy megfertőzzük vele azokat, akikkel utunkon találkozunk, hogy erre a reményre bízzuk életünk jövőjét és az emberiség sorsát. S ezért nem parkolhatjuk le szívünket e világ hiú ábrándjaiban, nem zárhatjuk be szomorúságba; futnunk kell, örömmel telve! Fussunk Jézus elé, fedezzük fel újra azt a felbecsülhetetlen kegyelmet, hogy a barátai lehetünk. Engedjük, hogy életadó és igaz igéje megvilágítsa utunkat. Ahogy a nagy teológus, Henri de Lubac mondta: „Elég lesz, ha ezt megértjük: a kereszténység Krisztus. Nem, valóban, nincs más, csak ez. Krisztusban mindenünk megvan” (Les responsabilités doctrinales des catholiques dans le monde d’aujourd’hui, Cerf, Paris, 2010, 276).

És ez a „minden”, a feltámadt Krisztus megnyitja életünket a reménység előtt. Ő él, ő még ma is meg akarja újítani életünket. Neki, a bűn és a halál felett győztesnek akarjuk mondani: „Urunk, ezen az ünnepen ezt az ajándékot kérjük tőled: hogy mi is újak legyünk, hogy megélhessük ezt az örök újdonságot. Istenem, kapard le rólunk a megszokás, a fáradtság és a kiábrándultság szomorú porát;

add meg nekünk annak örömét, hogy minden reggel csodálkozó szemmel ébredjünk, és meglássuk annak az egyedi és minden mástól különböző reggelnek a páratlan színeit! […]

Urunk, minden új, semmi sem ismétlődik, semmi sem régi” (Adriana Zarri: Quasi una preghiera, Einaudi, Torino, 2013).

Testvéreim, a húsvéti hit ámulatában, a béke és a szabadulás minden várakozását szívünkben hordozva elmondhatjuk:

Veled, Uram, minden új. Veled minden újrakezdődik.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír