Kovács István dunaújvárosi parókus az épülő templomról és a járvány idején folytatott pasztorációról

Kovács István 2013 óta szolgál Dunaújvárosban, emellett Székesfehérváron vasárnap, Százhalombattán pedig minden szombaton végez Szent Liturgiát. Érdekes feladatnak tartotta az itteni szolgálatot a város múltja miatt, hiszen egy görög szentről, Szent Pantaleimonról kapta a nevét (a Dunaújváros elődjeként számontartott települést 1951-ig Pentelének hívták – a szerk.), és mindig erős görögkatolikus közösség volt itt. Állítólag még az ’50-es években, a legsötétebb Rákosi-diktatúra idején is úgy ötezer görögkatolikus hitű ember élt Sztálinvárosban. Mivel pap nem volt, így a római katolikus templomba jártak, ahol megbecsülték őket, és az egyházi testületeknek is tagjai lehettek.

István atya már kinevezésekor azon gondolkodott, hogyan lehetne egy új templomot és hozzá parókiát építeni. A magas költségek miatt azonban más megoldást kellett találni. Így megvásárolták a régi, óvárosi római katolikus plébániát és az udvarán elhelyezkedő hittantermet is. A felújítás által megszépült környezetben fellendült az egyházközségi élet.

– Hogyan telnek napjainkban a szórványban élő görögkatolikus közösség napjai?

– Most, míg épül a templom, addig a római katolikus Krisztus Király-templomban tudtuk végezni a Szent Liturgiákat, amióta azonban felütötte fejét a járvány, azóta kénytelen vagyok otthon végezni a szertartást. Kocsis Fülöp metropolita atyával egyeztettem erről, és azt javasolta: ehhez teljesen ürítsek ki egy szobát. Csak az oltár, az ikonok és a templomban használatos liturgikus eszközök lehetnek bent. Innen közvetítem online a szertartást, az élőben követők száma pedig közel kétszáz család szokott lenni, ez nagyon jóleső érzés, de nem ugyanaz, mintha összegyűlnénk. A hívek is nagyon elkeseredettek, hiányzik nekik a személyes jelenlét. Küldik a képeket az otthon kialakított oltárról, amely mellett követi családjuk a Szent Liturgiát… de hozzáteszik: „Atya, ez nem ugyanaz.” Egyébként a feleségem és a fiaink kántorkodnak. Mégis úgy éreztem, elkel még a segítség, így Székesfehérvárról elhoztam a kispapomat, Gál Ricsit, és együtt végezzük a szertartásokat. Azóta itt lakik nálunk.

– A járványügyi helyzet miatt az élet sok területén lassulás, leállás figyelhető meg. Hogyan halad most a templom építése?

– Az építkezés mindennek ellenére tervszerűen halad, most az első fázisban járunk, vagyis szerkezetkész lesz a templom, elvileg április 30-ig. Aztán jön a második szakasz, de hogy az hogyan és mikor fog zajlani, azt nem tudom, hiszen Pest megye után Fejér megye a legfertőzöttebb terület. Július 26-án szeretnénk felszentelni a templomot. Imádkozzunk érte, hogy sikerüljön.

– A fotókat elnézve szép nagy lépcsősor vezet majd fel a bejárathoz.

– (...) Az elsődleges szempont az volt, hogy nyissuk ki a templomot az utcára. Itt ugyanis nincsenek nyitva a templomok. Én viszont szeretném, ha valaki napközben szeretne nálunk imádkozni, akkor legyen erre lehetősége.

– Erre azonban még várni kell, hiszen most egyelőre csak otthon imádkoznak a hívek. Hogyan telnek a napok apaként és néha pedagógusként a négy fal között?

– Nem vagyunk egy szokványos család. Négy fiunk közül három iskolás, velük tanulni kell, de a feleségemmel most már elég jól megismertük ezt az internetes oktatási felületet, és könnyebben kezeljük a helyzetet. A gyerekek is egyre ügyesebbek. De tudom fokozni: augusztusban jön az ötödik fiú! (...) Úgy gondolom, hogy ez a bezártság inkább közelebb viheti az embert a családhoz, önmagához és az Istenhez is. Ez rajtunk múlik. Sokkal több idő jut most egymásra, lehet, hogy minden évben kellene két hét bezártság, amikor megállunk, és átértékelünk dolgokat. Nehogy a végén úgy járjunk, mint a legendás történetben... 

– Hogyan is?

– Amikor Amerikában megépítették a vasútvonalat az indiánok rezervátumán keresztül, két indián felült a vonatra, gyönyörködtek a tájban, majd leszálltak az állomáson és ott leültek. Csak üldögéltek, míg valaki megszólította őket, hogy miért nem mentek tovább. Egyikük így válaszolt:

Megvárjuk, amíg utolér a lelkünk.

Szóval nehézkes ez a helyzet, de van benne jó is. Csak meg kell látni. Ha mindig csak a félelem van bennünk, és csak gondnak találjuk az egész helyzetet, hogy tanulni kell a gyerekkel, és nem tudjuk, hogy meddig fog tartani ez az egész, az nem jó. Az idegeskedéssel jár. Arra pedig kapcsolatok mennek rá. Lehet jó dolgokat is csinálni ilyenkor, én például húsvétvasárnap felkerekedtem, és a kertes házban élőknél (ott könnyebb volt betartani az egészségügyi előírásokat) megszenteltem a pászkát. Kitették a porta elé, én pedig végigjártam a hívek otthonait.

– Szép gesztus, és ha jól számoljuk, már öt éve, hogy a rászorulókra is gondolnak, hiszen saját költségből, minden hónapban főz a közösség a hajléktalanoknak. Ez most megszakadt a járványügyi helyzet miatt.

– Sajnos igen, de amint lehet, folytatjuk. A Pentelei Szent Panteleimon Alapítvánnyal karöltve szervezzük az ételosztást a helyi hajléktalanok részére. Öt éve saját költségből 350 főre főzünk. Sajnos van elég rászoruló, két hajléktalanszálló is van a városban. Babgulyást szoktunk készíteni, az egyik pékség ingyen adja a kenyeret hozzá, egy autókölcsönzéssel foglalkozó cégtől pedig – szintén ingyen – kapunk segítségként egy teherautót. Reméljük, minél hamarabb véget ér ez a mostani helyzet az egész világon, és folytathatjuk ezt a karitatív tevékenységünket is.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír