„Az egység nagylelkű keresése” – Erdő Péter bíboros a rendkívüli konzisztóriumról

– Bíboros úr! Éppen csak véget ért a rendkívüli konzisztórium, máris kérdezem, hogy e rövid másfél nap, melyet a bíborosok együtt töltöttek a Szentatyával, milyen hangulatban, milyen lelkületben telt el?

– Úgy érzem, hogy a konklávé körüli hangulat folytatódik abban, hogy egy oldott hangulat volt, amiben

feszültségnek nem láttam nyomát, sőt, inkább az egység nagylelkű keresése volt a jellemző,

azt hiszem, hogy minden résztvevő részéről. Ehhez persze a Szentatya döntő mértékben hozzájárult, hiszen a beszédjei is olyanok voltak, hogy mindenki számára meghívó tartalmat közvetített, ami maga az evangélium. Tudatosan törekedett a Krisztus-központúságra, ami a nyitó- és záróbeszédében és a szentmisén tartott homíliájában is kidomborodott. Ez nagyon fontos, mert végül is ezért vagyunk együtt. Egyébként pedig

a misszió és az Egyház küldetése – a másik két javasolt téma – az nem egyszerűen egy tartalom továbbadása, hanem egy személyhez akarja elvezetni azokat az embereket, akiknek erre nagyon nagy szükségük van;

márpedig Krisztusra mindenkinek szüksége van, ezért is fontos, hogy mindez a figyelem középpontjába került. Ugyanakkor magából a szervezésből látni lehetett, hogy nagy a megbecsülés az egyházmegyéket vezető bíborosok iránt (a huszonhárom kiscsoportból az első kilencet belőlük szervezték), mert az a tapasztalat, amit az egyházmegyék lelkipásztori életében szereztünk, az érdekli a Szentatyát…

– Ez miben nyilvánult meg?

– Megnyilvánult abból, hogy a beszámolókat hogyan készítették, hogyan ismertették, fölolvasták, illetve írásban is be lehetett adni, így azt hiszem, hogy ebben a tekintetben valóban az Egyház tényleges életére nagyon nyitott magatartást érezhettünk.

– Milyen volt a menete a konzisztóriumnak, voltak plenáris ülések és voltak kiscsoportok…?

– Nyilván, a kiscsoportokra felosztásnak a gyökere a püspöki szinódus évtizedekkel ezelőtti rendezésére megy vissza. Ott voltak nyelvi csoportok, melyeknek a munkáját valaki összegezte, és a szinódusi aulában ezeket ismertették, felolvasták az egész plénum előtt. Ennek a módszernek egy kicsit újabb variációja ez a mostani, ami a konzisztóriumon történt, de lényegében leképezése annak. Először is sokan vagyunk. Jelenleg kétszáznegyven-valahány bíboros van. Persze vannak köztük nagyon idősek és betegek, akik nem tudnak eljönni messziről, de ezzel együtt is vagyunk úgy százhetvenen. Viszont az biztos, hogy

a legidősebb bíboros, aki már több, mint százéves, ott volt; Angelo Acerbi bíboros úr vette a fáradságot és mindegyik ülésen ott volt. Előtte meglátogattam, őt a Szent Márta-házban és nagyon kedven elbeszélgettünk, azt hiszem, hogy az ő tapasztalatai még most is értéket jelentenek az Egyház számára.

– Melyek azok a témák, gondolatok, melyek különösképpen megérintették a Bíboros urat, akár a közös megbeszélések során, akár a Szentatya beszédeiből?

– Tény, hogy a Szentatya előre közölt négy témát, hogy abból kvázi készüljünk föl, gondolkodjunk el rajtuk, esetleg írásbeli javaslatot tehetünk, vagy hozzászólást is megfogalmazhatunk. De rögtön az elején kiderült, nem szervezési torlódásból adódóan, hogy arra lesz csak időnk, hogy ebből kettőt beszéljünk meg részletesebben, amelyik kettőt a közösség a leginkább sürgetőnek érezte, arról volt részletesen szó. Igaz, a többiről is kaptunk némi írásbeli anyagot, szóval azt lehet mondani, hogy mindennek van helye. Nagy örömömre szolgált, hogy Szent VI. Pál tanításából még a dél-amerikai legnagyobb egyházmegyék vezetői is ugyanazt a mondatot idézték, amit én is szoktam idézni, hogy

az Egyház az evangélium hirdetése végett létezik”, mert ez a lényeg.

Ha egyszer ilyen küldetésünk van, akkor minden egyébnek, a belső szervezetünknek, még a munkánk rendjének is ehhez kell igazodnia, mert ez határozza meg, hiszen a dolgoknak van egy logikai sorrendje. A küldetést pedig Krisztustól kaptuk, így az evangélium az ő evangéliuma.

Az Evangelii gaudiumnak, Ferenc pápa dokumentumának az átgondolása egy kiindulási pont. Az volt, lehetett is, érdemes is arra. Van benne egy dolog, amit én magam is „korszakalkotónak” érzek, no nem mintha a korszak ettől lenne, hanem mert rádöbbenti az embert, hogy olyan világban élünk, ahol az „első meghirdetésnek”, az igazi missziós meghívásnak a lényegre kell szorítkoznia. Nem lehet részletesen föltárni az egész dogmatikát a távol állók előtt, mert az nem lesz meghívó erejű, hanem

a lényeget kell elmondani, ahogy Szent Pál megfogalmazta, a kérügmának ugyanis van egy nagyon erős tartalma: föltámadt Krisztus, itt van velünk, nem hagyott el minket, és az ő föltámadásának erejéből és érdeméből mi is föltámadunk.

Valljuk a holtak föltámadását, a test föltámadását és az örök életet, a mi magunk számára. Én ezt az utóbbi részt is nagyon fontosnak tartom, mert ha csak azt mondanánk, hogy ő föltámadt és ő szeret minket – ami fontos igazság –, akkor egy „életvezetési tanácsadásnak”, vagy „az életben való jobb közérzetnek” egy segédeszköze lenne csupán az evangélium. Kétségtelen, hogy az is, mert aki az evangéliumot elfogadja, jobban érzi magát az életben – no de ebben van egy konkrét perspektíva is: azért, mert a földi életünkön túl is van személyes jövőnk, méghozzá Isten szeretetében; vagyis egy boldog jövőnek a lehetőségét mutatja meg. Persze, az emberek nyelvén, az ő helyzetüknek közelálló, megfelelő módon kell közölni ezt, ami persze azt is jelenti, hogy az embereket is meg kell hallgatni, azokat az embereket is, akik éppen nem hívők, hiszen éppen nekik van a legnagyobb szükségük „az első meghirdetésre”. Ha ma körülnézünk a világban, akkor sok mindent látunk, mely a különböző kontinensek tapasztalata, a nyomornak, a háborúnak, az erőszaknak, a társadalmi korrupciónak nagyon sokféle tragikus helyzete van, és az emberek ennek a súlya alatt élnek. Most,

aki nem látja az életének az értelmét, aki úgy érzi, hogy az élete egy merő szenvedés, az ő számára is üzennünk kell, tudva, hogy nem nekünk, hanem Krisztusnak van üzenete, de nekünk meg kell hallanunk az ő problémáját, és arra is föl kell kínálni a választ.

– Leó pápa jelezte a bíborosok felé, hogy mindenféleképpen számít a támogatásukra és a tanácsaikra. Azt is kérte, hogy előre gondolják át azokat, főként az egy-két évre előre jelzett témákban. Hogyan valósul ez meg, hogyan jut vissza a Szentatyához a bíborosok egyéni vagy csoportos véleménye?

– A Szentatya végig ott volt, megtisztelte végig a jelenlétével az egész tanácskozást. Nem véletlenül hívott össze minket. Ott volt, az összegzéseket mind meghallgatta, s noha nem tudott egyszerre mindenütt ott lenni, de köztünk járt egyik asztaltól a másikig. A lényeg az, hogy az összes összefoglalót meghallgatta és hozzászólt a végén. Azt hiszem, hogy ez az első és legfontosabb dolog, de írásban is be lehetett nyújtani hozzászólást. Ezentúl pedig lehetővé vált az e-mail kapcsolat, mert megnyitotta számunkra ezt a lehetőséget, hogy ilyet is küldhetünk, ha valami közlendőnk, vagy akár kérdésünk van.

– Bíboros úr, köszönöm a beszélgetést!

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír