Merjünk több időt tölteni Krisztussal – Requiem az egyházi iskolák elhunyt tanáraiért, diákjaiért

A női rendeket az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek részéről Kiss Mária Viktória nővér képviselte. A rendezvény mottója: Hűséggel, hálával és szeretettel emlékezünk elhunyt tanárainkra és diáktársainkra.

Az evangélium – a hegyi beszéd nyolc boldogságról szóló tanítása (5,1-12) – Szent Máté könyvéből hangzott el.

Homíliájában Holczinger Ferenc kiemelte: tagadhatatlan, hogy szomorúsággal tölt el bennünket egy tanár vagy egy diák halála. A napokban hunyt el egy kollégája, aki hosszú évek óta a barátja is volt, rengeteg szabadidős programot szerveztek együtt; bejárták egész Európát, diákokat kísértek kerékpártúrákra, egyéb rendezvényekre. P. Ferencnek nagyon nehéz volt elfogadnia, hogy a kollégája és barátja viszonylag fiatalon távozott e földi létből. Ám a halál elkerülhetetlen, csak idő kérdése és mindannyiunkat magához szólít a Teremtő. A szónok felidézte: évekkel ezelőtt műtét előtt állt, megkérdezte az orvost, mindenképpen muszáj alávetnie magát a beavatkozásnak. Az egykor szintén egyházi iskolában tanuló doktor azt válaszolta: egyetlenegy dolog muszáj, az a halál, a Teremtővel egyszer mindenki szembe fog nézni.

Holczinger Ferenc kifejtette: mindannyian megtapasztalhattuk, hogy

van szomorúság, amely beteggé, reményvesztetté tesz, illetve van szomorúság, amely tisztábbá teszi lelki látásunkat, lelkileg más fényben látjuk saját életünket és szeretteink életét is.

Ilyen szomorúság a bűnbánat és az Isten irgalmával való találkozás folyamatában is érhet bennünket. Ez a szomorúság tapasztalható meg Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak első hetében, a lelkigyakorlatot végző személy elmélkedhet az életéről, szembenézhet a bűneivel. Amikor ezt tesszük, a Jóisten irgalmával találkozunk, és így a bánat egy nagyon sajátos szomorúság lesz, ami inkább a jó felé irányítja figyelmünket.

Utalva arra, hogy a szentlecke Szent Pál tesszalonikaiaknak írt első leveléből (4,13-18) hangzott el, P. Ferenc rávilágított: a nemzetek apostola itt éppen arra a tapasztalatra hívja fel a figyelmünket, hogy akik találkoztak a meghalt és feltámadt Jézussal, az irgalmas Istennel, nagyon másképpen látja utána a halál jelentését, így az elhunytak sorsát is. Pál még Saulként találkozott Krisztussal, a damaszkuszi úton: Jézus Krisztus, a feltámadt Úr szólította meg a gyűlölettől elvakult Sault. E megszólítás után – vallomása szerint – három évet töltött önkéntes lelkigyakorlaton Arábiában, a hagyomány szerint a Sínai hegyen, mint Mózes. Ezt követően körülbelül tíz évig sátorkészítőként élt, elmélkedett, imádkozott és a gyakorlatban tesztelte Jézus tanítását – a boldogságok útját.

Holczinger Ferenc SJ kifejtette: érdekes lehet rátekintetni ismét arra a képre, amit Pál elénk tár a tesszaloniki híveknek írt levelében. Lelki szemeinkkel ezen a képen két csoportot láthatunk. Az első csoportot azok alkotják, akik Jézus Krisztusban hunytak el. Ők az örökkévalóságban látják az Urat. Egy másik csoportot is megjelöl Pál: akik még nem haltak meg. Ők is beléphetnek az örök életbe, de előbb találkozniuk kell a meghalt és feltámadt Jézus Krisztussal. Értelmezések szerint Pál és kortársai azt gondolták, hogy a második eljövetel hamarosan bekövetkezik. Ám az egyetemes feltámadást jelző isteni harsona még azóta sem szólalt meg.

