„Erős pillanat volt, amikor megtettem az ígéretem” – Interjú egy 17 évesen megkeresztelt lánnyal

– Mi volt az első Isten-élményed, amire emlékszel?

– Az elsőt nehéz lenne megmondani, mert tulajdonképpen szépen lassan lettem bevezetve a hitbe. Nem katolikus családból jövök, ötödikes koromban kezdtem a piaristáknál tanulni, így találkoztam a vallással. Édesanyám nagyon támogató volt a hit útján, főleg miatta kerültem ebbe az iskolába. Ő alapvetően mindig is szeretett volna az Egyházhoz tartozni, de nem adódott olyan alkalom, ahol személyesen be tudott volna kapcsolódni, viszont fontosnak tartotta a vallásos nevelést. Édesapám azonban nem volt ebben partner, ezért anyukám az iskolát hívta segítségül; azáltal, hogy a bátyám és én is a Piarba kerültünk, biztosítva lett körülöttünk a vallásos közeg. Mielőtt a bátyám bekerült volna az iskolába, elkezdtünk misére járni. Nem rendszeresen, szerintem azért sem, hogy ne menjen apukánkkal való kapcsolatunk rovására, hogy vasárnaponként eltűnünk. Akkor fordult meg bennem valami, amikor negyedikes kisiskolásként felvételiztem, mert esténként anyukámmal elkezdtük mondani a Miatyánkot. Én az ágyban feküdtem, ő pedig odatérdelt mellém. Először olvastuk az imát, aztán megtanultam fejből. Ez kicsit egyébként a felvételire készülés miatt is volt, mert ha már mást nem tudok hittanból, akkor legalább ennyit tudjak. De nekem nagyon jó élményként maradtak meg ezek a közös imák, és már nemcsak szövegként mondtam, hanem hittem is a szavak igazságában. Nyilván, amennyire egy negyedikes kisgyerek fel tudja ezt fogni.

– Hogy gondolsz a megtérésedre? Mint egy folyamatra, vagy volt egy konkrét pont, amikor határozottan azt érezted, hogy Isten mellett akarsz dönteni?

– Ez inkább egy folyamat, azért is, mert már nagyon régóta szerettem volna megkeresztelkedni. Először talán hatodikban kérdeztem meg a hittantanáromat, hogy mi a teendő olyankor, hogyha van bennem vágy a megkeresztelkedésre. Az évek során mindig azt a választ kaptam, bárkihez fordultam is, hogy menjek a saját plébániámra, mert én nem váci vagyok, nem ide tartozok. De a saját plébániámhoz nem kötődtem, nem oda jártunk misére. Ráadásul, mivel a sulinak köszönhettem, hogy felébresztette bennem ezt a vágyat, fontos volt számomra, hogy ott kapjam meg a keresztelésre való felkészítést. A suliban azonban nem mondták nekem rögtön, hogy akkor felkészítenek, ezért hosszabb volt a folyamat, többet kellett várnom. De utólag örülök, hogy nem hatodikos fejjel döntöttem az Egyház mellett. Biztos most is tudnék hova érni, de most már jóval nagyobb tapasztalattal, érettséggel hoztam meg ezt a döntést.

– Említetted már anyukád és az iskola szerepét a hited alakulásában. Rajtuk kívül kik segítettek még ezen az úton?

– A Piarban cserkészkedem, ami igazából szinte ugyanaz a közösség, mint a gimi, csak kicsit kisebb; a hatszáz iskolásból száz diák cserkész. A cserkészet nagy húzóerő volt, és nekik is köszönhetem, hogy most itt vagyok. Ezenfelül az elmúlt két-három évben elkezdtem az osztálytársaimat és a családjaikat figyelni, hogy megtudjam, milyen is egy keresztény család, és miket csinálnak másképp, mint az én családom. Elkezdtem a mélyen hívő osztálytársaimmal barátkozni. Nem ők gyűltek körém; részemről ez egy tudatos döntés volt, hogy megismerjem őket, jóban legyek velük.

(…)

– Én úgy látom, hogy sokan vannak, akik bár hisznek Istenben, mégsem érzik szükségét annak, hogy tartozzanak egy felekezethez. Te miért tartottad fontosnak, hogy a Katolikus Egyház teljes értékű tagja legyél?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mindig olyan furának éreztem magam, hogy miért nem elégszem meg pusztán azzal, hogy ott vagyok egy keresztény közösségben és részt veszek a szertartásokon; miért érzem szükségét a keresztségnek? Aztán rájöttem, hogy

a keresztelkedéssel teljesen kifejezem azt, hogy én az Istené szeretnék lenni és szeretném, hogy az Isten az enyém legyen.

És a keresztség szentsége egy nagyon konkrét megnyilvánulás, amihez vissza lehet később nyúlni, ha elbizonytalanodnék. Tudatosítja bennem, hogy saját akaratomból az Egyház mellett döntöttem, és feladatom van ezzel. Míg, hogyha nem keresztelkedem meg, akkor könnyebb a vallásom gyakorlását elhanyagolnom, mivel nem köteleződtem el semmi mellett. Kicsit talán a házassághoz tudom hasonlítani a keresztséget, olyan értelemben, hogy szükséges döntést hozni. Nem véletlenül létezik a házasság szentsége, hiszen az emberek tudnának anélkül is együtt élni, hogy összeházasodnak. De mégis szükség van arra, hogy elköteleződjünk egymás mellett. Ezenfelül, amikor részt vettem a miséken, azt éreztem, hogy az első fele rám tartozik, de az áldozás már nem, mivel abban nem lehetett részem. Azt éreztem, hogy nem tartozok teljesen az Egyházhoz, annak ellenére, hogy megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy aktív tagja legyek.

Volt bennem egy hiány, egy fájdalom, hogy nem találkozhatok úgy a Jóistennel, mint azok, akik meg vannak keresztelve és voltak már elsőáldozók.

–  Említetted, hogy több évet vártál a keresztelésedre. Milyen élmény volt így a keresztség szentségét megkapni?

– Nyilván nem lettem más ember, a személyiségem nem változott meg azóta, de nagyon szép élmény volt. Az elején féltem, izgultam, hogy ennyi ember előtt mondok igent Istenre és az Egyházra. Éreztem, hogy amiket most kimondok, az mind a saját döntésemből született meg, úgyhogy ebben nagyon önazonosnak kell lennem. Erős szavak ezek, amiket nem lehet csak úgy, mókából kimondani.

Nagyon felemelő volt, hogy a keresztelés pillanatában tudatában voltam az eseményeknek, jelen tudtam lenni fejben, ilyen értelemben katartikus volt.

Próbáltam figyelni minden egyes szóra, amit mondtam. Persze tudtam, hogy mit kell válaszolnom; álmomból fölkeltve is tudtam volna a szöveget. De azt akartam, hogy ne csak egy bemagolt választ mondjak föl, hanem legyen mögötte tartalom.

– Volt esetleg egy szó, egy mondat, ami a keresztelő során megragadott?

– Már a felkészülés során nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a keresztelési szertartáson ellene mondok a Sátánnak. Belegondoltam, hogy 17 év alatt vajon hány bűnt követhettem el, és abban a pillanatban, ahogy megkeresztelnek, a Jóisten eltörli az összes bűnömet. Nehéz volt elfogadnom, hogy öt perc alatt tizenhét év eltörlődik a bűnök terén.

Erős pillanat volt, amikor megtettem az ígéretem,

miközben tudatosítottam, hogy ennek ellenére később lesznek még bűneim. De azokban a helyzetekben, amikor választanom kell, mit tegyek, emlékezni fogok arra, hogy ellene mondtam a gonosznak, és bízom benne, hogy a megtett ígéretem alapján tudok dönteni.

(…)

– Mit gondolsz, mit mondana neked Isten a keresztelőd kapcsán?    

– Talán azt, hogy a keresztelő egy pontja az életemnek, és nem akkor dől el minden. Hogy utána megy tovább az élet, és ugyanúgy fogok hibákba esni. Hogy

a Vele való kapcsolattal és a hitemmel továbbra is foglalkoznom kell, minthogyha mindig készülnék valamire.

Ne gondoljam azt, hogy a keresztelővel letudtam valamit, és végeztem a feladattal; ez nem a vége valaminek. Mindig tekintsek vissza erre a pontra, és éljek tovább úgy, hogy még bőven van feladatom a hitemmel.

(...)

– A családod hogyan reagált arra, hogy belépsz a Katolikus Egyházba?

– Abszolút támogattak. Édesapám az évek során megenyhült a témában; nem azt mondom, hogy hívő lett, de eljön velünk misére. Sokáig konfliktusforrás volt nálunk, hogy a vasárnapból a mise miatt „elveszik” másfél óra, ezért nem is jártunk egy ideig rendszeresen. De mikor édesapám látta, hogy nekem ez fontos, akkor el tudta fogadni, és nem azt látom rajta, hogy kényszeredett lenne. Most már mindig jön velünk templomba, hiszen érzi azt, hogy ez összeköt minket, ez egy közös pont. Már az is téma nálunk, hogy milyen volt a mise vagy a prédikáció, mert ahhoz jobban tud apukám is kapcsolódni. Édesanyám teljes mértékben támogat, és már ő is készül a keresztelkedésre. Nekem könnyebb helyzetem volt a suli miatt, neki nehezebb, hiszen külön lelkivezetőt kell találnia, aki felkészíti. A bátyám pedig tavaly keresztelkedett.

– Eddig főként a keresztelőről beszéltünk. Az elsőáldozás milyen élmény volt?

– Bár egyszerre volt a keresztelőm és az elsőáldozásom, a szentmise során inkább a keresztelőn volt a hangsúly. Nagyon izgultam, nem tudtam, hogy mit hogyan kell pontosan csinálni. Még szükségem van egy kis időre, hogy jobban fel tudjam fogni, átélni az Eucharisztiával való találkozást. Nemrég láttam a Passiót, és nagyon nagy hatással volt rám a film, az áldozás terén is. Kicsit mintha megszokást vélnék felfedezni az áldozásban: a hívek magukhoz veszik az Eucharisztiát, aztán visszaülnek a padba és folytatódik a mise. A film hatására elkezdtem tudatosítani magamban azt, hogy ne megszokásból menjek ki, mert emögött hatalmas történés van.

(…)

– Mi a következő lépés számodra?

– A Piarban készülök egy csoporttal a bérmálkozásra, ami pünkösdkor lesz. Felnőtt megtérők egyszerre szoktak részesülni mind a három beavató szentségben. Nekem ez kicsit soknak tűnt; nem akartam, hogy minden „rám zúduljon”. (…) Örülök, hogy így van egy hónapom, amíg ülepszik bennem a keresztség élménye, és tudok még készülni a bérmálkozásra.

Az interjú teljes terjedelemben ITT olvasható.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír