„Ez az utolsó találkozásunk és az utolsó beszélgetésünk” – Podcast a hazaköltözött Pákozdi Istvánnal

Csak nehezen hagyták el ezek a szavak a szám.

Egy haldokló ült velem szemben. Fegyelmezett volt, láttam, készült.

Hozott magával egy könyvet, papírfecnik lógtak belőle. Bejelölt magának néhány részt, amit majd felolvas az interjú során. Minden mozdulata kontrollált volt, csak mikor megfeledkezett magáról, szisszent fel, összehúzta sárga szemét, és a bordájához kapott. Fájdalmai voltak, de nem panaszkodott.

Rá akartam kérdezni, nem mertem. Pedig pont azért voltam ott, hogy kérdezzek, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, tűri-e még az életet, és hogy áll a halál dolgával.

Megbékélt-e már a gondolattal, hogy nem is olyan soká lecsap rá valami ismeretlen, ahonnan nincs visszaút.

Az Örökkévalóság vár rá. Ezt mondta. Olyan paposan. Hiszen a férfi, aki haldoklik, pap.

Kértem, hogy éljük át együtt az életét, vigyen magával, hadd lássam én is azt a bizonyos filmet, amelyről azt mondják, az utolsó pillanathoz közeledve lepereg előttünk. Ő mi lát? Érez illatokat? Hall-e hangokat? Kit ölelne át még egyszer, ha tehetné? Ki fogja meg a kezét és törölje le az utolsó könnycseppjét?… Elmondta. És együtt sírtunk, hiszen ott álltam mellette a filmjében.

Aztán mindennek vége lett. Kikapcsoltam a mikrofont. Visszatértünk a valóságba. Újra elfogytak a szavak. Fegyelmezetten felállt az asztaltól, kezet fogott velem, és közölte, már kitalálok, és húzzam be magam mögött az ajtót. Bólintottam, aztán azt tettem, amit meg kellett tennem: átöleltem. Szorítottam magamhoz a törékeny testet.

Vigyázzon magára! És még sokat írjon az életről!” – mondta, aztán elindult… az Örökkévalóság felé.

Forrás: Kardinális/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír