Szolgálatra hív az Úr – Száz év után újra újmisést ünnepelt Katymár

Őt követik a népviseletbe öltözött hívek és a tamburások, aztán a liturgikus ruhákat viselő asszisztencia, leghátul pedig a feldíszített hintón ül a manuduktor, a falu plébánosa. Mögötte sorakoznak a lobogósok és végül a hívek. Így halad végig a menet Katymáron, ezen a három nemzetiségű falun, ahol a házak egykorvolt jólétről, gazdagságról mesélnek.

Tomaskovity Szabolcs újmisés nagyszülői háza a falu határában van. Ott várakozik szüleivel és nagymamájával miseruhába felöltözve Szabolcs atya. Az Egyház ott kéri ki a szülőktől az új papot, aki apai-anyai áldást kérve szeretné megkezdeni szolgálatát.

A menet megérkezik a kis házhoz. Az udvaron már felállítva a térdeplő. Egyik oldalról a család, középen az újmisés, a másik oldalról a plébános, Nyírő Ferenc, a papság és a hívek.  A sokaság elcsendesedik, a plébános kimondja a súlyos szavakat: „Szabolcsot hívja az Egyház, adjátok ki jószívvel őt. Isten a szolgálatára kéri.”

Szabolcs egyetlen gyerek, születéséért sokat imádkoztak szülei. A plébános szeretetteljes szavai kifejezik a szülők érzéseit: „A gyermek a szülők szeme fénye, akik szívükben arra vágynak, öregkoruk bearanyozója lesz, hogy mindenben számíthatnak rá, visszakapják tőle azt a sok szeretetet, amit plántáltak bele. De a Jóisten kegyelme másként rendelkezik most. A szeretet nem múlik el, sőt megsokszorozódik. A gyermek a szülők szeme fénye marad, csak szolgálatára hívja a Jóisten. Fiatok pap lesz, aki nemcsak rólatok fog gondoskodni, hanem sok-sok hívőről, akiket a gondviselés rá bíz. A szülőknek mégis büszkesége marad ez a gyermek. Titkon fáj ez a helyzet. Az ember szívében tagadhatatlanul ott a seb, mégis helyére kell tenni az érzést, az élet így megy tovább. Ahogy Izsák történetében, a Jóisten itt is kér, de látja is a szülők hűségét és szeretetét, és az élet azzal a szeretettel megy majd tovább, ami most lelkükben megvan. Köszönjük, hogy Szabolcsot felneveltétek, szeretetben imádságban, Egyház iránti hűségben. Így bocsássátok most útjára. Szálljon rátok Isten áldása, örök kegyelme. Éljetek boldogan, szeretetben, békességben.”

Az áldáskérés következik. Szabolcs először az édesapja, majd édesanyja elé térdel, akik keresztet rajzolnak homlokára, fiúk áldásukat kéri, mely egyben búcsúja is a szüleitől. A család köszöntője kifejezi, hogy az újmisés pap az egész faluközösség öröme, az újmise mindannyiuk ünnepe. „Mindig súlyosabb lesz kereszted, Isten ad izmot, bátorságot, Az út felén, hogy meg ne állj!” – e szavakkal adják át Szabolcsnak a töviskoszorút, jelképezve, hogy a pap, mint alter Christus, a jézusi úton járva a kereszthordozásra is igent mond.

A menet ezután ugyanabban a sorrendben visszaindul a templomba. Az újmisés a manuduktor baloldalán ül fel a hintóra, mögötte haladnak a rokonok, majd a hívek. Mielőtt a templomhoz érnének, a harangok újra megszólalnak. A templom kapujánál megáll a menet. „Volt egy ifjú, ki szent határozással elhagyta mostan házát, mindenét s fájó szívét bevonta hallgatással, hogy ne váltson szerelmét senki mással csak az Úrral, kinek szívét ígérte” – a vers üdvözlő szavai bocsátják útjára az újmisést.

Hívekkel telve a templom, köszöntők hangzanak el. Nagy ünnep ez a falu számára, hiszen éppen 100 évvel ezelőtt ünnepeltek utoljára újmisét itt. Reményt ad abban a három nemzetiségű közösségben, ahol folyamatosan csökken a lélekszám – 4500-ról mára 1900-ra – ahova egyetem után nem jönnek vissza a fiatalok, ahol mégis olyan komoly küzdelmet folytatnak identitásuk megmaradásáért. A katymáriak végigkísérték Tomaskovity Szabolcs útját, aki bunyevác gyökereit ápolva megtanulta a nyelvet, középiskolás korától kezdve visszajárt ide Bajáról ministrálni.

Fehér virágokkal díszített a templom, ünnepélyes a bevonulás. A falu mindehárom nyelve megszólal az újmisében.

Elsőként Nyírő Ferenc szól. „Mindig öröm volt, amikor eljöttél közénk. Követtük képzésed lépéseit, úgy vettük észre, te is jól érzed magad köztünk. Áldozópap lettél, örömed, lelkesedésed elárulja szemed csillogása. Maradjon meg ez benned, a Jóisten így segítse papi életedet.”

A polgármester, Pál Endre annak értékét emeli ki, hogy Szabolcsban egészséges lokálpatriotizmus él, hogy a pap „gyökereit tisztelő, öntudatos fiatal”.

Balázsics Lászlóné a horvát nemzetiségi önkormányzat képviseletében horvátul köszöntötte az újmisést, Pásztor Jánosné pedig a képviselőtestület nevében szólt Szabolcs atyához. 

A szentbeszéd megtartására az újmisés Poljak Luka atyát, a Szabadkai Egyházmegye papját kérte fel. A horvát származású pap magyarul és horvátul is elmondta homíliáját. Tanulja a magyart. Jelenleg még Zomborban szolgála, de egyházmegyéjében olyan területre kérte magát, ahol magyar ajkúak is élnek, így fog a nyáron az észak-bánsági Moholra kerülni. Szentbeszéde egyszerre dicsérte a szülőföld szépségét, és adott tanítást a papi hivatásról. Sarlós Boldogasszony ünnepén párhuzamot vont Mária Erzsébethez vezető útja és a pap életútja között. Mária a júdeai Ain Karim városába indult útnak, hogy meglátogassa Erzsébetet. Ekkor már hat hónapja áldott állapotban van, így vállalkozott arra, hogy megtegye a hegyvidéki úton a 150 kilométert Názáretből. „Az Isten hívására válaszoló papi életút is kanyargós, kihívásokkal teli. Nehéz terepen vezető út, melyen a haladás egy életen át tartó közeledés Isten országa felé. Ahogy Mária is várt egy még nehezebb út, amikor elkísérte fiát a Kálváriára, úgy kövesd te is alázatosan egész életeden át Krisztus keresztjének útját, amely során felragyog számodra a megváltás hite, s ez a földi utad az Örökkévalóval való találkozásba torkollik”.

A szónok azt fogalmazta meg, Máriához hasonlóan mi is meg vagyunk hívva az útra, melyen járva sokszor meg kell haladnunk a magunk erejét, fel kell adnunk saját terveinket, és ezáltal hozzájárulunk, hogy Isten országa felragyogjon általunk.

Luka atya biztató szavakkal zárta szentbeszédét: „Legyen szolgálatod a helyi egyház, a település megújulásának záloga ebben a mi csodálatos és áldott Bácskánkban. Kísérjen a mai nap képe, - falud, templomod szeretetteid arca – és szítsa fel benned szíved szeretetét!”

Tomaskovity Szabolcs a köszönet szavaival búcsúzott szeretteitől és szeretett falujától. „1996 augusztusában egy fiúgyermeket hoztak szüleim ide a templomba, hogy keresztelőjén adjanak hálát érte. Sokat imádkoztak születéséért. Most ez a fiú 25 év múltán a fiatal felnőtt, akinek érkezéséért ma is sokan imádkoztak. Nehéz megfogalmazni az örömet. Hála van bennem, hogy Isten megadta életem célját és értelmét. Meghívott szolgálatára. Kezdetektől fogva kézen fogva vezetett, tenyerén hordozott. Új életre szólított. Gondoskodása az embereken keresztül mutatkozott meg.”Szabolcs hosszan sorolta a neveket, kezdve családjától, megemlítette főpásztorát, a gyerekkori és jelenlegi plébánosait, bérmaapját, a bácsalmási plébánost, paptestvéreit, kiemelve Bácska határon túli területeiről érkezőket, akik számára kifejezik az összetartozást, Bácska életének folytonosságát. „Büszke vagyok gyökereimre, a mi Bácskánkra.”

A falunak el-elcsukló hangon Posztós Lenke Szülőfalum templomába jöttem imádkozni című versével mondott köszönetet. Végül horvátul és németül is elmondta köszönő szavait.

Áldásadás következett. Elsőként az édesanya, aztán az édesapa, nagymama, majd sorban a rokonság, a paptestvérek, végül minden hívő Szabolcs atya elé térdelt. „Egy újmiséért érdemes egy csizmát elkoptatni” – mutatja a mondás az áldás jelentőségét. 

Az újmise után kezdetét vette a templom előtt rendezett szeretetvendégség. Szabolcs atya felöltötte a bunyevác mellényt, amit Luka atya ajándékozott neki. Beszélgetés, a fiatalok kóló tánca zárta az ünneplést.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Zuggó Zsolt

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 11-i számában jelent meg.