Felmerül a kérdés: vajon mégis, Szent Pálnak a tapasztalatában, mindazt, amit leírt, amiről tájékoztatott bennünket, van-e mindebben még a mai világban, számunkra is vonzerő, valami, ami reményforrás lehet számunkra? Elmélkedésünket segítheti, ha ismét Pál lelki tapasztalatára irányítjuk a figyelmünket. Szögezzük le:

Pál soha nem felejtette el, hogy találkozott a meghalt és feltámadt Jézussal.

Számára ez a találkozás nem a képzelet műve, hanem kipróbált tapasztalat. Tényekre hivatkozik, folyamatosan átélte, megtapasztalta, hogy mindaz, amit Jézus szavára tett, átalakította a személyiségét. Reményét semmi sem vehette el, főleg nem a halál! Az eredeti állapot, amiről Ádám és Éva biblikus történetében elmélkedünk, Pál számára valósággá vált. Írásai arról is szólnak: minden erejével arra törekszik, hogy megőrizze a kegyelmet, amit kapott, vagyis, hogy Isten gyermeke. Ez az átalakulás ténylegesen úgy történt meg, hogy

azt gondolta, azt élte, gyakorolta folyamatosan, amit Jézus, aki hűséges volt az Atyához, vállalva a kereszthalál gyötrelmeit.

Jézus olyan radikálisan élte a boldogságokat, hogy végül azonosul a nem embernek tekintett rabszolgával, akit éppen azért feszítenek keresztre, hogy semmi esély ne maradjon az emlékezet számára.

Ferenc atya felhívta a figyelmünket: jó tudatosítanunk, hogy

Jézus nem csupán mondja a boldogságokat, Ő valóban megéli azokat, Ő maga a nyolc boldogság.

Ha ránézel, látni fogod, mit jelent lélekben szegénynek, szelídnek és irgalmasnak lenni, gyászolni, törődni azzal, ami helyes, tiszta szívűnek lenni, békét teremteni, üldözöttnek lenni. Jézus nem egyszerűen azt mondja: „Tegyétek, amit mondok!”. Nem. Ő így fogalmaz: „Jöjjetek, kövessetek engem!”. Ezt a hívást hallotta meg Pál, ezen az úton vált a gyűlölettől lihegő Saulból Szent Pál, Krisztus sajátos mása a pogányok vigasztalására.

A találkozás, a személyes kapcsolat a meghalt és feltámadt Jézussal, a boldogságmondások gyakorlása és kipróbálása lehet a mi átalakulásunk útja is.

Az egyre mélyülő kapcsolatunk az Úrral erőt adhat és növekedést hozhat az evangéliumi lelki szegénység és a vele járó tényleges szegénység megvalósítására. Következésképpen öröm forrása lehet a szelídség és irgalmasság gyakorlása, a gyász, a helyes és tiszta szív, a béketeremtés és az üldözések elviselése is. Szent Pál, ahogy a tanítványok is, időt töltöttek az Úrral. Mélyen megismerték és megszerették. Felfedezték annak értelmét, amit Péter apostol egyszer mondott Jézusnak: „Uram, kihez menjünk? Nálad vannak az örök élet igéi” (Jn 6,68).

Homíliájának végén Holczinger Ferenc SJ így fohászkodott: „Meghalt és feltámadt Jézus Krisztus, töltsd el szívünket bátorsággal, hogy merjünk veled időt tölteni, Téged követni; hogy megismerjünk, szeressünk, Benned felismerjük az igazságot és az életet – az örök életet. Adj erőt, hogy bizalommal és áldozatkészen válaszoljunk hívásodra, hogy zűrzavaros korunkban Egyházadban egymást nagylelkűen támogatva, Veled közösségben megtapasztaljuk a boldogságok útjának áldását. Add, hogy ezen az úton járva fokról fokra szomorúságunk forduljon át vigasztalásba. Örök világosságod fényeskedjen a magadhoz szólított tanáraink és diákjaink arcán.” Ámen.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír