„Életünk végén szépen kell tönkremenni” – Beszélgetés Görbe László piarista aranymiséssel

Nézőpont – 2023. október 17., kedd | 20:50

Görbe László piarista szerzetest ötven éve szentelték pappá. Gazdag életút áll mögötte megannyi érdekes történettel és tanulsággal. A tanár úrral a budapesti Piarista Gimnázium aulájában beszélgettünk hivatásáról, szerepeiről, „szakmáiról”, a kamaszok hitre vezetéséről, jegyesoktatásról, cserkészetről. Sőt, még az óvodások is szóba kerültek, akiknek a neveléséről főigazgatóként gondoskodott.

– Ebben az ötven évben sok szerepben élte meg a papságát: volt tanár, plébános, káplán, cserkészvezető, három iskolában igazgató. Mi állt Önhöz a legközelebb?

– A legfontosabbak mindig a diákok voltak számomra, igazgatóként, tanárként, cserkészvezetőként is ők álltak a középpontban. Ezért lettem piarista szerzetes, ezért vállaltam ezt az életformát.

– Hogyan alakult ki Önben a tanári hivatás és a diákok szeretete?

– 1950-ben, a rendek feloszlatása után nyolc szerzetesi iskola maradt meg. Ezeknek volt egy olyan küldetésük is, hogy felvegyék az osztályidegen gyerekeket. A kecskeméti Piarista Gimnáziumban 1961-ben, amikor odakerültem, „továbbtanulásra nem ajánlottaknak” számítottunk, vagy azért, mert kulálok voltak a szüleink, vagy azért, mert kötődtünk az Egyházhoz. Bár az osztályunkból sokakat nem ajánlottak továbbtanulásra, a többségünk mégis diplomázott, engem is beleértve.

Kecskeméten kiváló tanárok fogadtak bennünket, és lehetőséget teremtettek arra, hogy megértsük, a hit és a tudomány egyaránt szükséges a teljes értékű emberi élethez.

– Hogyan kezdődött a rendi élete?

– Négy éven át voltam kollégista Kecskeméten, az utolsó félévben döntöttem el, hogy jelentkezem piaristának. 1965-ben kezdtem meg a noviciátust Budapesten, a Mikszáth Kálmán téren. Miután 1975-ben diplomáztam az ELTE-n, Kecskemétre helyeztek. Négy évig kollégiumi nevelőtanár voltam, mellette egy-egy osztálynak matematikát és fizikát tanítottam. 1979-ben kerültem Budapestre, mert Pogány János tanár úr nyugdíjba ment, Kovács Mihály tanár úr pedig már nem látott jól, át kellett vennem a feladataikat. Mindkettőjüket nagyon tiszteltem, s mellettük

óriási példa volt számomra Öveges József piarista atya is a maga néptanítóságával.

1948-ban főiskolai tanár lett a budapesti tanárképző főiskolán, majd 1955-től nyugdíjasként a rendi közösségen kívül élt, de bejárt a rendházba. A vezetőtanárom Kovács Mihály tanár úr volt, rengeteget tanulhattam tőle. Ugyanígy Pogány János tanár úrtól is, akinek átvettem az osztályát a halála után.

– Ön szerint hogyan lehet hatékonyan nevelni a diákokat?

– Ránk nehezedett az a felelősség is, hogy a hozzánk kerülő diákokat elkezdjük bevezetni a vallásos életbe. A gyerekek hívő családból jöttek, de mivel a társadalmi közeg nem támogatta a vallásos életet, szinte „bozótharcosként” éltek a családok. Igyekeztem közösséggé szervezni a szülőket is, sokszor mentünk együtt kirándulni vagy lelkigyakorlatra. A tanár akkor tud eredményt elérni, ha együttműködik a szülőkkel, ha elnyeri a támogatásukat. Még ma is van olyan szülői csoport, amelybe olyan szülők járnak, akiknek a gyermekei 1987-ben érettségiztek. Időnként meglátogatnak Kecskeméten, jót beszélgetünk.

A szülők sokszor összeütköznek a személyiségét kibontakoztatni vágyó középiskolás fiatallal. A kamasz gyereket igazából nem is a saját szülei nevelik, hanem a barátjának a szülei, mert tőlük könnyebb elfogadni, amit mondanak, a saját szülőktől nehéz. Ha jó a kapcsolat a felnőttek között, akkor a gyerek barátjának a szülei is ugyanazt mondják, csak kicsit más megfogalmazásban, és tőlem, a tanártól is ugyanazt hallja egy harmadik verzióban. Osztályfőnökként mindig beszámoltam a szülőknek arról, hogy éppen milyen jelei vannak a kamaszodásnak, és hogy a vallásos életben milyen válsághelyzetek lépnek fel.

Mindig azt mondtam az édesanyáknak: kamaszkorban tessék újraszülni a gyereket – ez fájdalmasabb, mint az első szülés. Nagyon nehéz egy szülőnek átélni, hogy a gyereke számára már nem az ő véleménye az első.

– Milyen tapasztalatai vannak a hitre nevelésről?

– A gyereknek magának kell felépítenie a meggyőződését. Az ember nem akkor nevel hitre, ha elmondja a hegyi beszédet. Amikor ezt tettem, meghallgatták, de mivel két fülük van, az egyiken be-, a másikon kiment.

Egy-egy tanórán elhangzott mondat sokszor hitelesebb a fiatalok számára, inkább azokra emlékeznek vissza.

A nyolcvanas években én voltam az egyik, aki elkezdte azt az őrültséget, hogy éjjel vitte kirándulni a diákokat a Pilisbe. Általában éjfélkor elmondtunk egy szentmisét az erdő közepén. Az egyik alkalommal úgy mínusz 10-15 fok lehetett. Mondtam a gyerekeknek, hogy most nem állhatok meg egy fél órára misézni, mert még fagyási sérülésünk lesz, de ők ragaszkodtak hozzá. Elmondtuk a misét a felajánlásig, majd tovább gyalogoltunk, aztán behúzódtunk egy kis fabódéba, és ott elmondtuk a végéig. Melegítettük a kelyhet, hogy ne fagyjon meg a bor. A huszonöt éves érettségi találkozón azt mondta az egyik diák: „Ha misére gondolok, mindig ez a szentmise jut eszembe.” Keresztutat is jártunk éjszaka, vittük magunkkal az erdőbe a keresztet. A nyolcvanas években kezdtük feszegetni a határokat.

– Igazgatóként hogyan tudta megélni a diákközpontúságát?

– Mindig igyekeztem jó barátságot kötni a gyerekekkel, emberi módon szólítani meg őket. A Szent Margit Gimnáziumban, amikor időnként probléma adódott az ifjú hölgyek szoknyájának hosszával, azt mondtam nekik: a mamád biztosan skót, nem vette meg a szoknya többi részét... Másnap a kislány rendes ruhában jött, meg is dicsértem. Hatvankilenc évesen azért is hagytam abba az igazgatást, mert elkezdtem felejteni a neveket.

A gimnazista fiatalok érzékenyek erre, fontos nekik, hogy tudjam a nevüket.

1990-től 1995-ig főigazgató voltam a püspöki konferencia mellett. A kilencvenes években próbáltuk újraindítani az egyházi oktatást. Az iskolabizottságban öt főigazgató dolgozott Katona István püspök úr vezetésével. Hároméven át óvodai főigazgató, két évig általános iskolai főigazgató voltam. Ma is kapható az az énekgyűjteményünk, amelyet Forrai Katalinnal készítettünk, aki az óvodai zenei nevelés legnagyobb szaktekintélye volt. Kóka Rozáliával készítettünk egy mesekönyvet bibliai történetekkel ésbibliai mesékkel, Kriza Ildikó segítette a munkánkat. Elindítottunk egy nyári továbbképzést bábosokkal, hogy a bábjáték művészi szinten jelenjen meg az óvodában.

– Igazgatóként mit tudott megvalósítani az iskolákban, amire ma is büszke?

– 1995-ben Veszprémbe kerültem, mert Szendi József érsek úrnak az volt a kérése, hogy próbáljam meg katolikussá tenni az egészségügyi szakközépiskolát, amit akkor vett át a főegyházmegye. Az utolsó állami osztály tanulói saját kérésükre már részt vettek a ballagási szentmisén. Ezen a Padányi Biró Márton püspökről elnevezett iskolán kívül egész Veszprém vármegyében megszűntek az egészségügyi szakiskolák. Az intézmény ma ezerfős, tizenhárom évfolyamos, komplex iskolaként működik.

Ezután öt éven át vezettem a budapesti Piarista Gimnáziumot. Az akkori százas iskolaértékelési sorrendben mindig ott voltunk első ötben. Próbáltuk megfogalmazni, merre tovább, és terveztük, hogy visszaköltözünk a Duna-parti épületbe. Aztán visszaadtam a megbízásomat, mert nem értettem egyet az akkori tartományfőnök elképzeléseivel. Így tartottam becsületesnek. Tanárként működtem tovább. 

A Szent Margit Gimnáziumban és Veszprémben is fontos volt az épület megújítása, folyamatosan jobb helyzetet teremtettünk az oktatásra. Egy iskola hagyományokkal bíró nagy rendszer, egyik napról a másikra csak törés árán lehet változtatni.

Akkor érhető el igazi változás, ha az ember azt mindig szép lassan teszi, és ha tud jövőképet adni.

Felújítottuk a Szent Margit Gimnázium teljes épületét: a Szemünk fénye programban az összes fénycsövet kicseréltük, majd a könyvtár és egy közös helyiség felújítása következett, a lift és a kulturált mosdók kialakítása. Mindez emelte az iskola színvonalát.

– Az oktatás-nevelés terén milyen előrelépések történtek?

– Bevezettük a nulladik, nyelvi évfolyamot. Amikor igazgató lettem, a reggeli miséken csak hat-nyolc ember lézengett, amikor eljöttem, a tanulók hatvan-hetven százaléka járt vasárnapi szentmisére. Elindítottuk a gitáros éneklést, megalakult a gregorián énekkar. A gyerekek színessé tették és magukénak érezték a szentmiséket. Lelkigyakorlatokat szerveztünk, minden csoportnak külön, amelyekre előadókat hívtunk.

Ma az egyházi iskolákat missziós iskolaként kell kezelni.

A családok elsősorban nem vallásos iskolát keresnek, hanem olyan intézményt, ahol biztonságban tudhatják a gyereküket.

– Vajon miért van ez így?

– A nyolcvanas években a hitoktatással a gyerekeknek csak egy kis részét értük el. Sokszor hallom az idősektől: „Atya, mit rontottam el? A fiam meg van keresztelve, elsőáldozó is volt, de az unokám már csak meg van keresztelve, és együtt él a párjával, nem házasodik.” A nagymama nem vonható felelősségre azért, hogy a kommunizmus éveiben, azokban az akadályozó helyzetekben nem tudta megoldani, hogy a hitet igazán át tudja adni a gyerekének. Megváltozott az életformánk is. Én kisgyerekként kukoricamorzsolás közben még a nagybátyám történeteit hallgattam, aki az első világháború után orosz fogságban volt, és 1928-ban szabadult. Édesapám a második világháborúban kint volt a fronton, hála Istennek, időben hazajött, nem esett fogságba, de ő is rengeteget mesélt a háborús élményeiről. Azt hiszem, így dolgozták fel a velük történteket.

Ma mintha nem tudnánk feldolgozni életünk eseményeit.

Behoztuk a lakásba a mobiltelefont, a számítógépet, és már nem vagyunk egyedül. A keresztelési oktatásban szoktam mondani a szülőnek: amennyit a gyerekével foglalkozik, annyira lesz az övé. Ha a gyerek kezében többet van a mobiltelefon, mint amennyi időt ő tölt vele, akkor a mobiltelefon nyer. Én az ELTE-n a hetvenes években nem hallottam sajátos nevelési igényről, pedig jártam pályaválasztási pszichológiára. A sajátos nevelési igényű gyerekek a számítógépek világában kezdtek belépni az életünkbe. Nem vagyunk felkészülve arra, hogyan neveljük őket. Felvesszük őket az iskolákba, de nem tudjuk biztosítani a sajátos nevelési igényüknek megfelelő körülményeket. Empatikus, türelmes hozzáállást kell tanúsítani irántuk. Az utolsó osztályomba járt egy diszkalkuliás fiú. Nyelvzseni volt, és nagyon akart tanulni. Tapasztaltam, hogy akit felmentettek, annak elsorvadt a tehetsége, aki kínlódott, annak viszont kifejlődött a tehetsége.

– Mit jelent Önnek a cserkészet?

– Annak idején a cserkészet indításában részt vettek a piaristák, elsősorban Sík Sándor. Az alapító, Robert Baden-Powell A boldogulás ösvényein című könyvét a nagybecskereki piarista gimnázium egyik tanára fordította magyarra. 1990 táján újraélesztettük a cserkészetet. Kemenes László tanár úr biztatására újraalapítottam a budapesti kegyesrendi gimnázium kettes számú csapatát, majd 1993-ig a cserkészvezetésben dolgoztam. Kiadtuk a cserkésznoteszt, ami alapmű a gyerekek számára, majd egy imakönyvet is. Idővel döntenem kellett, hogy az oktatás vagy az ifjúságpasztoráció felé megyek tovább. Akkor már főigazgató voltam, így leadtam a cserkészetet.

– Plébános volt Kecskeméten, most káplán. Hogyan éli meg a lelkipásztori munkát?

– Amikor nyugdíjba mentem a Szent Margit Gimnáziumból, atartományfőnök atya megkért, hogy vezessem Kecskeméten a piarista plébániát. Hét évig voltam plébános, most káplán vagyok. A jegyesoktatáson érzem, hogy sok fiatalnak segítek megalapozni a házasságát. Mostanában sokszor nem házasságkötésről, hanem házasságrendezésről beszélünk, hiszen nagyobbrészt már együtt élnek a párok. Igyekszünk közösen megvizsgálni a személyiségüket, hogy mit visznek a házasságba. A feleségnek és a férjnek is van egy hivatása a házasságban: az apai és az anyai, s ezenkívül van egy szakmájuk is. Az én hivatásom, hogy piarista vagyok, a szakmám pedig, hogy tanár vagy plébános vagyok. Ugyanakkor hétévente újra kell fogalmaznunk a hivatásunkat, hiszen annyira átrendeződik az életünk. Jómagam például fiatalon beléptem a piarista rendbe, álmodozó voltam, kiváló tanáraim voltak, és hozzájuk akartam tartozni. 1972-ben letettem az ünnepélyes fogadalmat, mert a rend látta, hogy komolyan gondolom a hivatásomat, és el tudom végezni az egyetemet. 1975-ben megkaptam a diplomámat, el kellett kezdenem tanítani, és újra szembe kellett néznem a hivatásommal a diktatúrában. 1990-től a rendszerváltás teljesen új lehetőségeket teremtett. Amikor egy pár összeházasodik, a fiatalok szeretik egymást. Aztán megszületnek a gyerekek, és kiderül, hogy pelenkázni kell, mosni, este főzni, fogadni a morcosan hazaérkező férjet, aki nem hajlandó meghallgatni a feleségét, bár ő is egész nap küszködött, a gyerekekkel törődött.

Újra tudom-e fogalmazni a hivatásomat minden helyzetben? Akkor is, amikor a gyerek felnő, és már csak néha beköszön, mamahotelként használja a lakást?

– Miért a leghálásabb az ötven éves papságából?

– Azért, hogy megtartott. És hogy rengeteg helyen tudtam segíteni. Hálás vagyok azért, hogy sok diákom tudományos pályát fut be, akadémikusok is vannak közöttük. Egy régi, negyvenfős osztályomban az egykori tanítványaimnak kétszáznál több gyerekük született. Úgy érzem, most már szépen kellenemegöregedni.

Fila Béla filozófus atya azt mondta, az életünk végén szépen kell tönkremenni. De tudunk-e szépen tönkremenni? Irgalmas lesz-e hozzánk az Úristen?

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír           

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember október 15-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria